Prolihisztor

Szelektált válogatás egy huszonéves webpolgár gondolataiból, filmes írásaiból. Vélemény-folyam, mely műfajokhoz és témákhoz nem, csak személyhez kötött.

A pap - Háború a vámpírok ellen

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, akció-horror

Vagyok olyan furcsa figura (vagyis mostanság a legtrendibb filmzsáner még oldszkúl rajongóinak egyike), hogy számomra a vámpírok ne érzelgősködjenek, ne csillogjanak a napfényben, ha rájuk tör a szomjúság, akkor biza cafatokra kapják az aznapi estebédet jelentő emberfiát (vagy lányát - fő az esélyegyenlőség, ugyebár). Na, A pap nem is ámítja a jónépet, mert itt jófajta és állatias CGI-vámpírok törnének hatalomra, ha a végső megmentő, az egyház ne szállna szembe velük. Isten igéjétől és földi helytartói kiképzésének köszönhetően egypár áldott figura, a papok leverték a vérszívók hadát, rezervátumba is zárták őket, hogy elhozzák a békét azon kevés embernek, akik a modern városállamok high-tech, de posztapok falai közé szorulva tengessék semmilyen életüket. Van azonban egy "félvér", egy pap, akit elragadtak a vámpírok, s akit a királynő az első embervámpírrá tett. Ezen jóember (?) vezényelné le a száműzöttek térhódítását, terveit azonban egy/a renegát pap húzná keresztül, már csak családi érintettség okán is.

Tudom, kicsit zavaros ez az egyveleg, de legyünk őszinték, vérbő fanokon kívül az Alkonyat sem indul jobb esélyekkel az átlagos mozinézőknél, arórl nem beszélve, hogy itt a szépek tehetségesek is... ja, a színészgárdára értettem ezt a félmondatot. A filmre visszatérve, vannak gyengéi, hogyne lennének. A kisebb költségvetés okán a látványvilág nem vetekszik egyik nagyívű műfajtárssal sem, de (remélhetőleg) ez nem is volt célja egyik alkotónak sem. A rendező Scott Charles Stewart és Paul Bettany rövid időn belül már másodjára nyúl a vallásos témához, A légió című angyalos filmjük után most a földi pokolba merülnek el, némi koreai mangás alapokra építve. Azért csak építve, mert az ő interpretációjuk inkább a sci-fi felé viszi a mondanivalót, semmint az egyház- és valláskritikus eredetit interpretálnák.

Őszintén: ha ezt a filmet ennél több vallási mondanivalóval tűzdelik tele, még ennyi sikert sem értek volna el. Ebben a műfajban vagy csinálj művészfilmet ragasztott műfogakkal, vagy azok a vámpírok álljanak neki rendesen vérengzeni (szép magyarság, hej). Bettany és Maggie Q színészi teljesítménye a film egyik ékköve, mellettük az őrült kalaposra hajazó Karl Urban említendő, mindenki mást csak a cast credit során érdemes listázni. A látvány 60 millióhoz képest nem rossz, bár tény, a 3D még mindig felesleges, főleg egy ilyen gyenge képi világ esetében. 

Sokan ostorozni fogják a filmet, de azoknak, akiknek finoman fogalmazva is genitálisan elege van az emocionális gyöngyszemből (igen, ez egy Tvájfájt-fika lett volna), akkor egyszeri megtekintésre tökéletes alkotás: rövid, trash-jellegével szórakoztató - mintha a film+ műsorára tévedtünk volna egy álmatlan éjszakán.

5/10 

0 Komment
0 Reblog!

X-Men: Az elsők

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, képregényadaptáció

A tavalyi év egyik legötletesebb és legeredetibb, stílusfelfrissítő képregényadaptációja, a Kick/Ass után Matthew Vaughn megkapta a felkérést, hogy a 2008-as X-Men: Kezdetek - Wolverine után erőteljesen új irányba terelje a mutáns-világ szélesvásznú terjesztését. Ismerve az X-Men világ gazdagságát, egy új trilógia kezdetére mérget vehetünk, arról nem beszélve, hogy a tehetséges fiatal színészekkel feltöltött stáblista is arra enged következtetni, itt bizony többfilmes szerződések lettek aláírva (szép magyarsággal).

Konfrontálódni fogok viszont a 2000-es évek X-trilógiájának rajongóival, ugyanis szerintem ez a rész sokkal inkább hű a mutáns-világ hangulatához, mint Bryan Singer és Bret Rattner, valamint Gavi Hood filmjei. Ugyan mind mélyítette ennek a világnak a filmes hátterét, azonban míg Singer és Rattner a látványvilágra helyezte a fő hangsúlyt (a jó sztorik mellett), addig Hood elvérzett a stúdió PG-13-as korhatárigénye mellett. Ugyan Vaughn sem ontja a vért, azonban Rozsomák ámokfutásához hasonló arányban hullanak a szereplők, arról nem beszélve, hogy a kubai rakétaválságban megmutatkozó X-csapat tökéletese időzített felbukkanása a képregény keletkezésének idejébe repíti vissza a nézőket is, a képregényes ezüstkorba. A paranoid '50-es, '60-as évek kommunistaüldözős, atomkorszakbeli rettegésére ráerősítő, náci ideológia nélküli Übermenschek tömegeit vízionáló füzetecskék igencsak megérdemelték, hogy felkerüljenek a nyári blockbuster-szezonba. Azt pedig már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Nolan-féle Batman és a Favreau-féle Vasember realizmusa után az emberi egyedfejlődés újabb lépcsőfokát jelentő mutánsok eredettörténete csak ötödik nekifutásra készült el, mégis drámaibb és emberibb, mint elődei.

A film a klasszikus csapat-filmeket idézi: megismerjük a legfontosabb szereplőket (ld. Charles Xavier - James McAvoy és Erik Lensherr - Michael Fassbender), mikro-eredettörténeteket kapunk velük kapcsolatban, majd kettejük találkozása az, amely a történet igazi mozgatórugója lesz. Hiába van itt kiállítva az ellenséges Pokoltűz klub és annak vezetője, Sebastian Shaw (Kevin Bacon), a teljes hidegháborús fegyverarzenál, ahogy azt már a trilógiából tudjuk, a mutánsvilágot két csapatra osztó vezéregyéniségek konfrontáció ellenére is megmaradó barátsága az, mely ezt az egész univerzumot működteti. Hogy mellékesen egy szolid csapatépítésnek, egyéni drámáknak pálfordulásoknak is szemtanúi lehetünk, az már csak az amerikai képregények alapjául szolgáló európai irodalom- és mondavilágból ered. 

Örök probléma az, mennyire legyen hűséges egy adaptáció a képregény történeteihez, vagy új utakat járva a mozi igényeihez és lehetőségeihez igazodva alakítsanak a történeten. A sötét lovag esetében ez az újraértelmezés csak előnyére vált a DC filmes zászlóshajójának, a Marvel esetében pedig a Vasember-filmek járták be ugyanezt a vérfrissített, de stílusában hűségesre szabott zsáner-utat. Az első előzetesek láttán lehetett bőségesen gagyizni a csapat egyenruháját, de a film játékideje alatt a '60-as évek hangulatába már teljesen illeszkedtek: főleg a képességeknek megfelelően igazított uniformisok tették hitelessé a ruhák kinézetét. Ennél már csak a náci háborús bűnösök utáni hajszában jeleskedő Erik, az idealista és tehetős családból származó Charles, az örökké rejtőzködő Raven és a problémás fiatalokként ábrázolt X-csapat egy az egyben illeszkedik a hidegháború leghidegebb pillanatit jelentő kubai rakétaválság nyújtotta színterekhez.

A színészi játék terén két színész az, akik igazán emlékezeteset alakítanak a 132 perces játékidő alatt: Kevin Bacon beteges módon élvezte az egyik leggonoszabb mutáns, Sebastian Shaw szerepét, míg Michael Fassbender a tőle megszokott módon hozta a katarzisokon át formálódó Magneto szerepét. James McAvoy pont olyan kinézetre, ahogy egy ábrándozó és naív egyetemi hallgató a '60-as évek hevületében, míg a csapat tagjai megfelelnek a szerepükre - ki jobban, ki kevésbé érezte magát otthonosan képességekben bővelkedő filmes alteregójának bőrében, mégis egységes képet alkotva igazi csapatként jelennek meg.

A 120 millió dolláros költségvetés könnyen kitermelhető, hiszen csak az Egyesült Államokban a pénteki napon 21 milliós nyitónapot tudhat magáénak, ami a pozitív visszajelzések szaporodtával ki is tarthat jódarabig. A magyar visszajelzések szokás szerint annyira eltérőek, hogy a hazai bevételeket nem is érdemes említeni sem: itthon úgyis csak a Harry Potter és Alkonyat-szintű franchise-ok termelnek, valamint a populáris animációs filmek hoznak érdemi bevételt, minden más elhanyagolható a nemzetközi forgalmazásból érkező filmek esetében. 

8/10 

0 Komment
0 Reblog!

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, kalandfilm

Tisztára, mint a Csillagok háborúja: elkészült az új trilógia első része, mely igen vegyes fogadtatásban részesült. Jöttek az új szereplők, akik már előzetesen megosztották a nagyérdeműt, azonban teltházas vetítések végtelen sorának köszönhetően csak a hardcore-rajongók szemében lett gyámoltalan és gyatra végeredmény a folytatás, a bevételeket generáló kocanézők akkor és most is jól szórakoztak.

Ilyen előélet mellett egy Karib-tengeri kalózkaland leforgatása egyéb érdekes változásokon is keresztül ment. Az első trilógia szerelmespárjának áhított elhagyása nem sok rajongó szívét facsarta meg, Jack Sparrow szerepében Johnny Depp visszatérése a siker kulcsa volt a franchise tekintetében. Emellett új rendező került a székbe: Gore Verbinski 3 film után inkább az egyik legjobb felnőtteknek kikacsontó animációs filmet hozta össze (Rango), míg az új direktor eddig inkább a romantikus filmek és a musicalek világában menetelő (s olykor megbotló) Rob Marshall (Chicago, Egy gésa emlékiratai - Kilenc) lett. Arról nem is beszélve, hogy a több százmilliós költségvetést igen határozottan leszabályozták a Disney-nél: Marshall már "csak" 200 millió zöldhasút szórhatott a kamera objektívje elé; igen, Jerry Bruckheimer producer kezére csaptak, mikor pénzszórásra adta volna a fejét. Imígyen született meg a legújabb, szám szerint a negyedik Sparrow-kaland, mely cseppet sem ismeretlen vizeken zajlik, sokkal inkább újraértelmezett keretek közepette.

Good old-fashioned Sparrow kapitányunk (Johnny Depp) Londonban tartózkodik: míg az igazi épp elsőtisztet szöktetne, nem mellesleg hajóhoz is szeretne jutni, valamint egy hercegi megbizatás alól igyekszik kibújni, addig egy ál-Sparrow legénységet toboroz, hogy kihajózzon. A logisztikai problémák az igazi Jack foglyul ejtésével oldódik meg, s mint kiderül, az imposztor nem más, mint Jack egyszer már elhagyott szerelme, Angelica (Penélope Cruz). Kettejük szerelmi cívódása azonban majdhogynem háttérbe szorul, mikor két tűz közé kerülnek: Angelica apját, Feketeszakáll kapitányt (Ian McShane) üldözőbe veszi Sparrow régi hajóskapitány kollégája, Barbossa kapitány (Geoffrey Rush). Hogy mi minden történik még? Fehérfog-öböl, egy szirén foglyul ejtése, az Ifjúság forrásának felkutatása.

Kezdjük is a tanulságok levonásával: az előző trilógia záró két részének felülvizsgálata után (és a megkurtított büdzsé okán) jóval kevesebb akciót élvezhet a mezei rajongó. Ez alapesetben nem probléma, mert Sparrow kapitány bőségesen kárpótol minket a szövegkönyv gazdagságának köszönhetően. A kényelmetlen és erőtlen Knightley-Bloom szerelmi szál kiiktatásával egy sokkal szimbolikusabb érzelmi helyzetet teremtettek: a pap és a szirén kapcsolatának fejlődése már-már tabudöntögetés lenne, ha nem egy Disney-film keretei közt valósult volna meg. A szereplőkre igazán nem is érdemes szót vesztegetni, mindenki hozta azt, amit a karakter megkövetelt tőle, ezen a téren sok újdonságot nem tudtak hozni az alkotók.

Akkor térjünk is ki a 3D-re, annak is a gyári változatára. Van ugye egy konvertált típus, amikor ügyes és drága szoftverek még ügyesebb és drágább gépeken 3D-sítik a hagyományos filmkockákat. Ilyen volt A titánok harca is (fájt is szemnek és léleknek egyaránt), valamint van a klasszikus 3D, amit már évtizedek óta tolnak. 2009 év végén azonban jött egy ember, aki leszállította közénk az ő 3D-technikáját: James Cameron az Avatárral újraértelmezte a 3D-látványt, technológiai újítását azóta jó pár filmben láthattuk már (pl. Kaptár 4). Marshall csapata nem csak jól használta a technikát, hanem spórolósan is: mivel nem is volt annyira grandiózus jelenet, mint a második és harmadik rész esetében, a 3D itt sokkal inkább árnyaló, térérzést keltő tényező volt, semmint parasztvakító pénzeső filmkockák mögé bújtatva. Persze, sokan kifogásolni fogják azt, hogy nem tapasztalta azt az észbontó térhatást, mint egy-két korábbi 3D-film esetében, nekik üzenném: a 3D nem attól térhatású, hogy az arcunkba hajigálnának mindent, sőt! A lényeg éppenséggel a tér mélységének érzékeltetése, a körüljárható karakterek ábrázolása. Ezen a téren pedig jól teljesít a film, ha ilyen józan ész diktálta kritériumokat tisztázunk magunkban, a látvány is szórakoztatni fog.

Az értékelésnél nem tekinthetek el a válság sújtotta harci jelenet-szegény forgatókönyvtől, melyet ellensúlyoz a párbeszédek ízes és pergő stílusa, azonban egy kalózos kalandfilm attól is minőségi, hogy tengeri csatát láthatunk - na itt a spanyolok pofátlanul elhajóztak Barbossáék mellett. Ez pedig legalább egy pont veszteséget jelent ám. Az ötödik részre kéretik tengeri csatát is beüzemelni, különben tényleg csalódni fogunk.

7/10 

0 Komment
0 Reblog!

Apacsok

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, ügynökfilm

Nehéz olyan témáról véleményt formálni, melyről még a halvány gyermeki emlékek is hiányoznak, mégis egy fél ország harsogja a saját igazát. Itthon több mint két évtizeddel a rendszerváltás (helyesebben változtatás, mert felülről irányították) sincs teljesen rendben minden az ügynökkérdés témakörében. Még mindig kampánytémát generálnak abból, kinek és milyen aktája volt akkoriban, ki jelentett másokról. A történelmi és szükségszerű szembenézés elmaradt - ezzel szemben ott van az újraegyesült Németország és annak Oscar-díjas filmalkotása, A mások élete című film, mely ha csak egy-két jelenet erejéig, de megmutatta, mit is jelent a múltunkkal való szembenézés. Nálunk mintha a fiatalabb filmes generáció igyekezne igazságot tenni (vagy inkább hirdetni) az idősebbek fajsúlyos hallgatása ellenére, sokszor kevés sikerrel. Idén már a második ilyen témájú alkotással várják a mayar film rajongóit, Dézsy Zoltán Az ügynökök a paradicsomba mennek című filmjének eléggé vegyes fogadtatása után Török Ferenc vitte vászonra ezt a mindmáig kényes kérdést olyan minőségben, mely már filmművészeti szempontokat vizsgálva is érdemes alkotásnak bizonyult.

Napjaink filmes háttereibe nyerünk betekintést a film kezdetével: tehetséges fiatal alkotó szeretné megfilmesíteni nagyapja történetét, a Duna-menti indiánozást, mely az 1956-os események utáni megtorlás idején több mint rendszerellenes tevékenység volt. Kishorváth (Csányi Sándor) filmtervét a kuratórium többsége jóváhagyja, azonban az egyik kurátorról kiderül, maga is érintett a témában: az ő nagyapja is tagja volt az "apacsok" törzsének, aki teljesen máshogy meséli el a történetet. A két eltérő tudáshalmaz találkozása révén teljesen megváltozik a családról kialakított kép Kishorváthban, aki így saját családja után nyomozva tudja meg azt az igazságot, amit még nagyanyja sem képes beismerni saját magának.

Olvasható volt a filmről, hogy végre egy rendes ügynökfilm. Ezzel vitatkoznék, mert szinte alig látni benne tényleges ügynökmunkát. Sokkal inkább a basúgófilm lenne a helyes kategorizálás, hiszen a besúgó nagyapa története kerül a középpontba 50 év eltéréssel. Török Ferenc rendező minimális díszlettel forgatta le filmjét, ami az ínyenceknek a régi tévéfilmes érzést adta meg, ezáltal több anyagi forrást hagyva a színészgárdára, amely a film igazi erőssége. A Kishorváthot alakító Csányi Sándor és a tartótisztet játszó Szervét Tibor kettőse az utóbbi években inkább a nagy sikert arató magyar limonádé-filmek stáblistáján szerepelt előkelő helyen, most viszont mind a két színész megmutatta a mozilátogatóknak, milyen kvalitásokkal is bírnak. Igaz, Szervét alakítása körökkel erősebb, de Csányi a sokak által szapult képességeiről tett tanúbizonyságot: közös jeleneteik a modern magyar film legjobb jelenetei közé tartoznak, a karakterek viszálya és a kemény (nem keménykedő) párbeszédek hatalmas űrt töltenek be.

Nagyon sokat lehetne még beszélni az indiánozásról is, mely a film gerincét adja, de csak amiatt nem bonyolódom bele a részletekbe, mert maga a film tökéletesen leírja ennek a lényegét, ezáltal a pontatlan vagy hiányos beszámolóm csak szégyent hozna a filmre. Aki teheti, nézze meg a filmet, hogy még jobban képbe kerüljön a kérdéskörben, akit azonban hidegen hagynak a magyar belpolitika és annak régmúltban viselt dolgai, az csak amiatt keresse fel a filmszínházat, hogy egy jó magyar filmet láthasson.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Thor

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, képregényadaptáció, Marvel

Ahogy azt az elmúlt években megszokhattuk, képregényadaptáció vezeti fel a nyári blockbuster-szezont. 2008-ban A vasember, 2009-ben az X-Men Kezdetek, tavaly Vasember tért vissza egy második kalandra, idén pedig az északi mondakör talán legkiemelkedőbb alakja, Thor várja a műfaj rajongóit (s nem csak őket). az előkészületi fázisban volt ám egy kis tisztelettudó távióolságtartás mindenkiben, mikor hírül adták, Kenneth Branagh ülhet a direktori székbe. A Shakespeare-párti színész-rendező személye és akciófilmes tapasztalatlansága épp elég elrettentőerővel bírt azok számára, akik számára A vasember jelentette a modern képregényfilmes etalont. Meg kell jegyeznem, az ő félelmeik bizonyos szinten be is igazolódtak, azonban ez mégis inkább pozitív végkicsengést eredményez, amiről majd később részletesen is kifejtek. Addig lássuk a történetet magát!

