Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.

A beépülő ügynök figurájának ennyire sarkos megoldása üdítő ugyan elsőre, ismerős második nézésre is, azonban harmadjára mindenképp fokozni kell a tempót. Mindehhez nincs másra szükség, mint egy bevállalós afro-amerikai színészre, aki már korábban bizonyított a kényes szerepekben. Ez lenne Brandon T. Jackson, aki a Trópusi vihar meleg rapsztárjaként számos ideáltipikus sablont figurázott ki. Most a feltörekvő kamasz zenész karakterében kell a műhájat és cickókat magára aggatnia, hogy Lawrence partnereként megnyerje a nézők szimpátiáját. A zenész mostohagyermek rapsztári karrierről álmodozik, a mostohaapuka viszont a neves egyetem részére kiállított csekkekről. Kettejük álmainak ütközése mellett még egy felbőszített kelet-európai bűnöző is a történet kovácsa, aki a fiút, mint a gyilkosság szemtanúját szeretné minél előbb hidegre tenni. A legbiztosabb megoldásként a bentlakásos lánysulit választják búvóhelyként, ahol egy terhelő bizonyítékokkal teli pendrive-ot is elő kell keríteni. Nem maradat ki a love story, a teste lány gúnyájában szerencsétlenkedő kamaszfiú így is szerelembe esik a lánysuli egyik üdvöskéjével, aki azonban teljesen másként látja, mint ő saját magát - már a férfiúi énjét.

Az afro-amerikai közösség közt nagy népszerűségnek örvendő Tyler Perry színész-rendező életműve épül az általa alakított női figurára, Médeára. Ott azonban egy a film elejétől a végéig nőnek tekintett foguráról van szó - emellett a rendező rengeteg fricskát kap vélt homoszexuálisa miatt. Még A kertvárosi gettó című animációs sorozat is egy teljes részt szentelt az ő lejáratásának. Ennél ugyan kisebbfokú a filmes és pletykalapi jelentősége Lawrence beöltözésének, összességében anyagilag pedig legalább annyira sikeres, sőt: világszerte sikeresebb a Gagyi Mami sorozat, már csak a felvállalt keresztény tanmesék hiányából fakadóan.

Lawrence kicsit megfáradhatott a műháj viselésében, mert elég mattul fest a vásznon Jacksonhoz képest. A fiatal sztár magához ragadja a jeleneteket, mind a két nem külsőségeiben jól tud érvényesülni. Igaz, hozzá életkorban is közelebb van a történet, ami egy jófajta High School Musical-beöntés a sablonos sztoriba. Nem nyálasak a dalok, mert igen, vannak benne, elvégre művészeti suliról van szó, a legfilmképesebb művészeti ág pedig a zene (következtetés lezárva). Az egyik legjobb duett pedig, amit az utóbbi évek filmvásznas megjelenéseiben látható, Jackson és partnere, a Haley-t alakító Jessica Lucashoz köthető.

Ahogy megvédtem az Utódomra ütököt a nagy átlagban negatív kritikák esetében, úgy jelen esetben is az alkotás várhatóan negatív hazai kritikusi fogadtatása ellen emelek szót. Kellenek az ilyen, kicsit kínos, kicsit guilty pleasure-filmek, melyekről nem számolunk be a haveroknak, de titkon megnézzük a moziban. És ha már trilógia, mostanság rebesgetik, Lawrence elkezdte rágni Will Smith fülét, hogy legyen Bad Boys 3! Na, kinek nem tetszik ezek után a dolog?

5/10