Az emberiség, ahogy azt a görög mondavilágra alapozó Herkules című televíziós sorozat már kifejtette, hátat fordított az isteneknek. Ezek az istenek békét igyekeznek fenntartani a világok közt anélkül, hogy felfednék létezésüket. Ahogy megszokhattuk egy belterjes szekcióban, az istenek világában, Asgardon más sincs terítéken ó, mint a trónutódlás és az ármánykodás. Odin (Anthony Hopkins), mindenek atyja egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat, mind hamarabb átadná trónját elsőszülött fiának, a villámok istenének, Thornak (Chris Hemsworth). Az ifjú isten azonban inkább heves természetével és harctéren szerzett hírnevével büszkélkedhet, semmint bölcsességével. trónra lépésének napján jégóriások törnek a fegyverterembe, hogy visszaszerezzék erejük forrását. A provokáció miatt Thor, az öccse Loki (Tom Hiddleston) és négy társuk a jégóriások világára utazik, hogy bosszút álljon ezért a harci cselekedetért. A harcot csak Odin színre lépése szakítja félbe, de a háború nem kerülhető el. Apja parancsainak megtagadásáért Thort a Földre száműzik, ahol erejétől megfosztva kell élnie. Segítségére lesz egy fizikus kutatócsoport, mely tudtukon kívűl a világok közti utazásra épített híd, a Bifröszt energiamegnyilvánulásait vizsgálja. A csoport vezetője, Jane (Natalie Portman) a furcsa idegenként mozgó Thor szavaira alapozva segít a férfinak, hogy megtalálja saját igazának bizonyítását is. A villámok istene és a földi halandó kapcsolatát azonban beárnyékolja Loki hatalomra lépése, aki "jó" uralkodóként nemcsak testvérét pusztítaná el, hanem a rivális világokat is.

Ahogy az a fentebbi bekezdésből is kiderült, itt bizony vastagon királydráma van terítéken. Akik hatalmas robbanásoktól kísért akcióorgiára számítottak, csalódni fognak, mert hiába vannak itt az akciók számukra, ha a történet magvát a mitológia szerinti három világ és az azok közti ellentét bemutatása adja. Ennek köszönhetően pedig három csodálatos színterét építették fel a kalandoknak, az istenek világa, Asgard egyenesen orgiája a színeknek és a formáknak. Ami a Speed Racer esetében visszatetszést váltott ki sokakban, az a harsány színvilág itt egyenesen az előnyére válik a filmnek. Ehhez mérten a Shakespeare-i alakokra hajazó istenségek ábrázolása is visszacsempészett valamicskét a képregény eredeti stílusából is. A jégóriások világa már-már szürreálisan sivár és élettelen, míg a Földi helyszín a Marvel-filmek eddigi stílusából fakadóan nem tartogat meglepetéseket. Színészválasztás terén nincs kifogásolnivaló, Hopkinsnál jelenleg nem sok főistenesebb színész található, Hemsworth istenien felgyúrta magát a dölyfös de jószívű karakteréhez, Portman hozta azt, amit karakteréből ki lehetett emelni. az indie-vonalat képviselő Kat Dennings mellékszerepe pedig egyesenen üdítően hatott ebben a környezetben.

Sokan a rendező személyében rejlően húznak párhuzamot Ang Lee Hulk-filmjével, mely talán a legképregényesebb feldolgozás a 2000-es évekből, azonban pont emiatt nem tudott hiteles és filmszerű lenni a vásznon. Ezzel szemben Branagh se magát, se a Thor-köteteket nem hazudtolta meg, egyszerűen ötvözte a kettőt. Ebből többségében jól is jött ki, azonban az akciópárti nézőket a sok szöveges jellemgazdagító rész untathatja is. Ez nem A vasember, de itt is a tékozló fiú jó útra térésének lehetünk szemtanúi, mindezt megfűszerezve a világok feletti hatalom birtoklásáért folyó ádáz harccal. Ezek után pedig nyugodtan kijelenthető, tűkön ülve várjuk a nyári Marvel-alkotást, Amerika Kapitány történetét.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Eljő a napunk

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

Tessék, csak tessék, Urak és szép leányok! Ilyen az, amikor az a nagy büdös ziccer ki van hagyva... Ilyet talán csak a gyenge kosarasok képesek rontani a bajnoki rájátszás utolsó meccsén, mikor a nagy esélyt megkapva felemelik a karjukat, hogy a mindent eldöntő triplát a gyűrűbe emelve a csapat halhatatlanjai közé emelkedjenek. Ha nem is ekkora heroikus hiátus az, ami keletkezik az emberben Romain Gavras első nagyjátékfilmjének megtekintése után, mindenesetre el kell ismerni, az előzmények alapján ennél sokkal ütősebb, szókimondóbb, kritikusabb és kegyetlenebb alkotást remélt a széles közönség.

Előzménynek elég megemlíteni Neill Blomkamp és Shane Acker nevét. Mindketten ütős kisfilmekkel jelentkeztek, melyekben hatalmas potenciált látva megkapták a szükséges anyagi hátteret ahhoz, hogy egész estéss bővítsék "gyermeküket". A másodszülöttek mindkét esetben jól sikerültek, a kisebb hibákat leszámítva sikeres és színvonalas nagyobbik testvérek lettek. Arról nem beszélve, milyen magasra repítették alkotóikat a művészi ranglétrán. Ehhez képest az ifjabb Gavras ugyan kisfilmjekor még borzasztóan erős és kemény stílusban vágta arcunkba modernkori társadalmunk posványának újabb olvasatát, mintegy alátámasztva M.I.A Born Free című számát, a film után az az érzés ült meg az agyamban, mintha a 9 perces klip során elsült volna az összes puskapor, amelyet a témában tartogattak.

Ha a témafelvetést vesszük, a 21. század társadalmainak legélesebb kérdése került terítékre, az idegengyűlölet. Újdonság ebben az olvasatban a vöröshajúak célponttá tevése, így az ellenség már nem rasszokban, népekben vagy kultúrákban keresendő. A fehér ember rasszának egy kicsiny csoportja vívta ki magának a megvetést, ezáltal új szintre emelve a rasszizmus kérdését. A klip katonai, ellenállási és gyilkossági szintjein végiglépkedve csúnyán arcába vágja a kedves nézőnek, mit is művel(n/t)ek a kisebbségekkel mind a mai napig. A film már mesélősebb, líraibb hangvételével messze eltávolodott ettől a kritikus hengvételtől, kicsit olyanná vált, mintha az Amerikai história X-et próbálnánk meg korhatár nélkülivé vágni. Mert itt bizony a hedonizmus köröket vert a radikálisan igazságpárti mondandóra, arról nem beszélve, a hasonlóságok ellenére még csorbított is az Ember gyermeke mondanivalóján.

Az otthon is elnyomott Rémy (Olivier Barthelemy) egy napon bekattan és elmenekül otthonról. Útközben összetalálkozik a fásult pszichiáterrel, Patrickkal (Vincent Cassel). Kettejük utazása némileg az Otthonom, Idaho kettősét idézi, azzal a különbséggel, hogy míg az egyikük önképkereső kilátástalanságában toporog a cselekvőképtelenség határán, addig a tapasztaltabb az élvezeteket hajszolja, melyekről eddig hajszíne miatt le kellett hogy mondjon. A road movie új irányt vesz, mikor a vörösök célországába, Írországba vennék az irányt, onnantól kezdve nem csak a társadalom, de sok esetben egymás ellenségeivé is válnak.

Az önpusztító hangvételnek köszönhetően valahogy egyik ambivalens figurával sem tudunk azonosulni: olyan az egész, mintha maga a forgatókönyvíró-rendező sem lett volna tisztában, mit is akar hangsúlyozni karaktereivel. A végkifejlet során a többségi társadalom elvárásaival külsőleg azonosuló szereplők mintha maguk sem tudnák, mit miért tesznek, sodródásuk és céltalanságuk sokkal inkább a felsőbb szintek ötlettelenségét tükrözik. Annak, aki nem látta, vagy nem is akarja látni a klipet, mindenképp nézze meg a filmet, mert szimbólumai üdítően hatnak, főleg francia gyökerei révén, de a klip megtekintése után látott szélesvásznú verzió már inkább csak elégedetlenségre ad okot. Akit viszont semmi sem tántoríthat el, már csak Cassel brilliáns alakítása miatt nézze meg.

5/10

0 Komment
0 Reblog!

Forráskód

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Cseppet sem kell messzire menni azért, hogy alternatív univerzumokat teremtő, sőt, a mostani univerzumokban is hőssé váló karaktereket fedezzünk fel magunknak. Elég csak az ezredforduló talán legnagyobb filmes dobására, a Mátrix-trilógiára emlékezni, mely újfent szabadjára engedte a kibertér rajongóinak fantáziáját. Hogy a valóságban mennyire tekinthető forrásnak Neo érzelmekkel teletűzdelt világmentő hadjárata, az kérdéses, mindenesetre tény, a Sorsügynökség után megint egy romantikus végkicsengésű sci-fire ülhetünk be, mely nem keveset merített Philip K. Dick másik művéből, a Különvéleményből. Az eltérések számosak, nem is az a lényeg, hogy kis koppintás történt-e vagy sem, (számomra) elég a tény, lehet más ötleteiből működő egységet kovácsolni, csak rendező, színészek és forgatókönyv kérdése minden. Hogy ez miért nem akar működni mások esetében, az talán a legnagyobb adaptációs, remakelős kérdés, melyre most sem kapunk választ, hiszen egy működő ötletbörze pereg le másfél óra alatt a szemünk előtt,  mindenesetre megnyugtató, hogy az erős kezdés nem ment a rendezői életpálya rovására. Duncan Jones neve sokaknak nem mond semmit, akik azonban 2010 elején figyelték a science fiction filmek felhozatalát, már találkozhatott Hold című egyszemélyes kamaradrámájával, mely a jövőben a jövőért ténykedő emberek izolált problémájára, az űrkolonizációs törekvések és az energiafüggőség alternatív megoldása mellett az utóbbi évek egyik legerősebb műfaji filmje volt.

Nem csoda, hogy Danny Boyle Napfény című filmje után ismételten egy brit figura hozta el számunkra a jóságot, hiszen a rajongóknak mondani sem kell, Jones nem másnak, mint David Bowie-nak a fiacskája. A világhírű művész gyermekének kijáró bizalompróba kiállása után rögtön Hollywoodba is hívták a becses direktort, hogy legyen kedves dirigálni egy kis költségvetésű, de annál erősebb témájú sci-fit, többek közt Jake „Kockahas” Gyllenhaal, Michelle Monaghan, Vera „eszméletlen milf-segg” Farmiga és Jeffrey Wright szereplésével. Hogy mekkora megtiszteltetés érhette a rendezőt, nem tudni, egy azonban biztos, nem vette félvállról ezúttal sem a forgatást. A történet szerint Colter százados (Gyllenhaal) egy vonaton ébred fel egy másik férfi – Sean - testében, vele szemben Christina (Monaghan), majd 8 perc után felrobban az egész szerelvény. Colter magához tér egy első ránézésre űrhajófülke-belsőre hasonlító fémhalmazban, majd lassan ráébred, egy katonai kísérlet szó szerint szerves részévé vált. Küldetése az, hogy a hátramaradt mintákba elmerülve megtalálja a bombát és annak felrobbantóját, ezáltal megakadályozva egy második, sokkal nagyobb és pusztítóbb robbantást. A feladat nem is olyan egyszerű, a nyolcpercenként menetrendszerűen érkező robbanás és az átélt halál mind kétségbeesettebbé teszi a századost. A többtucatnyi átélt halálélmény után már csak az lebeg a szeme előtt, hogy megmentse a lányt és a vonaton utazókat.

Nem ez az első film, mely foglalkozik a halál utáni maradványemlékekkel (hirtelen a Vadiúj vadnyugat is eszembe jutott), annak sok esetben életmentő jelentőséget tulajdonítva. A forráskód egy program, melyet az emberi emlékezet halál utáni állapotának megismerésére hoztak létre, ezáltal feltérképezve és újabb ismereteket szerezve az eseményekről. Ez a fajta belbiztonsági módszer újdonságnak minősül a filmes megvalósításokban, de talán nem újkeletű. Nem tudom, a valóságban lenne-e létjogosultsága egy hasonló szerkezetnek, mely már a felvetésénél kivívná az emberi jogokat védő, emberkísérletek ellen habzó szájjal tiltakozók ellenszenvét, de mint a Különvélemény prekogjai esetében, a nagy számok törvénye alapján egy élet feláldozása talán nem túl nagy ár tízezrek és milliók életéért. Ez a fajta racionalitás azonban elfogadhatatlan a többségi társadalomban, még akkor is, ha katonákról van szó. Ez olyan dilemma, mely más blogok eszmefuttatásaiba tartozik, de úgy gondoltam, nem árt ezt a fajta olvasatot is megemlíteni, hogy egységesebb képet kapjunk. Az ismétetlen átélt eseménysorok olykor az Idélten időkig humorára reflektálnak, a korábbi alkalmakkor elsajátított ismeretanyaggal gazdagodva mind rutinosabbá és ügyesebbé válik hős katonánk. Küldetése azonban nem ér véget a felettesei által elvártak teljesítésével, mert még saját magát is meg kell mentenie, ami talán még nehezebb feladatnak is látszik, arról nem beszélve, hogy ebben már csak egyetlen szövetségesre számíthat. Itt kanyarodnék vissza az elején már említett alternatív univerzumok elméletéhez, mely a filmben igencsak fontos szerepet kap: a százados megmenekülése nemcsak mátrixi olvasatban értelmezhető, hogy önfeláldozása messiási magasságokba emeli. Neo tükörképeként tekintve ő az önzetlenségtől jut el az önzés tulajdonságáig, szemben a köpenyes hérosszal, aki emberi önzéséből lép elő a digitális messiássá.

Ugyan nem lesz annyira kedvelt, mint Jones első filmje, de a Holdhoz képest nem mutat a stílus akkora hígulást, mint azt a kontinensváltás, a nagyobb költségvetés és az ismertebb szereplőgárda okozni szokta. A Sorsügynökség után ismét egy barátnővel bevállalható sci-fi, mely viszont komolyabb kérdéseket feszeget, mint emlegetett társa.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Csúcshatás

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, akcióthriller

A drog rossz, értem?

Szinte végig Mr Mackie tanácsa lebegett a szemem előtt, míg a filmet néztem - igaz, ezt a kikacsintást jó értelemben vett asszociációnak szántam. Olyan ez, mintha Renton a Trainspottingból nem abbahagyná a drogozást, hogy jobb és sikeresebb ember legyen, átverve barátait, hanem épp ellenkezőleg, azért folyamodik a kemikáliákhoz, hogy egy addig soha nem ismert tökéletes énhez közelítsen.

Nem lehetsz annyira lecsúszva, hogy az NZT segítségével egycsapásra ne válj a világ legokosabb embereinek egyikévé. Csak beveszed a napi adagodat, agyad működése pedig átkapcsol egy olyan túlpörgetett fokozatra, amelyen nincs megállás, nem is kell pihenő: amíg az anyag dolgozik benned, te is dolgozol. Csakhogy rideg és kegyetlen világot élünk, ahol mondani sem kell, annyira egyértelmű, hogy irigy és kapzsi emberek milliói állnak lesben csak azért, hogy lenyúlhassák más sikerreceptjét. A semmiből a csúcsra törő nagyvilági figurák modern társadalmunk egyik legérdekesebb legendáriumképző alakjai, akik most meg is kapták a filmes tisztelgést teljesítményük előtt. Igen, tisztelgést. Ez a film egy másodpercre sem igyekszik elítélni az NZT fogyasztóit/függőit, sokkal inkább a kisember szájából önrészre jogos érvelést alkalmazzák: ha ő, én miért ne?

Főhősünk, egy alkotói válságban tobzódó író, Eddie (Bradley Cooper) új regényén dolgozna, ha bírna koncentrálni. Barátnője is elhagyja, az utcán téblábolva pedig összefut ex-sógorával, Vernonnal (Johnny Withworth)). A volt díler fel is ajánlja neki az anyagot, mely nem a drog élvezeti részét emeli ki, hanem személyiségedet és teljesítőképességedet turbózza fel a maximumra. A hirtelen jött kraftnak köszönhetően Eddie előbb a könyvét fejezi be, majd belevág a tőzsdebizniszbe is. Először kis tételekkel indít, majd  a káeurópai maffiózó pénzét használva egyetlen hét alatt a Wall Street fenegyerekévé válik. A szupernova-jelenség azonban több irányból is kellemetlen érdeklődőket vonz: először a pénzügyi élet egyik nagy alakja környékezi meg, majd a már említett rosszarcú és rosszéletű figura kérne mind nagyobb szeletet Eddie "tehetségéből". A kérdés csak az, vajon Eddie továbblép-e saját függőségén, elérve azt, hogy ő irányítsa az anyagot, ne pedig az anyag legyen rá súlyosan befolyásoló tényező, vagy beszívja a fejlettebb énje utáni sóvárgás és hal meg rövid úton a mellékhatások miatt.

Furcsa manapság egy előítéletek nélküli, sugallt értékek hiányában csak ábrázoló drogos filmet látni. Még a nagy kedvenc Trainspotting és a Rekviem egy álomért is hemzseg az értékítéletektől, nem véletlenül ábrázolják benne a drogfüggők életének utolsó pillanatait is. Ezzel szemben kapunk egy kis tripet Neil Burger rendezőtől, aki a rá bízott adaptált forgatókönyvből és a színészgárdából a lehető legjobbat hozta ki. Ugyan Bradley Cooper nem a legnépszerűbb színész a nyugati féltekén, de talán a leghitelesebb figura a mostani felhoztatalból, már csak azért is, mert kevés alkotásra asszociálhatnak a nézők, ha róla van szó. Mellé érkezik be Abbie Cornish és Robert de Niro, némileg Az ördög ügyvédje stílusát megidézve, de se a misztikusság, se az ármánykodás és csábítás nem éri el azt a fokot, hogy konkrét párhuzamot vonhassunk. A zaftos másfél óra bőségesen tartogat látványos drogos élményeket, céges konspirációkat, utcai bandák szintjét idéző leszámolásokat és éppen elég izgalmat ahhoz, hogy egy jó kis esti mozizás filmes alapanyaga lehessen.

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Első alkalommal kerül megrendezésre Magyarországon Európa tradicionális filmszemléje, az EuroCine 27, a vetítések első állomása Szeged. Az Európai Bizottság által koordinált rendezvény hazai megrendezésének uniós elnökségünk adott apropót, így az ezen félév által kiemelten kezelt témák filmes feldolgozásaiból is merít a szemle filmfelhozatala.

Európa 2004-ben ünnepelte 10 új tagállam csatlakozását, mellyel egy időben az EuroCine 25 is útjára indult, azzal a céllal, hogy az európai kreatív filmgyártás kiemelt figyelmet kaphasson. Ma, hét évvel később és két újabb tagországgal bővülve, az EuroCine 27 egy kihagyhatatlan eseménnyé vált, amelyre idén Magyarországra érkezik Európa minden szegletéből egy-egy filmkülönlegesség.

A filmfesztivál idei termése hosszas válogatás eredménye. A felsorakoztatott alkotásokat az érdeklődők április 14. és május 13. között tekinthetik meg három magyar nagyvárosban, Budapesten, Pécsett és Szegeden, valamint öt európai fővárosban.

A válogatás során olyan újdonságok kerülnek bemutatásra, melyeket Magyarországon még nem játszottak korábban.

A fesztivál egy kétnapos szegedi vetítéssorozattal indul április 14-én. Egy héttel a szegedi vetítések után következik a 2010-ben Európa Kulturális Fővárosának szerepét betöltő Pécs, ahol az Uránia Filmszínház ad otthont további nyolc nemzetközi film vetítésének.

Az EuroCine 27 utolsó állomásának a budapesti Corvin Mozi ad otthont, ahol a fesztivál valamennyi alkotását levetítik. Május második csütörtökén és péntekén az igazán kitartóak a délutáni óráktól egészen késő estig válogathatnak igazi ínyencségek közül.

A magyar EU-elnökség egyik fő célkitűzése a Bizottsággal karöltve egy roma keretstratégia kidolgozása az európai cigányság integrációjának elősegítése érdekében. A témához szorosan kapcsolódik Tony Gatlif alkotása a Liberté című francia film, amely május 9-én a Corvin Moziban kerül bemutatásra. A vetítést követően az érdeklődők a film és a téma szakértőivel folyatott vitafórumon is részt vehetnek.

A filmrajongóknak tehát érdemes lesz az elkövetkező hetekben sűrűbben böngészni a programfüzeteket és a megnevezett mozik műsorát, mert eddig még be nem mutatott, igazi európai fesztiválfilmek érkeznek, baráti jegyáron.

A szegedi Belvárosi moziban április 14-15-én lesz az EuroCine 27 Fesztivál.

Program:

14. csütörtök

16.30 óra: THE OVER THE HILL BAND (Meisjes) – 2009, színes belga film, rendezte: Geoffrey Enthoven, 100 perc

18.30 óra: PLATO’S ACADEMY (Akadimia platonos) – 2009, színes görög film, rendezte: Filippos Tsitos, 103 perc

20.30 óra: TEARS OF APRIL (Kasky) – 2008, színes finn film, rendezte: Aku Louhimies, 115 perc

 

15. péntek

16.30 óra: EAMON – 2009, színes ír film, rendezte: Margaret Corkery, 86 perc

18.30 óra: LANDSCAPE NO 2 (Pokrajina St. 2) – 2008, színes szlovén film, rendezte: Vinko Möderndorfer, 90 perc

20.30 óra: AUTUMN BALL (Sügisball) – 2007, színes észt film, rendezte: Veiko Ounpuu, 123 perc

0 Komment
0 Reblog!

Maci Laci

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, 3D, animációs film

Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.

Mostani történetünkben a Jellystone parkban járunk, ahol megismerhetjük a medvék leghaspókabbikját és hűséges kis társát: Maci Lacit és Bubut. Kettejük intelligenciája ugyan egy átlagos kamaszgyermek szintjén áll, medvékhez képest azonban túlságosan sok eszüknek köszönhetően ráébredtek, nem buli az erdőben gyűjtögetni és vadászni, négykézláb járni meg pláne. Felegyenesedve és eszüket használva piknikkosarak lopásával csillapítják Maci állandó éhségét, míg a park vezető vadőre, Smith vadőr (Tom Cavanagh) igyekszik védeni a látogatók kosarait, miközben Macinak is bőséges (jó értelemben vett) életteret biztosít. A pénzéhes és korrupt Brown polgármester (Andrew Daly) a költségvetési hiányt a park bezárásával és a területre kiadott fakitermelési engedéllyel szeretné megnyerni magáénak a szenátori széket is. Mackóink és Smith vadőr egy természetfilmes hölgy, Rachel (Anna Faris) segítségével szeretnék megmenteni a parkot és természetes élőközösségét.

Arra előre készüljön fel minden felnőtt, mind a történet, mind a megvalósítás inkább a kisebb korosztályt célozták meg az alkotók, ami a mostani mesefilmes felhozatalban a hátsóbb sorokba ülteti be a filmet. Ugyan hozzák azokat a fordulatokat és jellemzőket, amiért öt évtizede a rajongók kedvence a medvék és a vadőr állandó harca a piknikes kosarakért, azonban valahogy mégis olyan érzése van az embernek, alaposan kilúgozták a figurákat. Mind a színészek, mind az animált karakterek kissé erőtlenek lettek a szélesvászonra adaptáláskor, bár lehet, hogy az általános hígulás áll csak a háttérben: ugye mindenki tudja, hogy a régi jó dolgokhoz képest a mai tömegtermelés eredményei mennyivel gyengébbek. Na, ez tökéletesen igaz erre a filmre is, annyi a különbség, hogy az új fazon szabásakor olykor-olykor rápillantottak a régi mintára is. Csak emiatt pont azt érzi az ember fia/lánya, hogy akkor már erőteljesebben lehetett volna meríteni a hőskor prominensének stílusából.

A korábbi vizuális effektes rendező, Eric Brevig (Men in Black, Pearl Harbor - Égi háború, A sziget) az Utazás a Föld középpontja felé után ismét 3D-re adta a fejét, most azonban teljesen feleslegesen - már művészi értelemben. Míg a jegybevételek terén indokolható a lépés, addig a látvány tekintetében ismételten beigazolódott a tény, a kicsiknek IS pozícionált alkotások esetében teljesen felesleges a plusz dimenzió vászonra nyaggatása. Ugyan anyagilag sikeres a film (ahogy az Utazás.. is volt), azonban marad a hiányérzet, főleg azokban, akik emlékeznek a kétdimenziós rajzolt figurákra. Az emlékezetre nem lehet évtizedekig emlékezni, kellenek a ráncfelvarrások, hogy újabb és újabb generációkkal ismertessék meg a figurákat, de el tudnánk képzelni ötletesebb és minőségibb változatokat. Talán a 2. rész!

5/10

 

0 Komment
0 Reblog!

A mestergyilkos

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, akciófilm

Örök tanulság: ne képezd a beosztottaidat, mert a pozíciódra/életedre törnek. Ez nem csak a filmművészetben észben tartandó tanács, de a való életben is. Amint valaki ért annyit a szakmához, mint te, már konkurenciának számít, ami sosem jelent sok jót a jövőre nézvést. Különösen igaz ez az olyan "rétegfoglalkozásra", mint a bérgyilkos-szakma. Számtalan alkalommal láttuk már, amint a tanonc feladataihoz fel- és a mesterén túlnőve le kell hogy számoljon mentorával. Ennek többlépcsős megvalósításai lehetnek: van, ahol az előélettel és a cselekedetekkel foglalkoznak; van, ahol a kivégzést követő utóéletet veszik alapul; van, ahol az elhunyt családtagjainak bosszúhadjárata adja a végleges keretet. A mestergyilkos esetében egy fogyasztható és olykor intenzív szórakozást mutató összeollózást láthatunk, igaz, már második főzésre - ez ugyanis egy remake. Míg 1972-ben Charles Bronson kaszabolta a jónépet, addig a mostani tököslegény, Jason Statham a főszereplő, aki szolidan dilemmázik feltörő érzelmeinek szűkös tengerén.

A profi bérgyilkos Arthur (Jason Statham) szakmája legjobbja, aminek csak előnyeit látja. Kap azonban egy belsős megbízást, korábbi mentorát, Harry-t (Donald Sutherland) kell eltennie láb alól. A nehezen vállalt küldetés után azonban nem csak önmagában kell elszámolnia tetteivel, Harry fia, Steve (Ben Foster) apja gyilkosait akarja kézre keríteni, amihez Arthur segítségét kéri. Arthur kiképzi Steve-t, szolidan elhallgatja a tényt, hogy valójában őt keresi Steve, majd mindketten a parancsot kiadó Dean (Tony Goldwyn) kivégzésére szövetkeznek.

A film sztorija se nem eredeti, se nem különleges, mégis működik. Ezt a forgatókönyvíró kettős, Lewis John Carlino (A mestergyilkos - 1972) és Richard Wenk (16 utca) mellett a főszereplőknek köszönhetjük, ugyanis Statham, Foster és Goldwyn karakteréből fakadóan hiteles és élvezetes az ellentét ábrázolása, az akciójelenetek minősége pedig nem hagy maga után kívánnivalót: ahogy a végén lezúzzák a közel két utcányi autót és épületet, az a nagyköltségvetésű filmek is megirigyelhetik. Ugyan csempésztek némi hangulatot a Szemtől szemben klasszikus jelenetéből, ez inkább méltó tisztelgés, mint gyenge lopás. Ugyan Statham nem egy jellemóriás aktor, de a rá bízott szerepeket minden gond nélkül hozza kopasz fejével és kisportolt testével egyetemben, a film igazi színészi teljesítménye a "jó az öreg a háznál"- elv alapján Sutherland érdeme, utána pedig Foster karakterének fejlődése az, ami a film igazi mozgatórugója: nem véletlen, hogy első bevetésének mikéntje olyan hangsúlyos szerepet kapott a filmben, mert egyszerűen zseniális, ahogy a kiképzésen tanultakra fittyet hányva formálja a küldetést saját képmására.

Simon West rendező eddigi pályájának csúcsa kétségtelenül a Con Air - A fegyencjárat című film volt, melynek kritikai és rajongói fogadtatásához most sikerült a legközelebb kerülnie. Mindez azért fontos tény, mert a két film között eltelt 14 évben készített még 3 mozifilmet és vagy egy tucat tévéfilmet is, valamint azt se felejtsük el, hogy az egyik legnagyobb bizalommal várt, majd a későbbi rendezőknek és showrunnereknek köszönhetően csúfosan leszerepelt Tha Cape című újonc sorozatnak a pilotját rendezte, mely igen magasra tette a lécet a képregényrajongó sorozatőrültek körében, ezt azonban a későbbi részek mind hamarabb verték le.

Ugyan tény, hogy ez olyan film, amit dvd-kiadványban szoktak forgalmazni, de cseppet se érezzük ablakon kidobott pénznek a mozijegy árát, mert az akciójelenetek kivitelezése csak üdítő a szélesvásznon. Az is tény, hogy nem szerepelt túl jól a nemzetközi forgalmazásban, de kis költségvetése és ennek ellenére is erős színészgárdája bőven elegendő ok arra, hogy megtekintsük. Ennél sokkal rosszabb, drágább és reklámozott filmekre is kidobtuk pár a pénzünket, ne ez az alkotás lássa a kárát.

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Precious - A boldogság ára

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, Oscar-díj, Oscar 2009

A túlidealizált Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Rendszeresen jönnek ki azok a filmek, melyek pont az amerikai álom élhetetlen oldalára igyekeznek összpontosítani, azon belül is a gyermekek generációinak életét állítva középpontba. Számomra az első ilyen katarktikus filmélmény Larry Clark 1997-es Kölykök című filmje volt, mely egy csapat New York-i tinédzser egy napjáról számolt be, melyből nem maradhatott ki a szex, az erőszak, a lopás, a drogfogyasztás és az AIDS felbukkanása sem. Olyan tinédzserkorról rántották le a leplet, mely örvényszerűen rántja magába a fiatalokat, esélyt sem adva a túléléshez. Hozzá képest a Precious megoldást és kiutat kínál, afro-amerikai drámaként pozícionálva társadalomrajza hatványozottan érdekesebb és művészibb, mint a "nagy fekete rendező", Tyler Perry női kosztümös komédiás életműve egyben.

Sapphire művészneve alatt írta meg regényét Ramona Lofton még 1996-ban, Push címen. A film szinte szóról szóra követi a regény történetét, így komolyan nem is kell eltérni tőle. Adott nekünk a címszereplő Precious (Gabourey Sidibe), a túlsúlyos harlemi afro-amerikai lány, aki erőszakos anyjával él. Eltanácsolják az iskolából, mert már másodjára várandós, pedig még csak 16 éves. A gyermekek apja nem más, mint saját édesapja, aki rendszeresen megerőszakolta lányát. Ezen tettek felett édesanya, Mary (Mo'Nique) szemet huny, cserébe házi rabszolgaként tartja lányát, a Precious és lánya után járó segélyből élve mindennapjaikat. Az első gyermeket azonban Precious nagymamája neveli, hogy semmilyen terhet ne kelljen Mary-nek vállalnia. A terhes lányt a szociális munkás Mrs. Weiss (Mariah Carey) egy alternatív iskolába küldi, ahol kifejezetten a hátrányos helyzetű tinédzseranyákkal foglalkoznak, segítve őket az érettségi megszerzésében. Miss Rain (Paula Patton) osztályába kerülve Precious és a többiek feladata az, hogy naplót vezessenek életükről, melyet Életünk történetei címen gyűjtenek egybe. A második gyermek születése után Precious őszintén elmondja a szociális munkásnak, hogy nem ők nevelik első gyermekét, így édesanyjától elveszik a segélyt. Mary felháborodva utcára teszi lányát és második unokáját, azonban sikerül szállást találniuk és még segélyt is kapnak Miss Rainnek köszönhetően. Precious boldogsága azonba véges, ugyanis édesanyja még egyszer utoljára felkeresi, hogy elmondja neki, édesapja AIDS-ben hunyt el. A vizsgálatok kiderítik, hogy a lány is HIV-fertőzött, míg gyermekei közül egyik sem az. Precious osztálytársa tanácsára csatlakozik egy önsegítő csoporthoz, melynek egytől egyik HIV-fertőzött nők a tagjai. Sorsa azonban a nézői fantáziára van bízva, ugyanis se a szerző, se a forgatókönyvíró nem zárja le a történetet.

Nagyon komor drámával állunk szemben, ahol a kövér lánynak szurkolunk azért, hogy erőszakos családjától megszabadulva élhesse életét. A tragikus fordulatok, a nemi erőszak, a terhesség és az AIDS árnyékában olyan mértékű teherrel szembesül hősnőnk, amiből egy is képes megnyomorítani egy embert egész életére, nemhogy mindenből kap egy "kicsit". Nem véletlen, hogy említettem Tyler Perry nevét: a női ruhába bújó színész-rendező az afro-amerikai közösség nagy kedvence, Médea-történetei rendre kasszasikernek bizonyulnak, nem kis részben a vallásos amerikaiak érzelmeire játszva. Ezzel szemben Lee Daniels rendező nem csak a Sapphire-novellából építkezhetett, saját borzalmas gyermekkorának élményeit is felhasználta: rendőr édesapja rendszeresen szexuálisan zaklatta fiát. A megélt borzalmaknak köszönhetően olyan szuggesztíven építette fel a borús történetet, hogy teljesen magával rántja a nézőt, egy másodpercre sem eresztve el. Nem véletlen a két Oscar-díj sem, a végig ellenszenves édesanya szerepében Mo'Nique legalább annyira zseniális, mint volt Melissa Leo A harcosban, mind a ketten érdemeik szerint gazdagodtak az arany szobrocskával. Megvan tehát az új hollywoodi sikerrecept: vállald el egy ellenszenves anya szerepét, azt Oscar bátya már gyün is.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Világmegváltók Filmklub - A nap vége

Címkék: film, filmajánló, filmklub, Szeged, Világmegváltók

Belvárosi Mozi, április 5. 18.15: Ingmar Bergman: A nap vége - 1957, ff., svéd film, 87 perc

A Szamócáskert címen is ismert film a Trilógiához kapcsolható Bergman életmûvén belül. A fõszerepet játszó Victor Sjöström a korai svéd film meghatározó alakja, gondoljunk csak a Halál kocsisára.

Isak Borg közeledik a nyolcvan felé, elismert orvos, maga mögött egy dolgos, de önzésben leélt élet. Felmerül a kérdés: hol rontottam el, mit lehetett volna másképp csinálni? Egy álomképben a professzor visszautazik saját múltjába, mintegy külsõ szemlélõként végigjárja létének stációit, a visszafordíthatatlanság tudatában szemlélõdik csendben. Találkozik menyével, aki figyelmezteti, hogy nem csupán egyéni, de generációs ez a sármmal palástolt kegyetlenség (Isak fia nem akar gyereket, ahogy annak idején õ sem). Az öregúr végül saját maga által ítéltetik meg; a görög tragédiák szerkezetét használó film az álomba való belehullással kezdõdik és ér véget.

A nap vége Bergman talán legjellegzetesebb pszichoanalitikus filmje. A Trilógiában Isten, a semmi, illetve a lét csendje idézõdött, itt, ahogy a Hetedik pecsétben Max von Sydow belenéz a boszorkány szemébe, Isak saját szemében látja az elhalasztott élet csendjét.

Bevezetőt mond: Ibos Éva művészettörténész, médai tanár

Belépőjegy: 400 Ft

0 Komment
0 Reblog!

Egy jobb világ

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, dráma, Oscar-díj, Oscar 2011

Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron. Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak A tetovált lány ellenében veszett el. Nézzük a rendezőnőt: Susanne Bier jó pár éve az európai film élmezőnyében található olyan filmekkel, mint a Hogy szeretsz?, a Testvéred feleségét vagy az Esküvő után, mely filmekben a dán színészélet legjobbjai léphettek ki a szélesebb közönség elé, sőt, saját filmjének, a Testvéred... forgatókönyvének is megírhatta az amerikai remake-változatát, mely a 2 Golden Globe-díjra jelölt alkotást, a Testvéreket eredményezte.

A történet ugyan két szálon fut, egy afrikai és egy dán szálat kapunk, azonban az első inkább csak a felnőtt főszereplőnek tekinthető Anton (Mikael Persbrandt) személyiségének árnyalásáért felelős, plusz egy érdekes kontextusba helyezi a film címének pozícionálását, de erről később. Anton válófélben lévő orvos, aki igen nagy gyakorisággal látogat el egy afrikai menekülttáborba, hogy minden tőle telhetőt megtegyen az ottaniakért. Eközben egy másik férfi, Claus (Ulrich Tomsen) hazaköltözik Dániába, hogy felesége halála után új életet kezdjen fiával, Christiannal (William Johnk Nielsen). Apa és fia elridegült egymástól, gyászukat mind a ketten máshogy kezelik: míg az apa befele forduló lesz, a gyermek  saját igazságát a számára kegyetlenné vált világban kereső agresszív fiatallá lesz. Ebben társa lesz az osztály untermanja, a svéd származású Elias, akinek védelmére kelve egyre vadabb dolgokba rángatja magát és Eliast is. Mint kiderül, Anton Elias apja, így a két család története szorosan egybeolvad s ez a közös ösvény lesz a film igazi vezérfonala.

Bier filmje sok ponton eltér az amerikai fősodortól, de mégsem az a klasszikus európai alkotás: erre szokták mondani, díjátadókra készült. Minden másodpercében érződik az a fajsúlyos mondanivaló, amellyel foglalkozni szándékoznak az alkotók. A nagyon mély és búskomor óvilági-európai drámaiságot felpuhítva, míg az amerikai érzelmességet kissé megszikkadva tálalják a nézőnek, ami ezen öszvér esetében inkább pozitív végeredményre jutott. Itt kissé vissza is kanyarodnék az eredeti címhez, a Haevnen jelentéséhez: ugyan itt direkt a mennyország-hasonlat, kontrasztként kapunk is két teljesen eltérő világot, azonban jelen esetben a magyar cím kevésbé fennkölt és ezáltal találóbb is, mint az eredeti (ami igen ritka). Az északi országok idealizált társadalmáról már nem először rántják le a leplet, ebben talán a elgerősebb a Könyörtelenek című film volt, mely az iskolán belüli erőszakot ábrázolja. Most ugyan nem kapunk annyi kegyetlenséget, de ezzel pont hogy történetileg megágyaznak annak a filmnek, a kisiskolások egymás közti viselkedésének bemutatásával - mintegy előrevetítve, mi lesz ezekből a fiatalokból 5-8 év múlva. Ezzel szemben az afrikai történetszálon a dén fiúknál alig idősebb lányok terhes anyaként halnak meg a helyi Nagy Ember kegyetlenkedéseinek köszönhetően - a fogadásból felvágott hasú lányok sorban véreznek el, mire az orvoshoz kerülnek. A sors azonban nem hagyja magára a táborlakókat, egy fertőzés miatt Antonhoz kerülő Nagy Ember ugyan felgyógyul, életéről azonban az eddig számára kiszolgáltatott táborlakók döntenek, elég radikális módon. Nem igazán tudtam eldönteni, vajon melyik is lenne az a jobb világ, mert mindkét esetben a másik látszott szimpatikusabbnak, pont az eltérő szabályrendszer okán. Egy azonban biztos, értékítéletet nem mondhatunk csak a film alapján, mindenki magának szűrje le ezt a következtetést.

A film csodálatos operatőri munka eredményeképp élvezhető, melyért Bier állandó operatőre, Morten Soborg dicsérhető, mellette a zenei háttér is csak a legjobbakat érdemli, szintén Bier "örök zeneszerzője", Johan Söderqvist érdemel elismerést. A csodás tájakat életre keltő kép és zene csak még fájdalmasabbá teszi a film megtekintését, annak jó értelmében. Mert bizony fáj látni szenvedni mind az afrikai, mind az európai embereket, bizonyítva látni a tézist, a nyugati civilizáció csak demokratikus keretbe foglalta azt a kegyetlenséget, ami régről az emberben él. Mert ez a film bizony az erőszakmentes világ himnusza lehetne, ékes bizonyíték arra nézvést, mit hagytunk magunk mögött, mikor elértük az utopisztikus világbéke állapotát. Amíg ez nem következik be, addig az emberi kegyetlenség, a szétbomló családok, az önzés lesz napirenden, amit csak a tragikus események tudnak kiléptetni megszokott medréből.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Premiervetítésre vár minden kedves érdeklődőt a szegedi Belvárosi Mozi, 19:30-tól a Legenda - A szegedi diák-Hamlet története című filmre.

1941 októberében két szegedi egyetemi hallgató, Horváth István és Tóth Kata tragikus haláláról, megrendítő öngyilkosságáról adtak hírt a korabeli lapok.

A tragédia hőse Horváth István, a szegedi tudományegyetem másodéves bölcsészhallgatója alig néhány hónappal korábban, mint a magyar színházi élet új, nagyreményű ígérete, már szerepelt a sajtó hasábjain.

A Hamlet próbái alatt alakult ki az életre szóló (és tényleg egész életükre szóló) szerelem a rendező Horváth, és a Gertrudist játszó Tóth Kata harmadéves vegyészhallgató között, amely végülis a tragédiához, a pesti Duna parton lévő Carlton Szállóban elkövetett öngyilkosságukhoz vezetett.

színes és f-f magyar dokumentumfilm, 90 perc

Írta: Bubryák István, Operatőr: Sibalin György
Rendező: Radó Gyula m.r.c., Producer: Bubryák István
Gyártó: Szín-Tér-Kép Alapítvány

Narrátor: Szabó Gabi, Pataki Ferenc, Székhelyi József
Szereplők: Gesler Lili, Baronits Gábor, Kálloy Molnár Péter

0 Komment
0 Reblog!

Sorsügynökség

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, sci-fi

Philip K. Dick fantasztikus életműve még mindig nem termelte ki a színvonalában hozzá méltó filmes adaptációkat, mert összességében jóval kevesebb az olyan film, mely sikerre vitte volna eme nagyszerű sci-fi szerző műveit. Hiába a nagy akarás és sok esetben az anyagi fedezet, összességében még mindig fájhat a szíve a Dick-rajongóknak (szexista poén, nem foglalkozni vele). A Sorsügynökség most olyan társaságba érkezett meg, mint a Kamera által homályosan, Különvélemény, Az emlákmás vagy a kultikus alapfilm, a Szárnyas fejvadász. Ugyan ez a legkevésbé science fiction-alapú film, mely feldolgozza Dick valamelyik művét, azonban ez az a film, melyet a sci-fi ellenes nézők talán a legkönnyebben fogadnak be, annak kommerszebb felfogása okán. Emellett az elsőfilmes rendező, George Nolfi is végre kiléphetett az írók magányos szobájából, hogy letudhassa saját forgatókönyvének forgatását.

A sikeres képviselő, David Norris (Matt Damon) indul a szenátori pozícióért, a nagy előny ellenére két fiatalkori botlás miatt elbukja a választásokat, majd a magánszektorba vonul vissza, hogy kis idő elteltével bejelentse, újra indul a pozícióért. Hogy ebben még semmi sci-fi nincsen, ne is lepjen meg senkit. A csavar a történetben az érzelmi oldal megjelenése, ugyanis a vesztes választási éjszaka megismeri Elise-t (Emily Blunt), akibe első látásra szerelmes lesz, azonban a sors közbeszól és hónaookig nem is találkoznak. Azonban Dadvid első munkanapján a sors akarata ellenére összefutnak, ami okán David élete kisiklik a csendes tudatlanságból. Mivel eléri azt a buszt, amivel Elise utazik, így hamarabb érkezik be az irodába és találkozik a Sorsügynökség tagjaival, akik épp az ő sorsának fonalát egyenesítik ki a Nagy Terv által elvártak szerint. David tudomásul veszi mindezt, azonban a véletlen folytán évek múlva ismét összefutnak a városban. Az Ügynökség mind komolyabb közbelépése ellenére is megtörténik a sorsfordító csók, az első együtt töltött éjszaka. Davidnek azonban döntenie kell, hogy a neki és az Elise-nek szánt jövőt milyen mértékben akarja elhomályosítani, így ő inkább a nekik szánt jövő mellett dönt. A férfi már az új kampány végén tart, mikor szembesül a ténnyel, Elise férjhez készül menni, a szerelmes David számára pedig ez a válaszút, mikor úgy dönt, szembeszáll a Sors akaratával, legyőzvén egy teljes ügynökséget.

Ugyan a film tényleg messze áll a szokványos sci-fi formulától, azonban nagyon érdekes párhuzamokat fedez fel benne az ember. Dick még írói pályája elején, 1954-ben vetette papírra ezt a történetet, s ez az időszak az európai ember számára végképp beszédes. A II. világháború után, még a hidegháború elején Európa és az egész világ a kommunistáktól rettegett (nem kell említeni ennek a félelemnek a legnagyobb amerikai megtestesülését, McCarthy szenátort és az ő hadjáratát). Ennek a hatását érezni nem csak a filmen, de a novellában is, hiszen az ügynökök leírása hajaz Orwell 1984 című művében találhatóakra is: a Nagy Testvér, aki mindent lát, az ő mindenhol jelen lévő ügynökei, az előre elrendelt sors felsőbb szintű betartatása. Nekünk itt káEurópában csak élénkebb emlékeink vannak arról, hogyan is működött a valóságban az ilyen ballonkabátos felsőbb szerv, mely nem engedte a különutas megoldásokat. Ha nagyon szimbolizmussal akarnánk megoldani a kérdést, akár még az aczéli 3T-hez is hasonlíthatnánk az itt látottakat, azonban ez már a vékonyabbik fele a kenyérnek. A rendszer ellen harcoló kisember pedig ismét csak erősíti ezt a karaktert, a kiválasztottság érzetével nemesítve hősünket: nem úgy kiválasztott, mint Neo a Mátrixban, hanem ő maga dönti el, nem fogadja el a neki szánt sorsot, nem akar választani a nő és a siker közt. Megpróbálja a lehetetlent, még ha életével (jelen esetben egész személyiségével) is fizetnie kell vakmerőségéért.

Matt Damon rövid időn belül két érdekes filmben vállalt szerepet, emellett Eastwood Azutánja is olyan film, mely már a színészi kvalitásaira helyezi a hangsúlyt, nem a fizikai állóképességére (ld. Bourne-trilógia, Zöld Zóna, Invictus). Jó látni, hogy kvalitásaival is igyekszik az élvonalban maradni, a különc szerepekről nem is beszélve (Az informátor, Grimm). Mellette Emily Blunt olyan nő, akiről elhisszük, hogy az életünket is kockára tesszük azért, hogy magunk mellett tudhassuk. Ez is a film igazi rizikója, hogy olyan női főszereplőt kell reprezentálni, aki "megéri az árát", persze az eszmei vonalon. Nem egy femme fatale (ez a kitétel amúgy is leszerepelt A túristában Angelina Jolie révén), azonban ízig-vérig nő, annak teljes érzelmi és fizikai eszköztárával. Mikor kell, csábít, mikor kell, bódít, mikor kell, érzelmes és elszánt. Mellettük kvázi epizódszerepekben tűnnek fel a következők: Anthony Mackie, John Slattery és Terence Stamp. Mindannyian nagyszerűen hozzák ezt a hidegháborús ügynök-életérzést, mind öltözködésük, mind viselkedésükből süt az a fajta fellengzős '50-es évekbeli attitűd, mely oly jellemző volt "bizonyos" munkakörben.

Ugyan Nolfi csínján bánt a tudományos fantasztikum Dick-féle burjánzásával, mégis sikerült a lényegi mondanivalót átadni a nézőnek. Ha lehámozzuk a romantikus burkot, mely a szélesebb fogyasztóközönség étvágyát volt hivatott felkelteni, akkor egy nagyon is adekvát kérdéshalmazt kapunk, mely már kontextusba helyezve számos kérdést vet fel az emberben a hétköznapi véletlenekre vetítve: elvesztett telefonszámok, téves hívások, gyakori "véletlenek", a "mintha az egész világ ellenem lenne"-érzés puszta ténye. Érdemes megnézni tehát a Sorsügynökséget, mely ugyan megközelítőleg sem lesz akkora kultstátusz részese, mint a Szárnyas fejvadász volt, de méltán feltehető a Különvélemény, a Total Recall és a Kamera által homályosan mellé - csak azt ne felejtsük el, ez olyan sci-fi, melyet a csajunk is nyugodt szívvel megnézhet.

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Frankofón Filmek Éjszakája

Címkék: film, filmajánló, Grand Café, Frankofón Filmek Éjszakája

A szegedi Grand Café Mozi ezúttal egy monstre filmmaratonnal várja a francia ajkú filmek szerelmeseit. A mai napon 18 órától hajnal fél 3ig várnak minden kedves filmrajongót.

A műsor a következő:

18h: Egy másik ember (2008, feliratos, svájci, 89 perc, rendező: Lionel Baier)

20h: Profi bérgyilkost keresünk - nem nem akadály (2008, feliratos, francia, 95 perc, rendező: Benoît Delépine, Gustave de Kervern)

22h: Szívrablók (2010, feliratos, francia-monacói, 105 perc, rendező: Pascal Chaumeil)

23:59: Marokkó (2005, feliratos, marokkói-francia, 99 perc, rendező: Laila Marrakchi)

01:30: C.R.A.Z.Y. (2005, feliratos, kanadai, 127 perc, rendező: Jean-Marc Vallée)

0 Komment
0 Reblog!

Millenium 3 - A kártyavár összedől

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika, krimi

A trilógiák arra valóak, hogy véget érjenek, lezárva egy nagyszerű időszakot. Mondjuk nem mindegyikre igaz ez a megállapítás, de azért a zömükre igen. Most azonban sokkal keserűbb a szájíz, mint általában, mivel egy nagy port kavaró, be nem fejezett alkotás kerül a mozikban, mellyel csak a hátrahagyott űr lesz mind nagyobb. Stieg Larsson szerkesztő-újságíró tízrészes Millenium-sorozatra szerződött, melyben a svéd társadalom mocskos viselt dolgairól rántotta volna le a leplet. Sajnos már az első könyvének kiadását sem érhette meg, szívroham következtében idejekorán távozott közülünk. Könyvei azonban mind a mei napig hatalmas népszerűségnek örvendenek, rekordokat tart fent a nyomtatott és az elektronikus kiadási területeken, a már kész 3 kötetből pedig rohamtempóban készítették el azok filmváltozatát, melyek világszerte hatalmas népszerűségnek örvendenek, sztárt faragva az emblematikus női főszereplő, Lisbeth Salander megformálójából, Noomi Rapace-ból. Erre jön még a tengerentúli adaptálhatnék (a széles körben ötlettelensége miatt ócsárolt Hollywood jó szokása): David Fincher dirigálja az amerikai verziót, mely előreláthatólag decemberben érkezik az amerikai mozikba. Addig is itt van nekünk a trilógia záródarabja, mely ugyan elvarrja a szálakat, de a kíváncsi néző/olvasó agyát nem hagyja nyugodni, mi volt még a hétkötetnyi tarsolyban.

Lisbeth (Noomi Rapace) az apjával és féltestvérével való találkozás súlyos sérüléseiből épül fel, egyúttal készül a bírósági tárgyalására, melyet apja megtámadása miatt indítanak ellene. Eközben Mikael (Michael Nyqvist) tovább folytatja újságírói nyomozását, mely a szovjet rendszer idején Svédországba érkező ex-KGB-sek napjainkban is élő politikai-üzleti szerepvállalásukat derítené fel. Ez a fajta szembesítés azonban nagyon sok embert kínosan érintene, ezért mind Lisbethet, mind Mikaelt egyre többen szeretnék eltenni láb alól, hogy mind az állam, mind a maffia ügyei titokban maradhassanak. A történetet sokkal részletesebben már csak azért sem áll módomban elmesélni, mert az komoly mértékben csökkentené a filmélményt.

Míg az első rész a korrupciós ügyek és a svédek náci korszakban szerepet vállalt tagjainak ügyes-bajos dolgaira hívta fel a figyelmet, addig a második epizód a kelet-európai kiindulású prosti-körképről ad egy kis összegzést, míg ezen szekvencia már a szovjet időszak mosdatott bűnöseiről szól, akik húsz év távlatából is komoly hatalommal bírnak, tudván az állami vezetők mocskos kis titkairól, arról nem beszélve, hogy a régi titkosszolgálati vezetők is nyakig benne vannak ebben a mocsokban. A mások élete után egy újabb európai film, ezúttal rögtön három, mely a múlt ügyes-bajos dolgaival való szembenézés példamutató módjával próbálkozva még szórakoztató értékekkel is bír, nem is kevéssel. A már megszokott színészi mag adott, cseppet sem rosszabbak, mint voltak, csak egyre kevesebb közös jelenetet kap az első részben még szexuális kalandokba is keveredő főszereplő páros: Rapace és Nyqvist kettőse az, ami ennyire jól működteti a szerkezetet, nyugodtan ki is jelenthetjük, nélkülük nem lenne ugyanaz az élmény. Ezért bele sem merek gondolni, hogy Daniel Craig és Rooney Mara hogyan fognak versenyre kelni a már bejáratott duóval, mert míg a férfi esetében a kisebb és komoly szerepek nagyon is jól sikerülnek, addig a hölgytől eddig kiemelkedő alakítást nem láttunk, a megjelent fotók alapján pedig inkább az önpusztításra való hajlam jön át, semmint a különc és férfigyűlölő lázadó lány figurája.

Örüljünk annak, hogy lehetőségünk volt ezt a filmhármast megtekinteni; Szomorkodjunk amiatt, hogy hasonló történetet most inkább csak replikában fogunk látni; Gyászoljuk Larsson zsenialitásának kihunytát.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

A sas

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, kalandfilm

Most már nem csak a puszta történelmi tény okán lehet és kell sajnálni a római IX. légiót, hanem a modern filmművészetre gyakorolt hatása miatt is. Négy év távlatából ez már a harmadik film, mely történetükkel foglalkozik, nagyon is vegyes fogadtatással. Az első még az idei Oscar-díjas Colin Firth nevéhez köthető, aki tehetségét meghazudtolva vállalt szerepet egy igencsak közepes történelmi kalandfilmben, mely elég szépen le is szerepelt. Ezt követte tavaly A kilencedik légió, melyben az igencsak tehetséges Michael Fassbender akciózott egy keveset, azonban megint kissé félrebillent a mérleg nyelve, mikor a kelta őslakosokat valami elnagyolt prepunk életérzésben dagonyázó hordának állították be. Jelen alkotás már nem a légió közvetlen életével foglalkozik, hanem két évtizedes távolságból a hatásait helyezi előtérbe, amikor a légiót vezető katona fia kerül a középpontba, visszaszerezni szándékozva a család (és a légió filmes ábrázolásának) becsületét.

A történet igencsak egyszerű: Marcus Aquila (Channing Tatum) kéri azt, hogy a legkevésbé becsült területre, Hadrianus fala közelébe telepített előörsre vezényeljék, hogy megtalálhassa azt az aranysast, melyet apja légiója elvesztett. Ebben segítségére lesz a rabszolgája, Esca (Jamie Bell), aki a lemészárolt törzs tagjaként megveti a rómaiakat, mégis hűségesküt tesz a rómainak. A film második fele már csak a sas kereséséről szól, ahol nem csak a sas, hanem a légió sorsáról is mindtöbb információ kerül napvilágra.

A három filmet elnézve valahogy mégsem sikerült egyik rendezőnek sem megtalálnia a szórakoztató középutat a mészárlások és a jellemfejlődések között. Míg "Az utolsó.."-ban inkább a jellemre gyúr rá, addig "A kilencedik..."-ben inkább a mészárlások őrülete kerül előtérbe, míg ezen harmadikban megint a jellemfejlődésen van a hangsúly. Ami a film egyik legnagyobb hibája, az az eredeti nyelvhasználat: míg a brit törzsek egytől egyig "képesek" saját nyelvük használatára, addig a rómaiaik szépen beszélik a brit és az amerikai angolt. Komoly vesszőparipa ez A passió óta, de tény, hogy más filmek nem szánnak időt és energiát ennek átvételére, pedig kereslet és igény van rá. A másik hiba a brutálisan alacsony költségvetés, mert így a nézők többsége által elvárt mészárlás-mennyiség csúnyán elmarad attól, amit a műfaj és a téma megkövetel. A harmadik gond az egyenetlen színészi teljesítmény, mert míg Bell egy jelenetben többet fejlődik a filmben, mint Tatum az egész játékidő alatt, addig utóbbi még csak jelét sem mutatja annak, hogy akarna-e változni. Egy faék határozott irányával hatol egyre mélyebbre az ismeretlen brit vidéken, csak a sas lebeg a szeme előtt.

Az Oscar-díjas dokufilmes rendező, Kevin Macdonald harmadik nagyjátékfilme olyan, mint egy trilógia záródarabja: látványos, ügyes, mégis hiányérzetet kelt. Míg Az utolsó skót királlyal Oscar-díjassá tette Forest Whitakert, James McAvoyt pedig kvázi elindította a világhírnév felé, addig A dolgok állása kapcsán Russel Crowe-t terelte új vizekre, Ben Affleck pedig megkaphatta első rosszfiú szerepét, addig jelen esetben Jamie Bell egyébként is ragyogó pedigréjét fényesítette még egy kicsit, míg Tatum kipipálhatott egy szandálos filmet az önéletrajzában. Nagyjából ez is a különbség az itthon forgatott film két főszereplőjének játékában. az egyik alakít, a másik meg csak van a vásznon. A brit filmgyártás örök statisztájáról se feledkezzünk meg: az örök kopasz Mark Strong csodás parókát kapott - jobbat, mint bármelyik Nicolas Cage-pepi, emlékezeteset is nyújt. Ezzel szemben Donald Sutherland már csak koránál és múltjánál fogva erős szereplő a vásznon, a mostani szereplésével inkább csak sázmában gyarapítja filmográfiáját.

Ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor Nicolas WinDing Refn Valhalla Risingjához áll a legközelebb, a kevés akció és a felfokozott misztikum, valamint a főhős flashback-szerű álmai inkább a vikinges sztorihoz állnak közelebb, mint a korábbi légiós filmekhez. Ettől függetlenül ez a legjobb a hármasból, még ha ennek is vannak szépséghibái, de azért itt van nekünk Bitskey Lukács mint törzsfőnök és Faragó András mint gladiátor-főnök, a többieket tessék szépen a statiszták közt keresgélni.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Ébredj velünk

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, vígjáték

Íme, egy újabb kritika a modern média jelenségeiről, mely azonban most inkább a javulás lehetőségét is felvillantja, mintegy kiutat mutatva a megfáradt műfajnak. A reggeli televíziózás amolyan népbetegség a tengererentúlon, míg nálunk igazán nincs ideje rá a dolgozó embereknek. Ez nem demagógia, ez tény. Ha 8-ra megy dolgozni valaki, már 7-kor nem lesz otthon, azelőtt meg nem valószínű, hogy a távirányító hiányozna a reggeléhez. De a 9 vagy a 10 órási munkakezdetek sem jobbak: a korábbi időpont az öltönyös munkahelyekre jellemző, akik nem számítanak célcsoportnak egy ilyen műsornál, a 10 órási kezdés a plázadolgozókra igazabb, ők ugyan célcsoport lennének, de nem biztos, hogy reggel már ezzel bombáznák magukat - sokkal inkább valami zenecsatorna random műsorára élesztik újjá agysejtjeiket. A többműszakos munkarendben tevékenykedők pedig teljesen ki is esnek a szórásból, csak hogy teljes legyen a gondolatmenet. Ezek a műsorok valójában a nyugdíjasokat, a munkanélkülieket és az iskolába még/már nem járókat találja meg, ez a hármas-négyes korcsoport azonban teljesen megszólíthatatlan, már minőségi szinten, így marad a sokat ócsárolt, mégis népszerű bulvár-stílus.

A tapasztalt, de végzettség nélküli producer, Becky (Rachel McAdams) elveszíti állását a középszintű televíziós társaság reggeli műsoránál, majd nagy nehezen munkát kap a sereghajtó reggeli műsornál, mint executive producer (ami a kinti tévés hierachiában nagyjából a rendezőt jelenti). A béka segge alatti penészréteg mélyén dagonyázó műsort kell felhoznia, a művelet első részeként kirúgja a szexista bemondót, hogy helyére a szakma nagy öregjét, Mike Pomeroy-t (Harrison Ford) ültesse, aki azonban a kőkemény újságírói véna miatt nem óhajt hülyét csinálni magából minden reggel. Eközben a vezetőség közli Becky-vel, a műsor hat hét múlva megszűnik, a kompromisszum értelmében azonban ebben az időszakban bizonyíthat, hogy az egész stáb megtarthassa állását. A műsor el is indul a rögös bulvárosodás felé, mely során Mike-on kívül a műsorvezetőtársak egyre bevállalósabb műsorokat készítenek. A férfi azonban egy kis átverés segítségével bebizonyítja a lánynak, hogy a tömegmédia is képviselhet értéket, lehetnek ütős hírei, ha elébe mennek. A közös felemelkedéshez pedig áldozatot is kell hozni, hogy a szakmai vágyak vagy a közösség összetartozása a fontosabb.

Még mielőtt sokan beleélnék magukat, ez a film nem romantikus: a szerelmi élet nagyjából annyi szerepet kap a filmben, mint a napi beosztásunkban az ebéd - ugyan kiemelt szerepe van, de a puszta tényen kívül nem határoz meg semmit. A vígjátéki vonal sokkal fajsúlyosabb, komolyságát tekintve pedig magasabb szintű is, mint A csúf igazság volt, igaz, ez már csak a szereposztásból fakadóan adottnak vehető. Diane Keaton ismét egy nagy öreget emelt ki a nagyvásznas feledés homályából és mutatta meg az újabb generációknak a borhoz hasonlatosan nemesedő tehetségét: míg a Minden végzet nehézben a szoknyabolond és fiatal lányokat hajkurászó Jack Nicholsonból faragott a korához méltó módon viselkedő férfiembert, addig itt a házsártos és nehéz természetű híradós hírében álló Ford lesz egy érző és empatikus, de szakmailag a csúcsra törekvő vén medve. Kettejük csipkelődése sajnos csak kevés teret kapott a filmben, pedig őszintén mondom, azok voltak talán a legeltaláltabb poénok (bőségesen reflektálva a Family Guy híradósaira). Mellettük McAdams ugyan nem élete alakítását nyújtja, de kellően munkamániás és idegesítően maximalista, ami egy mai karrierista nőnél alapszintű elvárás. Mellettük eltörpült játékidővel Patrick Wilson és Jeff Goldblum is helyet kap, akik a maguk módján emelik is az alkotás fényét.

A film ugyanott vérzik azonban el (már a széles nézőközönség előtt), mint tette azt a Honnan tudod? című alkotás is. A sztárokat felvonultató film sallang-  és csöpögésmentes történetben adja elő az emberek életének fordulópontjait, míg ott a magánéletre, itt a hivatásra fókuszálva. Valahogy azonban egyikért sem rajongtak olyan mértékben a nézők, hogy az kasszasiker lehessen. Tény, itt jobban szerepel az egész gárda, egységesebb képet kapunk és kevésbé érzelmes, sokkal inkább humoros a film, azonban ez sem nyerte el az emberek osztatlan tetszését.  Pedig Harrison Ford már irritálóan makacs, Diane Keaton ijesztően bevállalós, mindketten bőven túl vannak azon a koron, amikor még büntetlenül hülyét csinálhat magából az ember a kamerák előtt - most mégis ezeket a karakteret testesítik meg.

Ezek után képzeljünk el egy filmet a Reggeli vagy a Tények reggel háttéréletéről: érdekelne egyáltalán valakit? Mert ez a film sem érdekelt eddig annyi embert, pedig méltó rá.

6/10

2 Komment
0 Reblog!

Álomháború

Címkék: film, kritika, filmajánló, mozi, akciófilm

Megtettem azt, amit világpremierek esetében ritkán szoktam: elolvastam a hazai kritikákat, hogy legyen némi fogalmam arról, miként is ül hazánkban ez az eredeti címén értve "aljas ütés". Nos, a fogadtatás össztűzszerűen negatív, még a számítógépes effektek megítélése terén is. Az indokok egyértelműek, senki sem kapta azt, amit vártak az előzetesek és az információk alapján. Egy emancipációs diadalmenetről szóltak a hírek, melyet öntudatos és szexi fiatal lányok vívnak ki az '50-es évek rideg világában, mintegy megidézve az Eredet álomsíkjainak kreativitását. Ehelyett kaptak egy halom filmes utalást, megannyi apró tisztelgést nem csak a rendezői repertoár, hanem a kortársak és a kedvencek irányába egyaránt.

A csomagolás pedig nem más, mint az újabb és újabb gamer-generációk igényeinek magasfokú kiszolgálása, nagyon burkolt mondanivaló a nők helyzetéről, az összhatás azonban sokak számára fogyaszthatatlan lesz, mint random képregényfilm-fogyasztónak a Watchmen rendezői változata (mind a hossza, mind a mondanivalója miatt). Igen, túlpörgetett klippel van dolgunk, melyben a dráma bizony igencsak ingatag lábakon áll, a vizuális túlzások bőkezű alkalmazása pedig csak olaj erre a roskatag alapzatra, a lángokban pedig kevesen gyönyörködnek, az alkotói tehetség halálát látva benne. Hollywood is ostorozva lett bőszen (már a kritikákban), miszerint már a remake-k terén is kifulladhattak, ha egy eddig megbízhatóan teljesítő adaptációs rendezőnek szabad kezet adva hagyták ezt elkészíteni.

Akkor most személyes cáfolataim egy csokorral. Az, hogy a maga módján főhajtással megidézett egy (dvd-ben) maréknyi film előtt, mindig melengeti a geekek szívét, hiszen a nagy kedvencek remek alapot szolgáltatnak a megsvédeléshez. Az, hogy olyan kultfilmek voltak a szatyorban, melyek előtt tisztelettel óhajtottak adózni, mint a Harcosok klubja, a Kill Bill, a Tron, az Én a robot, a Száll a kakukk fészkére, a Gyűrűk ura , az Alíz Csodaországban vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása, csak pozitív irányba billentheti a mérleget. Ezek vagy tipikus beállításaikkal, vagy sajátos szereplőik átirataival, vagy mondandójuk egyszeletnyi elfogyasztásával jelennek meg, de egyik esetben sem lóg ki a történet fonalából. Ez a fonal nincs is agyongombolyítva, van egy lány, akit mostohaapja az örökség érdekében (no és a saját életét védendő) elmegyógyintézetbe zárat, ahol még a lobotómiát is elintézteti kéz alatt (éljen, hogy a korrupció emberéletekről is dönthet). A lány, Baby Doll (Emily Browning) két lépcsőben menekülne a helyzetből: egyrészt megszökne az orvos érkezése előtt, másrészt a valóságból saját képzeletének felhasználásával készít magának fogyasztható verziót, ezzel is megkönnyítve magának a lelki megpróbáltatásokat. A szökéshez segítségre is lesz szüksége, ezért négy betegtársát kéri meg, hogy csatlakozzanak és szabaduljanak meg abből a fertőből, ami az intézményt jelzi.

A feladatuk 5 lépcsőből áll, melyet egy japán dozsó-jelenetből ismerhetünk meg - el kell lopni négy tárgyat (térkép, tűz/öngyújtó, kés, kulcs), majd Baby Dollnak rá kell jönnie, mi is a cél, mi az ok, amiért ott van az intézetben. A lopásokban mindig másik társa segít, Sweet Pea (Abbie Cornish) a térképet szerzi emg az ápolók vezetőjének irodájából, Amber (Jamie Chung) az öngyújtót szerzi meg a másik ápolótól, Rocketnek (Jena Melone) a kés megszerzése a feladata, míg Blondie-nak (Vanessa Hudgens) marad a kulcs. A különböző lopások más és más keretet kapnak Baby Doll fantáziájában: a térképért egy első világháborús yperni csata körülményei közt zajlik, ahol a steampunk német katonákat kell legyőzni. A tűz megszerzése közben bokáig járunk egy Gyűrűk ura-film ostromjelenetében, melyet a vietnámi háború ihlette stílusban vívnak meg főszereplőnőink. A késért cserébe élettel fizetnek, miközben a fantázia szárnyán egy száguldó vonaton kell hatástalanítaniuk egy bombát, melyet az Én a robot egy komplett robotosztaga felügyel. Utoljára a kulcs megszerzése lesz feladat, melynek megszerzése még nagyobb áldozatokkal jár, mint a korábbiak, de ez már csak egy vékony fátyollal van elválasztva a valóságtól, nem olyan fantázia-ütközetekről van szó, mint a korábbiakban. A szökés során azonban a legfontosabb, az éldozathozatal kerül előtérbe, újabb síkot szállítva a mondandó rétegződésébe.

Kapunk egy adag tesztoszteron fűtötte emancipációs küzdelmet, talán még a Watchmen világánál is korruptabb és mocskosabb korszakot, melyben szexuális tárgyak voltak a nők, kiváltképp az ilyen intézetekben tartottak (és még mennyi hír tartalmazza napjainkban is az ápolt nőkkel szembeni szexuális zaklatást). A falakon belüli lányfuttatás és pénzkereseti forrás védelme pedig csak könnyebb, ha nincs egy olyan lélekgondozó, mint Dr Gorski (Carla Gugino), aki drámaterápiával játszatná el a lányokkal, mi is történt velük. De hogyan is lehetne őszinte játékot látni, ha mindazt a bántalmazóik szeme láttára kell megtenniük? Nem véletlen, hogy a hasonló korban játszódó Mad Men - Reklámőrültek főszereplője, Jon Hamm is beugrott egy epizódszerepre, megjelenése csak tovább erősíti ezt a feminizmus-gyilkos korszellemet.

Sokaknak nagyon is a bögyében lesz a film, amit meg is értek: ingadozó stílusú és dinamikájú alkotás, mely egyszerre minden akart lenni, valahol mégis elveszett a sűrű CGI-ködben. Az olvasatok nem olyan mélyre ágyazottak, hogy csak köldöknézős filmesztéták találják meg a mondanivalót, de tény, nem ebben a filmben keresné az ember. Itt, ahol a Tomb Raider-ötösikrek igazságot szolgáltatnak, ahol életükkel kell fizetniük a szabadság eszméjéért, amelynek elérését csak a szexista és pénzéhes férfiak nehezítik meg. Nálam ült az a bizonyos "aljas ütés", arról nem beszélve, hogy a Watchmen után Tyler Bates megint a zenei zsenialitását bizonyíthatta, társául pedig az a Marius De Vries szegődött, aki a Moulin Rouge zenéit is elkövette (így erősítve nálam az érzést, amiért nekem nem tetszett a musical, azért nem fog másoknak tetszeni az Álomháború - a tumultuózus szkript és megvalósítás egyes műfajok kedvelőit taszítja, másokat pedig vonz). Az Eurythmics örökzöld dala, a Sweet Dreams témaindítónak zseniális (Emily Browning előadásában még az ártatlanság felhangját is megkapja), a Queen mashup először erősnek hatott (önmagában), de a vásznon már tökéletesen időzített zeneszámot kapunk általa, de van itt még Björk, Iggy Pop, Skunk Anansie is a tarsolyban, melyet még Mozart Rekviemje és Pergolesi Stabat Matere is erősít - azaz a muzikalitás ezúttal is igen erős.

Ha másért nem, a képi világért mindenképp üljenek be a moziba, mert még a 120 cm-es plazmatévé sem adja vissza ezt a látványt.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Világmegváltók Filmklub - A vihar kapujában

Címkék: Szeged, filmajánló, filmklub, Belvárosi Mozi

A filmklub következő előadása a szegedi Belvárosi moziban


március 22.

18.15 óra: Akira Kurosawa: A vihar kapujában - 1950, ff. japán, 83 perc


Ismeretes, hogy A vihar kapujában narratívája hány filmet ihletett (Közönséges bűnözők, Hosszú jegyesség), idézett meg konkrétan (Martin Ritt konkrét újrája, a Gyalázat című western-remake), nem beszélve a TV-sorozatokról (X-akták, Star Trek: A következő generáció, My Name Is Earl). És Kuroszava adaptációja a Viharkapu és A cserjésben című novellák ötvözése.


Bevezetőt mond: Ibos Éva médiatanár, művészettörténész


Belépőjegy: 400 Ft

0 Komment
0 Reblog!

Sanctum 3D

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, 3D, kalandfilm

Alig több, mint egy héttel a japánokat sújtó földrengés és cunami után került a hazai mozikba a Sanctum című film, mely a világleghatalmasabb barlangjának felderítésére induló expedíció tragédiáját mutatja be (fikciós történet). Amellett, hogy Clint Eastwood Azután című filmjét a forgalmazó Wanrer Bros. és a rendező közös döntése alapján kivonták a japán piacról, a mostani állás szerint valószínűsítem, hogy az áprilisi bemutató is csúsztatva lesz, vigyázva a célközönség érzékenységére. A filmet pedig nagyvonalúan James Cameron új alkotásaként reklámozzák, egyes kritikák pedig ehhez mérten elégedetlenkednek, a két alkotás közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Ezért kell nemcsak előre tájékozódni, de némileg járatosnak is lenni a filmek terén, mert attól, hogy valaki a pénzcsapot megnyitó producer, még nem lesz az ő filmje - még akkor sem, ha a 3D-technológiát is hozzácsapja a segítségnyújtásban. Ennyi hasznos előítélettel felvértezve cikket írtak a jóemberek, melyek során még azt is felhánytorgatták, hogy megközelítőleg sem lesz olyan bevétele, mint a rekordtartó Avatarnak... Itt viszont már a röhögés kerülgetett, mert egy 30 milliós filmnél van olyan, aki egyetlen név elolvasása után olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy felveheti a versenyt egy 250-500 milliós (forrásonként eltérő) költségvetésű alkotással... Az ilyen prekoncepciók napvilágra kerülése pedig eleve elrettenti az embereket ettől a filmtől, holott a maga nemében nem csak egyedülálló, hanem még izgalmas és szórakoztató is.

A még feltérképezetlen barlang feltárására indult expedícióhoz társul a pénzadó főnök (Ioan Gruffudd) és barátnője, hogy a tapasztalt búvár (Richard Roxburgh) és csapata társaságában elmerüljenek ezen természeti csoda titkainak sokaságában. Az egyre közeledő vihar azonban erőteljesen felülírja a terveket, a szimpla merülésből a menekülési útvonalat kereső élet-halál harc lesz. A társaság egyre fogyatkozik, miközben a vízszint egyre emelkedik, eközben pedig a belső ellentétek mind jobban kiéleződnek. A túlélésért folytatott harcban nem is a sérültek vízbe fojtása a legnagyobb kegyetlenség, hanem a puszta emberi önzésből elkövetett gyilkosság, mely megmutatja, bármilyen civilizált is az ember, a kényszerhelyzetekben még mindig az állati ösztönök kerülnek előtérbe.

A film látványvilágán nagymértékben érződik, hogy a költségvetést a 3D-s kamerarendszer vitte el, a szinte végig a barlangban játszódó történet szinte alig követelte meg a CGI használatát. A filmet nézve nagyjából végig az volt az érzésem, hogy egy ráncfelvarrott '90-es évekbeli akciófilmet látok, mind a párbeszédek, mind a konfrontációk terén, és ez jelen esetben jóleső felismerés volt. Nem volt benne túlpörgetett akció és élvezhetetlün gyorsra hangolt vágás, amit kellett és érdemes volt, bizony nagytotálban meg is mutattak a nézőnek. A vízalatti jelenetek korszakos jelentősége messze elmarad A mélység titka című film hatásától, de jó látni, hogy ilyen kis költségvetésből is sikerül egy feszes, a film harmadától (a vihar hatásai miatt menekülő csapat kálváriájától) pedig már felnő az alkotás a hasonszőrűek mezőnyébe. Tanítani is igyekeztek a filmmel, ne akarjon minden átlagmarha rögtön barlangi búvárnak menni, nem csak az életveszély bemutatásával, de az állandó figyelem, a testet fenyegető kihűlés és a keszon-betegség veszélyeivel számoló profik is folyamatosan az életüket kockáztatják.

A szereplőgárda egységes és közepes, a (pro vagy konktra) jellemfejlődés is átlagosra sikeredett, de tökéletesen illeszkedik a film egyenetlen stílusába. Az olcsó színészeknek most nem híg, de nem is sűrű a leve, de pont eleget áztak a vízben ahhoz, hogy élvezetes másfél órát nyújtsanak mindenki számára.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Nem beszélek zöldségeket

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, vígjáték

A mostanra már kedves-testes mackóvá öregedő Gérard Depardieu egy igazán testhezálló szereppel várja a nézőket. A franciák még regnáló nagy öregje vagy tucatkomédiákkal jelentkezett az utóbbi években, vagy a sokkal karakteresebb rosszarcú rendőr/rosszfiú hozzá igencsak közel álló figuráját formálja meg. A karcosabb szerepeiben jobban teljesítő színész ezúttal azonban egy szívmelengető vígjáték férfi főszereplője, mely nélkülözi az nagy amerikai nyáltengert és érzelgősséget, amit kapunk, az egy kedvesen bugyuta férfi életének fordulópontja, melyben egy művelt idős hölgy olvasási útmutatásai alapján teljesen más világ nyílik meg a férfi számára.

Germain Chazes (Depardieu) alkalmi munkákból tartja el magát, miközben a családi ház kertjében zöldséget termelve fizet a vendéglői szolgáltatásokért. A kerthez tartozó házban örökké házsártos és egyre nehezebben kezelhető édesanyja él, akivel kezdettől fogva rossz a viszonyuk. Sokat köszönhet azonban Annette-nek (Sophie Guillemin), az őt teljes szívvel szerető buszsofőr lánynak, aki a kicsit nehézkes felfogású férfiben látja azt a hűséges, szerető és odaadó társat, akivel a jövöjét is elképzeli. Egy véletlen találkozás azonban teljesen új irányt szab Germain életének, a parkban egy idős és törékeny néni, Margueritte (Gisele Casadesus)mellé ül le, aki a Germain számára felfoghatatlan méretű tudásával és türelmével, valamint a belőle sugárzó életörömmel és szeretettel megtanítja olvasni és ezáltal az olvasottakat igazán élvezni a képességei miatt gyermekkora óta csúfolt férfit. Kettejük plátói kapcsolatán keresztül értékeli át Germain az Annette-hez fűződő viszonyát, mely azonban a kapcsolat előnyére válik. A férfi megtanul törődni, kikupálódik korábbi énjéhez képest, baráti körében pedig női szemmel a legjobb partivá válik - itt nem a külsőt, hanem az emberi oldalt értve ezalatt. Az idő és az események folyamán pedig Germain átértékelheti az anyjához fűződő kapcsolatát, majd Margueritte személyében új édesanyát talál magának, aki nélkül nem tud élni.

Valami ilyesmi lenne a példa arra, hogy a filmművészetnek mi is az alapvető célja. A történetek elmesélése, a karakterek árnyalt bemutatása, mely lényegében egy könyv másfél órás kivonatát jelenti. Ennek az ábrázolására érzett rá Jean Becker rendező, aki Jean-Lup Dabadie segítségével készített forgatókönyvet Marie-Sabine Roger 2009-es, azonos című regényéből. Azt azonban le kell szögezni, a plakáton is látható "A francia " szlogen teljesen el is felejthető, mert nagyon is félrevezeti a nézőt. Szó sincs a magam módján zseniális, de mégis kicsit bugyuta karakter világjárásáról, kontinenseket és évtizedeket érintő énkereséséről. Itt már a végét, a lecsendesedést és felnőttként változni képes férfi életébe nyerünk bepillantást, mely pár hónapot felölelően varázsolja el a mozi rajongóit.

Akár társasággal, akár egyedül nézzük meg a filmet, egyszerűen magával ragad a belőle áradó báj és kecses finomság, még akkor is, ha olyan kövér benne Depardieu, amilyen. Nincs miért félni, vissza fog ő térni Obelix szerepébe is 2012-ben, de előtte még pár alkalommal megcsillogtathatja tehetségét. Mellette Casadesus és Guillemin nevezetű hölgyek csak mellékszereplőként tündökölhetnek, azoknak azonban zseniálisak. Mindketten csak szeretni akarnak, szeretetük feltétel nélküli és önzetlen. Germain visszajelzései ugyan eleinte zavaróak számukra, de idővel ezt elfogadják a férfi sajátos természetéből fakadó érzelemnyilvánításának. Itt nincsenek speciális effektek, trükkök halmaza, csak egy történet, melyben pár ember kapcsolatba kerül, szeretik egymást és kötődnek a másikhoz, olyan érzelmeket is megmutatva, melyek ritkán jutnak el az átlagos mozilátogatóhoz.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

A Föld inváziója - Csata: Los Angeles

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, akciófilm

Szokásosan kicsit idióta filmcím egy egyébként ütős inváziós akciófilmnek. Nyakunkon az idegenek, akik a közel s távol található egyetlen nyersanyagra, a vízre pörögtek fel. Igen, tanulságos alapvetés, ha mi is aszerint rangsoroljuk a bolygókat, hogy milyen eséllyel található víz a felszínén (netán alatta, akár jég formájában is), akkor a matematikai alapon valószínűsített idegen civilizáció is megteheti ugyanezt. Az már az emberiség általános jellemzőjéből fakad, hogy csak az inváziós, erőfölénnyel gyarmatosító módszer jön általában számításba (már ami a filmes feldolgozásokat illeti), de valjuk be őszintén, egy szimpla felfedezős film valószínűleg csekély érdeklődésre tartana számot, csekély akciós jelenete miatt is. Már az első előzetes óta tudjuk, itt bizony a legmocskosabb gerillahadviselés és a kérlelhetetlen idegenek gyilkos hajlamai kerülnek előtérbe, egy csapat (félelmet ugyan ismerő, de hátat sosem fordító) tengerészgyalogos hősies evakuációs küldetésének lehetünk szemtanúi. Igaz, majdnem hasonló felfogásban készült a Skyline című film is, mely miatt ráadásul a Sony perre is ment az azt készítő Strause-testvérpárral, de legyünk őszinték: a két film között ég és föld a különbség, a látvány, a megvalósítás, a trükkök minősége terén érződik a költségvetések közti hétszeres különbség. Persze, a hiúság dolgozik az alkotókban, de a tény is, ez a film sokkal sikeresebb és élvezetesebb, mint a low budget sidekick-változata.

A nemrég érkezett meteorrajról a becsapódás előtt kiderül, hogy az mesterséges és nagyon is céltudatos objektumok összessége, mely biza a vízbű veszi ki a zoxigént erőteljesen a Föld vízkészletét akarja megszerezni. Ennek során a nagyobb tengerparti városokat támadják, hogy megtörjék az ellenállást, túlélőket pedig nem igazán hagynak. Az utolsó kiképzését tartó Nantz törzsőrmester (Aaron Eckhart) a készültségi helyzet miatt újra éles bevetésen találja magát, ahol a rossz hírneve miatt már alapból pikkelnek rá a katonák. A bevetés közben azonban kiderül, a terepen a rutin számít, nem a papír, az akadémia frissen végzett hadnagya, Martinez (Ramon Rodriguez) hamarabb vinné a halálba a katonáit, mint tette azt korábban Nantz. A civilek evakuálása miatt beküldött egység egyre csak fogyatkozik, miközben testközelből is megismerhetik az ellenséget, mely egy kibernetikus organizmusra emlékeztet, amelyet egy masszívabb medúzára alapoztak. Az előzetes kimenekítési tervek kudarcba fulladtak, a beígért légicsapás elmarad, az addigi előretolt bázis romokban, Nantz és az emberei kénytelenek az utolsó kimenekítési pontra eljutni, hogy biztonságba kerüljenek. A helikopter megérkezik, hogy kivigyen mindenkit, azonban Nantz és az emberei egy utolsó nekifutással felderítik az idegenek kommunikációs központját. Az összecsapás végeredménye ugyan nagyban befolyásolja a túlélésüket, azonban ez csak egy állomás a harcban, mely az idegenek ellen irányul.

Jonathan Liebesman korábban csak két közepes horrorral, A sötétség leple és A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet című filmekkel jelentkezett, azonban ki látta a Killing Room című filmjét, az már sejthette, hogy valaki felemelkedőben van. A szűk térben zajló kísérleti megfigyelés során a pszichológiai teszt résztvevői hullani kezdenek, míg a megoldás igazán kézenfekvő lenne. Mondták már rá, hogy az "okosabb Saw" lehetett volna, bennem azonban elérte a kívánt hatást. Ezért is vártam bizakodva ezt az inváziós hentelést, mely nem filozofál, nem romantikázik, csak az emberek nyakába varr egy kegyetlen fajt, amely jobb hatékonysággal pusztítja el a lakosságot, mint tették azt a földrajzi felfedezők a maguk korában. Ehhez jön a tényleg remek látvány, melyet első körben a kézikamera folyamatos mozgása tesz élvezetessé (mintegy résztvevő féllé emelve a nézőt), a robbanások, a lepusztult Los Angeles, a kiirtott lakosság mind-mind csupa zseniális fogás. Az, hogy egy ilyen film mindig az emberi nagyság és hősiesség példabeszéde legyen, teljesen természetes, mert az anyagi sikerhez ez kell. A bukásunkról és a gyengeségünkről szóló filmek ugyan elérik a kultstátuszt, de a gyártónak szükséges anyagi siker bizony elpártolhat, mert a széles közönség nem vevő a nihilista, lemondó filmekre.

A szereplőgárda megfelelően egységes, ugyan Aaron Eckhart itt igencsak Egyarc (szemben A sötét lovagban játszott karakterével), azonban olyan társakkal, mint Michelle Rodriguez, ki merne félni a frontvonalon. Annak a nőnek tőke van az ilyen szerepekhez, keményebb mint a férfi szereplőtársak zöme, akik közt tényleg csak 2 puhány volt, a legfiatalabb valamint a legmagasabb rangú. A katonák lelkiállapotáról is hihető képet nyújt: bevetés közben jelentkező pszichés állapot egyénenként eltérő megjelenítése, a fogyatkozó alakulat agresszív gyász-érzete, az igazi vezető elismerése után tűzön-vízen követése.

Sokan előre tartanak a film gagyi párbeszédeitől, a gyenge forgatókönyvtől és az értelmetlen kaszabolástól, de itt helyet kell adnom a cáfolatnak: a katonai párbeszédek nem Shakespeare és Szophoklész alakjai közt lezajló párbeszédek, többségében középiskolát épphogy végzett vidéki fiatalokról van szó, míg a forgatókönyv pont annyira gyenge, mint a bolygót megszálló idegenek - megfelelő szögből nézve nincs gyenge pontja. Az ilyen filmeket mindig szép számmal támadják a kritikusok, mert az nagy művészi értékeket hiányolják belőle. Ideje lenne észrevenni, hogy van egy olyan ága is a filmművészetnek, mely profi eszközeit felhasználva csak szórakoztatni akar. Ez pont egy ilyen darab - ülj be rá könnyű szívvel és megszállják az idegenek.

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Egy család

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, dráma

A dán film fellegvárából, a Zentropa Productions soraiból egy újabb gyöngyszem került ki, mely olyan neves rendezők filmjeinek sorába csatlakozott, mint Susanne Bier Egy jobb világ című Oscar-díjas alkotása, Lars von Trier Cannes-i botrányfilmje, az Antikrisztus, valamint ezen alkotók összes filmje is ennek a cégnek az égisze alatt készült. Valamit nagyon éreznek a dánok, nem csak a dogma-filmek terén, de szinte minden téren felveszik a versenyt a tengerentúli istállók versenyzőivel, sőt, minden európai filmes sznobizmust mellőzve ki is jelenthető, ezek a filmek köröket is vernek ellenfeleikre. Érzelmekkel teli, emberi és kézzelfoghatóan fájdalmas, mégis szeretetteli alkotások egész sora gördült már ki erről a futószalagról, sok esetben egy-kéttucatnyi arcot foglalkoztatva a kamera előtt, melynek mostani darabja is az ékkövek közé tartozik a tavalyi Berlinale-díjas szereplésével. Rengeteg tabut döntögettek már ezen filmek, a mostani sem állja meg, hogy a rákbetegség, az otthonápolás, a domináns szülői elvárások és a gyermeki lázadás minden lépcsőfokát meg ne ismertesse velünk úgy, hogy eközben egyik karakter sem lesz idegen vagy ellenszenves a néző számára, csak szimplán emberiek és esendőek.

A Rheinwald-pékség a dán királyi udvar beszállítója, emellett már három generáció óta egyre fejlődő és mind nagyobb tekintékynek örvendő cég, mely apáról fiúra szállt. A mostani főnök, Rikard (Jesper Christensen) épp tüdőrákjának kezeléséből épül fel, míg legnagyobb lánya, Ditte (Lene Maria Christensen) épp a gyermekvállalás és a kitörést jelentő New York-i munka közt örlődik. Az elhatározás megszületett, a Nagy Alma nyert a családalapítással szemben, elvégre fiatalokról van szó, akik ráérnek még megállapodni, most az önmegvalósítás korát éljük. Rikard előbb elveszi élettársát, hogy szentesítse azt a köteléket, mely kialakult két kisebb gyermekének anyja és őközte, agyában azonban áttétek keletkeztek, így Ditte utazása is törölve, marad a beletörődés és a felkészülés a pékség átvételére. Azonban egy lány számára nem biztos, hogy a családi örökség irányítása jelenti az önmegvalósítás netovábbját, főleg ha művészi ambíciók és érdekeltség jellemzi. Rikard haláltusája így válik az egész család próbatételévé, mintegy a szeretet és törődés mércéjévé.

A nyugati társadalom érdekes fogalmakkal gazdagította a világot, legyen szó feminizmusról, önmegvalósításról, azt azonban ne felejtsük el, hogy az örök Nyugatra vándorlás sem szűnt meg. Ez utolsó alatt értem a kelet-európai népmozgást a fejlett nyugati uniós államokba, netán egészen az Egyesült Államokba, melyhez a nyugat-európaiak is szép számmal csatlakoznak. Az Újvilág szele még mindig bódító és útra kelésre sarkall, legyen bármilyen egzisztenciád is otthon. Az önmegvalósítás már kétértelműbb a film esetében, mert a gyermeki lázadás és a szülő iránti kötelezettségek kusza kettősében kell irányt találni ezen törekvéseknek. Nem felejtheted el, mert nem hagyják, hogy elfelejtsd, honnan jöttél, ebből következően úton-útfélen tudatosítják benned, hova tartozol és mivel is tartozol a családnak. Ez talán a legönzőbb szülői magatartások egyike, a gyermek magadhoz láncolása, mellyel olyan irányt kényszerítenél utódaidra, melyek nagyon kis százalékban egyeznek az ő terveikkel. A kötelességtudó és szerető gyermekek dilemmája tehát nem más, mint megfelelni a szülői elvárásoknak, mégis önálló életet élni. Számos esetet tud mindenki felsorolni, mikor az alma nem esik messze a fájától, pont a csalódás okozásának félelme, netán a szembeszállástól való tartózkodás végett, de vannak olyan példák is, melyek az örök lázadó és renitens leszármazott dicső felemelkedéséről szólnak. Vékony jég ez, melyen táncolni kénytelen minden gyermek, mely összeköti a tradíciókat és az elvárásokat a kitörni vágyás érzésével.

A feminizmus terén már érdekesebb a hozzáállás, nem csak a film az egész társadalom terén. Míg a modern kori nőkép a magzat élete feletti döntést többségében a nő teste feletti önrendelkezés címkéjével letudja, addig a másik fél, az apa esetleges jogai, de még csak a döntési beleszólása is igencsak halvány keretet kap. Cseppet sem óhajtok a női egyenjogúság ellen szólni, de tény, hogy vannak olyan túlhajtások, melyek már a tényleges egyenjogúságot billentik el a nők irányába. Kiábrándító, hogy még mindig az egyenlő jogokért kell küzdeniük a hölgyeknek a mindennapok taposómalmai közepette, de a vakbuzgó feminizmus sem vezet semmi jóra - jelen esetben a döntésekből kimaradó, szerelmes férfi utólagos beleegyezésének sorozatos megjelenésére értem mindezt. Mindezekre még dob egy lapáttal a halálos betegség családra gyakorolt hatása, a kórházi elhelyezés kontra otthonápolás gyötrő kérdése, mert mindkettőbe belehalnak egy kicsit a hozzátartozók. Ha kórházi elfekvőbe kerülnek szeretteink, akkor a távollét, az otthoni környezetből kiszakítottság érzése az, mely gyötri az embert, míg a háziápolás a leépülés minden másodpercével öli meg mindazt a képet, mely szerettünkről kialakult bennünk. Ez az a fajta döntés, melynek meghozatala senkinek sem könnyű, együtt élni vele pedig még kegyetlenebb is.

Az egész szereplőgárda zseniális, a hétéves kisfiútól kezdve a hatvan feletti apáig mindenki érzi, milyen súlyú feladatot vállalt fel az alkotás, mely nem életszagú, hanem maga az élet. Nem nagybetűs, mert felesleges ez a fajta kiemelés, egész egyszerűen a hétköznapi és mindennapos rutin felborulása, mely azonban minden családban megszokott. Ahogy a saját családunk sem egyszerű, úgy a másé sem az, csak máshol vannak a hangsúlyok.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

A rítus

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, thriller

A jó és a gonosz örök harcának egy újabb fejezetébe nyerünk bepillantást, még ha nem is újító jelleggel. Az 1973-as Az ödögűző óta a filmművészet is feliratkozott arra a listára, mely a katolikus egyház egyik legtöbb kérdést és ellenérzést kiváltó tevékenységével, az ördögűzéssel foglalkozik. A közbeszéd általános szintjét sosem éri el a téma, mert nagyon kevesen találkoznak ezzel a módszerrel, maga az egyház is ambivalens módon kommunikálja ezen tevékenységét: elismerik tényét, de olyan nagy bizonytalanságban tartják az átlagembert, mely a középkori egyházi működést juttatja olykor az ember eszébe. A démoni megszállottság ellen küzdő papok képzésébe kapunk egy kis nyugati filmes maszlaggal nyakon öntött változatot, mely sokkal inkább az emberi tényezőre, a kétkedésre alapozva meséli el történetét, semmint a képzés valódi hatékonyságával foglalkozna.

A fiatal, magyar származású Michael Kovak (Colin O'Donoghue) a családi temetkezési bizniszben segít apjának, azonban egyetlen kitörési lehetőségként megragadja a másik lehetőséget, melyet az erősen vallásos családi történelem felkínál számára: beiratkozik a papi szemináriumba, hogy kiszabaduljon az otthoni bezártság érzéséből. A szeminárium lezárása előtt azonban megszabadulna papi kötelezettségeitől, főleg hitbéli hiányosságaival takarózva. A szeminárium vezetője saját meggyőződése miatt Rómába küldi Michaelt, hogy ott a hivatalos vatikáni ördögűző szemináriumot is elvégezze. A kételyei nem szűnnek, így a szeminárium vezetője Lucas atya gondjaira bízza, aki gyakorló ördögűző. Kettejük közös története nem csak abban áll, hogy Michael hitét megerősítsék, válaszút elé állítva a helyes irányba indítsák el, hanem abban is, hogy az idős atya sokat látott és megviselt lelkének üdvösségéért is harcba szálljanak. Eközben egy terhes lány és egy kiskamasz fiú megszállottságának vizsgálatával és a démon kiűzésével foglalatoskodva Michael kételyei egyre erősödnek, mígnem ő maga is a démon célpontjává nem válik.

Több kritikában is bőszen hangoztatják, hogy semmi újdonságot nem látunk ebben az alkotásban. Ezt a kijelentésüket több ponton is vitatnám. Egyrészt az, hogy a papok maguk lesznek a démon áldozatává/célpontjává, önmagában ha nem is, de puszta tényként elrugaszkodik a megszokott ördögűzős filmektől. Az, hogy a hit emberei is ugyanolyan kételyektől és bizonytalanságoktól szenvednek, mint a nyáj tagjai, cseppet sem szokatlan számomra, hiszen ők is csak emberek, akik az életük irányítását az Úr útmutatásának szentelve tudnak mibe kapaszkodni a világ borzalmainak közepette. Sőt, természetesebb és hihetőbb karaktereket eredményez egy klérustag bizonytalanságai közepette, mint egy vakbuzgó, megingathatatlan csuhás. Ahogy a filmben is elhangzik, a Sátánt az tudja csak legyőzni, aki hisz benne - márpedig a kétkedés, a bizonytalanság a Sátán igazi táptalaja, ahol fészket rakva kiteljesedhet. Ha nem a látottakra, hanem a sugalltakra helyezzük a hangsúlyt, akkor a többrétegű jelentés már inkább elgondolkodtat, mint a puszta látvány, mely tényleg nem a korszakos jelzővel illethető kategória.

Mikael Häfström rendezése izgalmas, feszültséggel jól operáló, gondolatokat ébresztő thriller (nem horror - vagy csak az én gyomrom erősödött meg az évek folyamán), mely ugyan nyomába sem ér a rendező első nagy sikerének, a Könyörtelenek című filmjének a nyomába, az amerikai piacról érkező produkciók közül mégis a színvonal szerinti első felébe tartozik az alkotásoknak. Anthony Hopkins ugyan nem nyújtja élete alakítását (kórházba is került hazánkban legyengült egészségi állapota miatt), mégis jó pár filmjének adózik tisztelettel, de nem csak ő, hanem a film is: A bárányok hallgatnak Hannibal Lectere, A leggyorsabb Indian Burt Munro egy-egy pillanatra bizony visszaköszön Lucas atya figurájában. A főszerepben Colin O'Donoghue alakítása ugyan nem éli meg azt a katarzist, amit meg kell neki, mégsem okoz csalódást, főleg a kétkedéstől eljutva a bizonyosságig: azt a fajta embert képviseli, aki a XXI. században már csak a világi dolgokkal óhajt foglalkozni, míg a megszállottakat zömében pszichiátriai kezelésnek vetné alá - ez pedig nem más, mint az egyház középkori működésének igen tompa, de jelzésértéékű kritikája, mikor számtalan (utólag bizonyítottan) pszichikai tünetektől szenvedő emberen hajtottak végre ördögűzést, a máglyahalálról nem is beszélve. A mellékszereplőgárda igencsak izmos, mindegyik tagja dicső múlttal érkezett ide, arról nem beszélve, hogy jelenlétükkel milyen nívóssá tették a stáblistát: Ciarán Hinds (A kárhozat újta), Toby Jones (A hírhedt), Rutger Hauer (Szárnyas fejvadász). Hozzájuk csatlakozott még Alice Braga a Legenda vagyokból, s rögtön kész is egy multikulti utazás a római utcákon és házak között, melyet inkább Budapest épületei hivatottak pótolni.

Egy nagyon is tisztességes, de csak mögöttes jelentésében rendhagyó ördögűzős filmmel van dolgunk, ahol még a horrorisztikus jelenetek közepette is inkább a lelki gyötrelmeken és hitkeresésen van a hangsúly, semmint a vizuális brutalitáson.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Kellékfeleség

Címkék: film, kritika, mozi, filmajánló, vígjáték

Férfivágyak tobzódása a vásznon, ahol Adam Sandler a soros mázlista. Az egyik legjobb testű negyvenes színésznővel, Jennifer Anistonnal komédiázhat, miközben az egyik feltörekvő és igazán nehézbombázó külsővel bíró huszonéves Brooklyn Deckerrel tölti el a filmkockák éjszakáit. Azt hiszem, most először vagyok irigy Sandlerre, a pénze sosem érdekelt (magának köszönheti), a tehetségét én nem vitatnám (épp elég bizonyíték filmjeinek sora, melyek szórakoztattak), de az, hogy a gyermektelenül is MILF-kategóriába eső Aniston és a művészi magasságokba emelhető Decker-külső közt kellett eltöltenie heteket, ráadásul nagyrészt Hawaii-on, ahol beszólhatott még a techbuziknak és a plasztikázott Nicole Kidmannek... ezekért érdemes élni, ha színész az ember.

A történet szerint adott egy nagyorrú fiatal zsidó orvostanhallgató, aki az esküvője napján jön rá, csalta rendesen a drága menyasszonya. Ebből a csalódásból inná át magát a holnapba, mikor rájön, milyen ereje van a jegygyűrűnek és a rossz házasság képének: ezt követően több mint 20! évig csak egyéjszakás kalandokba bonyolódik, mígnem derült égből villámcsapásként talál egy lányt, aki a korkülönbség ellenére remek beszélgetőpartner, szinte már társ a hétköznapokban. A pasi zsebében megtalált kamu jegygyűrű azonban egy hazugságörvényt indít el, mely során az asszisztens-"jóbarátot" és annak két gyerekét is be kell vonni a színjátékba (sőt, hívás nélkül érkezik a hibbant unokatesó is). A Hawaii nyújtotta háttérben azonban máshova tolódnak a hangsúlyok, a fizikai vonzalom mellé belép az érzelmi kötődés is, mely szép lassan a kirakatnej irányába hangolja sérült lelkű orvosunkat.

Dennis Dugan rendező eddigi Sandleres filmjeihez (Nagyfiúk; Ne szórakozz Zohannal!; Férj és férj; Apafej; Happy, a flúgos golfos) képest visszafogott, nyoma sincs a Zohan-szintű poénoknak, sőt! Utoljára talán a Judd Apatow rendezte Ki nevet a végén volt ennyire zabolázott, mégis szórakoztató és elgondolkodtató. Komoly kis kikacsintást kapunk a nyugati világ trendjére, a felnőni és felelősséget vállalni képtelen, sérülésektől rettegő emberek párkapcsolat-idegen szexuális szokásairól, a generációs különbségekkel megvalósuló párokról, a Hawaii-t ellepő újgazdagok aberrált házasságairól, a mindent uraló látszatról. Mindezt egy olyan színésztől, aki érezhetően felnőtt, ugyan vígjátékainak minőségén nem, de az ott felmerülő problémák kérdéseiben és kezelésében már mindenképp észrevehető. Valószínűleg kétgyermekes apaként már nem az az elsődleges célja, hogy a baszós-fingós viccekkel teletűzdelt filmjeivel hódítson. Családbarátnak hollywoodi mércével nem, de a saját munkássága alapján nyugodtan annak nevezető filmjei azonban nem maradnak érdektelenek a régebbi rajongóknak sem, bár igaz, vannak még figurák vagy helyzetek, melyekben elveti a sulykot. Itt az unokatesót alakító Nick Swarsdon már-már undorító és unalmassá váló műgermánsága volt az, ami egy egyébként szellemes poént (Dolph Lundgren mint szerető) egy végleteken is túlmutató karakterbe ültetett. Ezt leszámítva Nicole Kidman és Dave Matthews epizódszerepe szinte kiált az elismerésért, mind a plasztikai műtétek, mind a titkolt homoszexualitás terén üdítően aktuálisak mind a figurák, mind a helyzetek.

Decker kisasszony alakításának lényegét a Super Bowl alatt bemutatott előzetes bőségesen kidomborította, a negyvenes karakterekhez képest tinédzser-mentalitást bemutató hölgy és alakítása bőven a tetszetős kategóriába esnek. Aniston ugyan lassan már tényleg Madonna testét kezdi klónozni a sok edzéssel, de még így is csodálnivaló a korosztályában. Sandler a szokásos, kicsit tapló, kicsit faragatlan, de még mindig szerethető pasi (aki inkább a humorával, mint a testével hódít - van esélyem a világban érvényesülni-sic!). A kritikák szokás szerint nem szeretik a filmet, szemben a nézőkkel, akik már anyagi sikerhez segítették az alkotókat. Azonba pont ez a mentalitás válik Sandler erényévé, hogy nem a kritikusoknak forgat, hanem a nézők szórakoztatása végett.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Honnan tudod?

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, romantikus vígjáték

Honnan tudod, hogy az, akivel éppen jársz, járni kezdetek, nem más, mint a nagy Ő? Főleg, ha éppenséggel válaszút előtt az életed, mert mindaz, amiért eddig dolgoztál, elveszni látszik. Tegyenek ki a csapatból, veszítsd el a munkád, fenyegessen a börtön lehetősége, hagyjon el a párod, maradj magadra még akkor is, ha van mellette valaki - igazi problémák, melyek közül egy is sok.

James L. Brooks inkább a forgatókönyvírás terén szorgoskodott, bizonyíték erre közel 50! éves karrierje. Filmek terén a hatodik alkotást jegyzi rendezőként, melyek közül Oscar-díjas alkotás a Becéző szavak és a Lesz ez még így se! Stílusjegyei közül leginkább a csöpögős romantika nélküli érzelem-ábrázolást lehetne a leginkább kiemelni, mellyel igencsak egyedül maradt Hollywoodban. Figurái sem a túláradó érzelmekről ismerszenek meg, egész egyszerűen emberiek, akik olykor bugyuták és esendőek, de mindvégig problémákkal teliek - s filmjeinek felében felbukkan Jack Nicholson is (Becéző szavak, Lesz ez még így se, Honnan tudod), ami sosem hátrány egy film számára.

A kiöregedőben lévő, 32 éves női baseball-legenda, Lisa (Reese Witherspoon) kikerül a csapatból, ettől egy csapásra felborul egész addigi élete, miközben bizarr és érdekes kapcsolatban keveredik egy férfi baseball-sztárral, Matty-vel (Owen Wilson), aki könnyed és olykor tapló stílusával sokat segít Lisának a felejtésben. Ekkor érkezik George (Paul Rudd), aki apja cégét vezetve kénytelen egy ügyészségi vizsgálattal szembe nézni, elveszíti munkáját, szó szerint a padlóról kell feltápászkodnia, de végtelen optimizmusával szép lassan a lány bizalmába férkőzik. Ez a sosemvolt szerelmi háromszög a testi kapcsolattól indulva a bizalmon és őszinteségen alapuló párkapcsolat felé vezeti szereplőinket. Egy hangulatos és humoros felnövés-történet, mely a modern harmincasok életét követi végig, a sport és a pénzügyi élet harcmezőinek árkaiból kikerülve.

Cseppet sem az a fajta romantikus vígjáték, amire az emberek számíthatnak, pont ez benne a jó. Kicsit fanyar humorral, élettapasztalattal és hihető karakterekkel vezet minket végig egy történeten, mely felteszi azt a könnyű, mégis nehezen megválaszolható kérdést, hogy honnan tudod? Hallgathatsz a szívedre, hallgathatsz az eszedre, mások tanácsaira, mind egy másik utat vázolnak fel, mégis magadnak kell együtt élned a döntéseddel. A női főszereplő, Reese Witherspoon abszolút hiteles választás ehhez a karekterhez, igaz, neki kétgyermekes anyaként kellett hasonlót átélnie, mikor férje, Ryan Philippe elhagyta. Azóta maga is megjárta a csúcsokat (Oscar-díj A nyughatatlanbeli alakításáért) és a mélységeket (több év után elhagyta barátja, Jake Gyllenhaal), mégis még mindig az élvonalban található, melyet ezen filmjével is bizonyít. Owen Wilson ugyan nem akkora suttyó, mint az Elhajlási engedélyben, igaz, ott családapát alakítva mégis majdnem ennyire szexista, mint ebben a filmben, a korhatár-besorolás folytán fiatalok számára is megtekinthető filmben mégis az élsportoló prosztó és szexista, folyton magányos és egyéjszakás kalandokba keveredő filmes Barney-ját hozza az Így jártam anyátokkal című sorozatból. Mellette Paul Rudd inkább romantikus énjét erőltette, szemben a tőle megszokott vígjátéki stílusával, ami azonban nem áll olyan rosszul, mint ahogy az leírva hangzik. Jack Nicholsont pedig mindig öröm látni a vásznon, akármiben is szerepeljen.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Rango

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, animáció, western

Anno a Pixar indította el azt a hullámot, mely során az animációs filmek offtopic jelleggel működtek. Ezt értem úgy, hogy filmjeik már nem a klasszikus Disney-stílusban készültek, megalapozták a felnőtteknek szóló kikacsintásokat, netán más filmes műfajokból merítve bővítették saját eszköztárukat. Majd jött a Dreamworks és a Shrek, mely már egész estés film időkeretében rombolta a műfajokat, emelte ki a sajátosságokat és süllyesztette el a sablonokat saját értelmezésének tengerében. Ezzel világszerte bombasztikus sikert értek el az alkotók, mely igencsak komoly vérfrissítést hozott a CGI-animációk terén: mind technikai, mind műfaji és szövegkönyvi értelemben megreformálták az animációs filmek megkopott Disney-jellegét. Míg a Pixar már Oscar-díjas filmekkel öregbíti hírnevét (minden filmjük jelölt, a Szörny Rt. óta csak a Verdák szégyenkezett jelölésig jutással), addig a Dreamworks eddig a Shrek és a Wallace és Gromit kapcsán ért el kiemelkedő szakmai sikereket, na meg az idei Így neveld a sárkányodat című alkotásukkal a valaha volt talán legszimpatikusabb vesztes díját is kiérdemelték, minden átadón alul maradtak a nagy vetélytárs Toy Story 3-jával szemben, pedig mindenhol értük szorítottak. Eljött azonban a Paramount Pictures ideje is, akik sok kooperációs munka után önállósodtak, a projekt erejéig összefogtak George Lucas látávnyécégével, az Industrial Light & Magic-kel, valamint a gyermekműsorairól ismert Nickelodeonnal, hogy egy rendhagyó western-animációval világsikerre törjenek.

Végy egy blockbusterben megfáradt rendezőt (Gore Verbinski), csapd oda mellé ugyanannak a sikersorozatnak a főszereplőjét (Johnny Depp), engedj nekik teret ahhoz, hogy agyukat eldobhassák, úgy játszanak az animációs és westernfilmes klisékkel, ahogy Tarantino szokott a nagyjátékfilmek esetében. Az animációs film csak fogyasztható és széles spektrumot adó alapot jelent a Rango esetében, tisztelgő fejhajtás a vadnyugatot bemutató dicső filmek között, melyet élőszerepőls sikerfilmek szkriptírói dobáltak egybe (John Logan - Minden héten háború, Gladiátor; James Ward Byrkit - Karib-trilógia), aminek eredményeként sokkal inkább a felnőttek filmes ismereteire és élettapasztalatára igyekeznek építeni, mintsem a gyerekek igényeinek kiszolgálására.

Rango drámai érzékkel agyonvert akváriumi gyík, aki egy véletlen folytán üvegkalitkástól a sivatagot átszelő autópálya aszfaltján landol. Innentől kezdve a nyitójelenet tematizáló kiselőadása élő egyenes színházzá változtatja Rango életét, akinek Por városába kell eljutnia, hogy vizet találjon. A városka lakói azonban nem épp szamaritánusi napjaikat élik, vízkészletük drasztikusan fogyóban, a település végnapjait éli. Kedves főhősünk a klasszikus nagyotmondók végzetének köszönhetően a városka seriffje lesz, a kotnyeles gyíknak kell megoldást találnia az ivóvíz eltűnésének, majd a készlet ellopásának titkaira. Eközben azonban még nagyobb kliséként magának is utat kell találnia, hogy a sok színészet és hazugság mélyén ő maga vagy csak elnagyolt vágyai lapulnak.

Ahogy az alkotók az interjúkban leszögezték, itt már nem a motion capture (digitálisan lekövetett mozgás) volt az igazi terep, hanem az emotion capture. Egy videónak köszönhetően bepillantást engedtek a film készítésébe: a hangokat is úgy rögzítették, hogy a berendezett stúdióban eljátszatták a színészekkel a helyzetet, ezzel is életszerűbbé téve az alkotást. Ami meg kell hagyni, szeniálisan sikerült, nincs olyan western-klasszikus, melyet ne idéznének meg a film során (ezeket felsorolni sem érdemes, mert a jelenetek önmagukban is tisztelgések ezen elődök nagysága előtt). Arról nem beszélve, hogy a Los Lobos és Hans Zimmer animációs filmhez képest is zseniális filmzenét raktak össze, mely csak javítja a filmélményt.

Ismerve az idei animációs felhozatal legjavát (Anyát a Marsra!, Hopp, Rio, Pirosszka 2, Kung Fu Panda 2, Verdák 2, Micimackó, Csizmás Kandúr, Táncoló talpak 2, Arthur Christmas - idén a 2. részek hódítanak!) azt kell mondjam, részemről megvan a 2012-es díjátadók tuti befutója, de ahogy idén az Így neveld maradt alul a klasszis befutóval szemben, úgy jövőre a Rango lehet a legszimpatikusabb vesztes. Vagyis inkább sokáig idézett és maradandó.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Elhajlási engedély

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, vígjáték

Högyeim!

Nehezükre esik "megrendszabályozni" uraikat, akik még a szoknyák után koslatnak? Ha hisznek szerelmükben és házasságukat is elég erősnek érzik, akkor adjanak nekik elhajlási engedélyt! Hogy miért? Mert rájönnek, 30-40 között (vagy efelett) már nem akkora partikanok, mint a gimiben/egyetemen, már nem tapadnak rájuk a csajok, már nem jön be a részegen csajozás sem úgy, mint szexualitásuk tetőfokán. A házasélet és a kapuzárási pánik egyfajta alternatív és alsótesttáji vágyaktól vezérelt értelmezését szállítja nekünk a Farrelly-tesók legújabb filmje, amellyel visszatalálni látszanak a 11 éve, az Én és én meg az Irénnél elveszített fonalhoz.

Őszinte leszek, a prekoncepciók embere vagyok. Ahogy a Porsche se gyártson hobbiterepjárót (Vesszen a Cayenne!), úgy Farrelly-ék is maradjanak meg a kaptafánál. Nekik a trógerek és marhák vászonra vitelének terén van hatalmas tehetségük (Dumb és Dumber, Tökös tekés, Keresd a nőt!, Én és én meg az Irén), szemben a 2000-es évek inkább romantikus szárnypróbálgatásaival (Nagyon nagy ő, Túk közeli rokon, Szívem csücskei, Agyő nagy ő!). Mostani filmjük azonban erősen azt idézi az emberben, mintha Dumb és Dumber diplomás családapaként próbálna meg újra bejutni az asszony bugyijába, azonban a túlmozgásos és kényszeres igyekezetet a becses-csecses nejek inkább egy hét kimenővel jutalmazzák. Ezzel a hatalmas szabadsággal hőseink azonban ráérősen, amúgy öregurasan élni is látszanak, bár a steak-vacsora, a füves sütivel feldobott golfparti és ezek másnapjai nem feltétlenül jelentik a szabadidő aktív és hatékony kihasználását. Ami késik, sosem múlik, azonban a történetnek két oldala van. A jóurak tétova ballépéseire az asszonykák talán még rá is hívnak, hiszen mindkét feleség hasonló módon szórakoztatná magát - az újdonság varázsát megízlelve. A párhuzamos szálak végkimenetele a film igazi tanulsága, ahol nem tudták elhagyni drága direktoraink az elmúlt évtizedben kitanult érzelmi húrpengetést.

Farrelly-ék végre tényleg egy olykor gusztustalan, de mindenképp idióta filmje a hozzá tartozó karakterek egy szép csokorját mutatja fel nekünk. A két (szép magyar szóval élve) hűtlenkedhető férj szerepében Owen Wilson és Jason Sudeikis hol szimplán balfasz, hol csak egyszerű balfék, de igazi mintapéldái annak, hogy mindig lesznek olyan férfiak, akiket igazán csak az az egy nő szeret - mindenáron. Kapnak maguk mellé feketét (J.B. Smoove), kövéret (Larry Joe Campbell) és magasat (Stephen Merchant) is, szembe is szaladnak a polkorrektséggel, köpnek magasról a jómodorra, látunk itt férfi genitáliát, autós recskát, mocskos betépést, még mocskosabb csajokat és persze verbálisan ki is fejtik nekünk, mi is a helyzet a házasélettel, a mai particsajokkal, a kanos féjekkel és megfáradt, de szerető asszonykáikkal. Itt most az egyszer komolyan lehet venni a felnőtt besorolást, mert van bizony pé/ló/bálás bőszen (ráerősítve a rasszista kártyára), a mellekkel sem fukarkodnak (a forgatáson elérhető legjobb mellpárt be is dobják a közösbe), bár ezen a fronton sokan inkább a bébiszittert alakító Alexandra Daddario (Villámtolvaj) blúzát látták volna kevesebbet a vásznon. Azért a feleségek sem csak a konyhai berendezést erősítik, Jenna Fischer és Christina Applegate is az a házas MILF, akikre húsztól ötvenig minden pasi rámozdulna.

Csak egy kérdés maradt bennem megválaszolatlan: miért volt a színészek többsége agyonbarnítózva? Nagyon elcseszett és visszataszító volt olykor, legyen szó férfi vagy női szereplőről, mikor üvöltött róluk a barnítókrém, a végstádiumú májbetegeket meghazudtoló módon. De a vége főcím alatti záró poén-halmaz el is terelte a figyelmet a megfejtés kereséséről.

7/10

0 Komment
0 Reblog!

127 óra

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, Oscar 2011, dráma

Hogy mi a közös David Fincher és Danny Boyle rendező urakban? Legutóbbi két filmjükkel egymás ellenfelei voltak a díjátadókon. Ez ugyan nem egy eget rengető kijelentés, de mindenesetre tény. Míg 2009-ben Danny Boyle világszerte tarolt a Gettómilliomossal, addig Fincher csak elismeréseket gyűjtött a Benjamin Button különös élete című alkotásával. 2011-re fordult a kocka: Fincher nyerte halomra magát A közösségi hálóval (igaz, Oscar bátya nem gyütt neki), addig most Boyle maradt csak az elismerések talaján. Ezen kis ténymegállapítás nem csak örvendetes, hanem előre is mutat: itt van egy középkorú filmes generáció, akik már értik és tudják annyira a filmezést, hogy bármihez nyúljanak, az tipikusan arannyá változik. De ideje most Boyle rendezésére, az életrajzi ihletésű 127 órára terelni a szót.

Aron Ralston (James Franco) gyakorlott boulderező, aki kötél nélkül, kis magasságokban mászik. Magunk közt szólva magányos farkas, aki még a családtagjainak sem veszi fel a telefont, hagyja hogy az üzenetrögzítőjére öntsék ki szívüket. Aron a szokásos hétvégi mászására készül, messze mindentől és mindenkitől. Kicsit olyan, mintha Dakaron egy motorost követnénk, csak itt a motor helyett biciklivel közelítjük meg a célt, az igazi túra pedig már saját lábunkon vár ránk. A sziklás sivatagos terepen összefut két eltévedt lánnyal (Kristi - Kate Mara, Megan - Amber Tamblyn), akikkel egy fantasztikus barlangi tavas ugrálással múlatja az időt. Miután elválnak útjaik, Aron elkezdi az igazi túrát, ami során szerencsétlen balesetet szenved: egy kisebb szakadák feletti szikla szakad be alatta, majd a földre érve odaszorítja karját a falhoz. Innentől kezdve 127! órán át tartja fogva Aron a szikla, próbára téve elméjét, ösztöneit és végül életigenlését és testképét. A maximum egyéjszakás túrából kicsit több mint ötnapos kényszerű fogság során Aront már hallucinációk is gyötrik, az alultápláltságról nem is beszélve. Mivel igaz történet lévén bárki utána nézhet a valós történéseknek, így én is nyugodt szívvel árulom el: menekülését csak annak köszönheti, hogy élni akarása erősebbnek bizonyult teste megóvásánál. Az öncsonkítás jelen esetben at úlélést jelenti, melyet egy nagyon buta, de tényszerű megállapítással lehet igazán érzékeltetni: a csapdába esett kutya is képes lerágni az adott végtagját a megmeneküléséért. Az igazi kérdés az, vajon mi megtennénk-e ezt hasonló esetben?

A film a Boyle-hoz köthető érdemek mellett a főszereplő karizmatikus alakításának köszönhetően működik az első perctől az utolsóig. James Franco karrierjének első percétől az igazán "szarok bele"-figura, elég csak a gesztusait és szerepválasztásait megfigyelni. Aron karaktere ebből a szempontból igazán testhezálló, azonban a jellemfejlődés is teljesen hiteles Franco tolmácsolásában. Kis időre ő maga volt Aron, aki kénytelen levágni a karját, hogy hibáira ráébredve tovább élhessen, jobban és tartalmasabban. Igazi one man show ez, nem csoda, hogy jelölték a legjobb férfi főszereplő kategóriájában (ami a nőknél Natalie Portman alakítása, azt a férfi mezőnyben Franco hozta). Talán most van Franco karrierje csúcsán, innen már csak nagy erőfeszítéssel léphetne feljebb. Igazi indie-karakter, aki a nők mezőnyében Zooey Deschanel, az a férfiaknál James Franco. Valahogy nagy költségvetésű filmekben idegenül mozog, az ottani megkötések egész egyszerűen kioltják a benne szunnyadó tehetséget. Talán ez is magyarázza az Oscar-gálán mutatott halványabb teljesítményt.

Amint mondtam, Boyle mintha most már minden rendezésével a díjátadókat célozná meg, mégis azt mondom, inkább ez a filmje érte volna meg a tényleges díjazást, mintsem a Gettómilliomos. Igaz, ez szubjektív vélemény, de ez a filmje számomra jobban hozta azokat a látványelemeket, történetmesélést és feszültséget... mintha valamit visszacsempésztek volna a Trainspotting filmes stílusából.

9/10

0 Komment
0 Reblog!

A harcos

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, Oscar 2011, Oscar-díj, dráma

Ismételten csak a vidék vesztett. Ahogy A király beszéde, a Fekete hattyú esetében, úgy a díjátadók egyik nagy kedvence, A harcos is szinte csak fővárosi premierekkel kezdett (kivéve a székesfehárvári mozi, de volt koronázóvárosként tekinthető fővárosnak). A legtöbb mellékszereplői díj tulajdonosaként azonban nem a filmnek van miért szégyenkeznie, csak a hazai forgalmazójának. Lássuk azonban inkább a film erényeit.

Igazi Rocky-film, melyben azonban nem a bunyók töltik ki a játékidő nagy részét, hanem a nagybetűs CSALÁDI DRÁMA. Adott egy anya (Melissa Leo), két férjtől származó jó néhány gyermeke, akik közül csak a két fiú, Dicky (Christian Bale) és Micky (Mark Wahlberg) számít tehetségesnek, igaz csak boksz terén. Míg Dicky az igazi klasszissá válás előtt inkább a crack rabja lesz, addig Micky anyja és féltestvére árnyékában csak tucatrangú és általában elkent szájú bunyósként tengeti életét. Jön azonban a fordulópont, míg Micky egy lánnyal megismerkedve növeszt tököt a családi lelejmolással szemben, addig Dicky a börtön rácsai mögött értelmezheti át a cseppet sem hasznosan töltött drogos éveit. Kettejük megromlott viszonyát azonban csak az őszinteség tudja helyrehozni, melynek köszönhetően a junkie-ból edzővé előlépő Dicky világbajnoki címhez segíti öccsét.

Sportdrámák közül az egyik legnagyobb emberi csatát is láthatjuk a vásznon, de hogy kinek köszönhetően, az esztétikai és szimbolikai értelmezés kérdése, ami egyben a Ki a nagyobb harcos? kérdésre is választ adhat - igaz, többfélét is. A drogfüggő testvér harcát saját gyengeségeivel szemben, legyőzve saját egóját, hogy öccse törekvéseit szolgálja? Vagy a mindig háttérbe szorított fiatalabb fiú felemelkedésének története, ahol az elnyomó anya és báty ellenére is világbajnoká lehetsz? Ha csak a színészi alakításokat nézzük, akkor Bale a nagyobb harcos, nem csak a leadott súly miatt, egész alakítása az ambivalencia, a drogfogyasztás ábrázolásának skizoid mellékhatásai mellett. Mellé csak a szintén megosztó karakterű és akaratos édesanya szerepében Leo nőhet csak fel, nem is csoda, hogy mindketten megnyerték, amit csak lehetett - mellettük Marky Mark csak egy erősen közepes színész(nek tűnik). Arról nem beszélve, hogy a 7 Oscar-jelölésből a két reálisan megnyerhetőt el is happolták a vetélytársak elől. Robert Downey Jr. még műfeketeként a Trópusi viharban elnyomta nekünk: nyomasd a kretént, és jön Oscar-bátya!, most kibővíthető azzal, hogy Fogyj annyit, mint Christian Bale!. Igaz, nem az első alkalommal tette ezt, de ez a 21. századi method actor nem először sütkérezhet a kritikai napfényben, de talán most éri a leginkább.

David O. Russell rendező a Sivatagi cápák után újra nagy sikert ért el Mark Wahlberggel, de megint nem (csak) Wahlbergnek köszönhetően. Kis költségvetése ellenére bőséges anyagi siker a film, szakmai eredményeiről nem is beszélve. Karrierje műfajingadozó jellegéből fakadóan kíváncsian várom, a következő filmje, ami ezúttal vígjáték, vajon hozza-e a msotani elvárások színvonalát.

A nagy sportfilmek jellemzője, hogy évente újra elővesszük és megnézzük, hogy erősödjön tőle kicsit önbizalmunk, hogy átlendítsen a fárasztó edzések monotonitásán, ha netán halványulna a kitűzött cél a láthatár szélén. Úgy érzem, A harcos többször is elő fog kerülni az évek során, de nem a sportolói, hanem az emberi diadal okán.

9/10

0 Komment
0 Reblog!

Féktelen harag 3D

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, 3D, akciófilm

Nicolas Cage parókában keménykedi végig a filmet. Hopsz, hogy ez már megtörtént egy párszor és elég vegyes fogadtatással? Megnyugtathatok mindenkit, most jól jött ki belőle Mr Cage. Olyannyira, hogy itt végre megmutatta, milyennek kellett volna lennie A szellemlovas című képregényadaptációnak, amit még A sötét lovag előtti stúdiófelfogás vágott haza. A nagysikerű Batman-film előtt (Puzsér Róbertnek akkor is online fityisz) inkább az akciófilmek irányába igyekeztek terelni a füzethősök kalandjait, ezáltal maximalizálva a célközönséget. Sajnos sok ilyen kísérlet okozott fájó csalódást a nem csak hardcore képregényfanok körében: Daredevil, Elektra, Pókember s a sor még folytatható. Igaz, az újhullámhoz kellett némi Marvel Studios-háttér, hogy az egyik legnagyobb kiadó berkein belül építsék fel az újkor szuperhőseinek izgalmas, sikeres és mindenekelőtt élvezhető és elfogadható kalandjait.

A pokolból tér vissza Milton (Nicolas Cage), hogy a sátánista szekta karmai közül megmenekítse unokáját. Emellett még lánya haláláért is bosszút kell állnia a szekta vezetőjén, Jonah Kingen (Billy Burke) - még ha lánya élete utolsó cselekedeteként erőteljesen csorbította annak férfiasságát. Egy akaratos és önálló pincérnő, Piper (Amber Heard) szegődik társául, hogy megannyi megaláztatás és valós pofon után most már nála legyen a gyeplő, tehessen is valami hasznosat az életében. Miltont azonban sürgeti az idő, mert nyomában a Könyvelő (William Fichtner), aki vissza akarja juttatni hősünket a Pokolba, ahonnan megszökött.

Ez a kétlépcsős hajtóvadászat az, ami mozgatja a filmet, miközben megannyi tökös egysoros repked a magyar szinkronban is. Cage már lassan kezd visszatérni régi önmagához, azonban nem felejti el, milyen mélyről is igyekszik felemelkedni: Milton karaktere ezért is passzol rá, ha szimbolikusan a saját karrierjének mélypontját szeretnénk a pokollal párhuzamba állítani. Időről időre elvállal olyan filmeket, melyek minimum megkérdőjelezik a józan eszét, azonban főleg az utóbbi két évben még nem okozott csalódást: a Képlet kellően volt darkos és misztikus a világvégéhez közeledve; a Mocskos zsaru egyértelműen a legjobb alakításai közé tartozik; a Ha/ver talán a legjobb képregényadaptáció, Batman-fricskája pedig a fanok szívéhez szólt; A varázslótanoncot annyira temette a kritika, pedig ennél többet érdemelt volna; a Boszorkányvadászat visszahozott valamit a '90-es évek fantasy-hangulatából. Ezek után pedig csak tökösen és realistán merjenek nyúlni A szellemlovashoz, mert egy hasonló második rész csúnyán temetné a pokol motorásnak karakterét.

Női főszerep terén Amber Heard nem csak domborít, de férfiakat tör össze, olykor szó szerint is. Harcos amazonsága és nőisége ellenére keményöklű jelleme szinte már a Faster, Pussycat! Kill! Kill! női hőseinek gyökeréig nyúl vissza. A kisasszonyra pedig érdemes odafigyelni, mind komolyabb forgatókönyvek jutnak el asztaláig, következőleg pedig Hunter S. Thompson Rumnapló című könyvének filmváltozatában lesz Johnny Depp partnere. Epizódszerepekben Billy Burke, William Fichtner és David Morse érdemel említést, míg utóbbi tényleg csak azt, addig az előző kettő pár mondatot is. Burke lényegében csak az Alkonyat-filmek sheriffjeként ismert a szélesebb közönség előtt, most azonban a vér-és sátánimádó szektavezér szerepében megmutatta, mennyivel többre képes az ottani bárgyú alakításnál. Fichtner pedig nem csinált mást, mint fityiszt mutatott A szökésnek, mely világszerte ismertté tette a drogfüggő és ingatag FBI-ügynök szerepében. Öltönyben, jelvénnyel a kezében száguld Milton (Scofield) után, hogy annak indokait és a háttérbeli eseményeket megismerve már közös oldalon harcoljanak.

A Pokolból jött Terminátor-karakter az egyik legjobb újkori B-film-szereppel örvendezteti meg a nézőket. Attól tartok azonban, ahogy a Piranha 3D sem ért el kiemelkedő sikereket itthon, úgy ennél a filmnél sem elhet majd kiemelkedő magyar eredményt rögzíteni, egész egyszerűen azért, mert nálunk a B-film kultúrája inkább a televíziós kínálatra maradt, míg a moziba már a színvonalas alkotásokat várja a hazai közönség.

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Fekete hattyú

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, Oscar 2011, Oscar-díj, dráma

Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.

Egymást követő két filmjében is egy-egy emblematikus színész bízott meg az önmagukból való kifordulásra, pontosabban szélsőségesebbre vette az ő kifele mutatott képüket. Mickey Rourke esetében nem volt ezzel gond, hiszen az egykori szépfiú már csak kvalitásaiban ér fel régi önmagához, külseje a boksznak köszönhetően erőteljesen megváltozott. Ezzel szemben Natalie Portman többségében a jó kislány, de mindenképp a szép kislány szerepében tündökölt, ezzel szemben itt a skizofrénia és a paranoia határmezsgyéjén egyensúlyozva talán élete legjobb alakítását adja, mely a balett-történet egyik legtragikusabb metamorfózisával állítja párhuzamba a film történetét.

A tehetséges táncos Nina (Portman) egyik percről a másikra a társulat üdvöskéje lesz, mikor a korábbi , Beth (Winona Ryder) kegyvesztett lesz a társulat vezetőjénél, Thomas-nál (Vincent Cassell). A Hattyúk tavának előkészületei során azonban nem csak a szokványos terhelés lesz az, ami Ninát hátráltatja, hanem a saját lelki vívódása is. A társulathoz csatlakozó fiatal lány, Lily (Mila Kunis) személyében egy igazi Fekete hattyú is a látómezőbe kerül, azonban a kihívás sem kicsi: nem a Lily-ben megtalálható sötétség az, ami a színpadra kell, hanem a Ninában fellelhető tisztaságnak kell igazán sötét tónusokkal gazdagodnia. Ez a fajta önpusztító metamorfózis megannyi ponton vizuálisan is manifesztálódik a vásznon, az öncsonkítás művészi formáját mutató balett mellett mazochista jelenetek is teret kapnak: a véresre vakart hát, a szétroncsolt láb és a kéz körmeinek örökös torzulása már sokkal inkább a lélek visszafordíthatatlan és káros változásaira felszólító segélykiáltás, melyet a környezet nem hall, nem hallhat meg. A szintén táncos édesanya, Erica (Barbara Hershey) minden vágya, hogy lányán keresztül kiélhesse saját vágyait, nem törődve a sérülésekkel, amiket mind fizikailag, mind lelkileg elszenvedett a lánya.

Egy precíz, lélekromboló és feszült bő másfél órával ajándékoz meg minket a film, mely hihetetlenül olcsó megvalósításai ellenére is csodálatos látványt tár a nézők szeme elé. A feszültség azonban minden jelenetet átitat, van, ahol szinte a kegyetlenség határát súrolja, de mindvégig szórakoztat is. Újra egy olyan világba vezet minket Aronofsky, ahol kifele a szórakoztatás a cél, de belül nem csak emberi tragédiák sora, de a fizikai fájdalom elviselhetetlensége, lélek- és testgyötrő jelenléte árnyékolja be a sikert és a mindennapokat. Az idei díjátadók női főszereplő kategóriában nem véletlenül csak Natalie Portman nevétől hangosak: az eddig is megkérdőjelezhetetlen tehetséggel bíró hölgy feljutott a csúcsra, osztatlan sikernek örvend alakítása. Arról nem beszélve, hogy milyen magánéleti hozadékai vannak a filmnek: párját és születendő gyermekét köszönheti az alkotásnak. Mellette Mila Kunis, Barbara Hershey és Vincent Cassell is csak epizodista, akik kellő hatékonysággal pofozzák, rugdalják át Ninát saját tragédiájának történetén.

9/10

0 Komment
0 Reblog!

A negyedik

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, akciófilm, sci-fi

Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.

A bolygónkon három lorinit már kivégeztek, a történetünk pedig igazán akkor indul el, mikor a negyediket, John Smith-t (Alex Pettyfer) veszik üldözőbe. A gyönyörű tengerparti életet az esős Ohio-ra felcserélő fiú és védelmezője (Timothy Olyphant) szó szerint a Paradicsomba (Paradise) menekülnek, ahol nem csak a fiú fedezi fel képességeit, de feladja az addigi menekvést, hogy szembe nézzen kegyetlen üldözőivel. A háború azonban csak azután lesz igazán releváns, hogy John megismeri a szerelmet Sarah (Dianna Agron) személyében.

Igen, egy fiú, aki a szerelemért a saját életét is kockáztatja. Ennél azonban sokkal ötletesebb sablonhalmazból áll a film. Kiindulásként kapunk egy csapat Supermant, akik bolygónkon húzzák meg magukat, akik az egyedüliek fajtájukból, akik szintén emberfeletti ellenfelekkel és azok "háziállataival" küzdenek a túlélésért. A fényképész hobbival bíró lányt nehéz lenne nem Lana Lang és Lois Lane egyfajta kombinációjaként vizsgálni, de kapunk itt még egy metamorfózisos kimérát, aki Krypto megtestesítője. Bár csúnyán lopott alapokkal állunk szemben, ez a fajta átdolgozás nem az idegesítőbbek közé tartozik. Fogadjuk el, ez egy igazi popcorn-mozi, ami csak azért ilyenkor mutatkozik be, mert a bombaerős nyári blockbusterek ledarálnák ismeretlensége okán.

Alex Pettyfer ugyan minden, csak nem középiskolás, de ezt a kis hibát nézzük is el az amerikai filmművészetnek. Alex ugyan már 5 éve befutottnak számít, hiszen a 001 - Az első bevetés világszerte ismertté tette, de nagyon úgy néz ki, ez a 2011-es esztendő lesz az ő nagy esélye. Majd júliusban mutatják be A szép szörnyeteg című filmjét is, vagyis egy éven belül ő is kétféle arcát mutathatja meg a nézőknek, csakúgy, mint nemrég tette azt Natalie Portman is (Fekete hattyú, Csak szexre kellesz). A mostani televíziós sorozatok egyik leghype-oltabbja, a Glee egyik főszereplője, Dianna Agron szinte dekára ugyanazt az alakítást hozza, mint a sorozatban, sőt: itt is két pasi rivalizálna őérte, ha nem pozícionálták volna csak az új fiú irányába. Mellettük Olyphant nagyjából ugyanazt a badass figurát hozza, mint a Justifiedban, csak most a törvény kicsit másképp áll az ő oldalán, az azonban tény és öröm, hogy több lehetőséget és teret kapott, mint a Die Hard 4.0-ban. Ha 2008-ban a Star Trekben Eric Bana elmaszkírozása volt az egyik legjobb vizuális poén, akkor most Kevin Durand az, aki hasonló cipőben járva dícséretet érdemel. Tény, hogy a hangja elárulja, azonban jó volt látni, ahogy élettel tölti meg a maszkmesterek munkáját.

Aki egy jóféle, MTV-s zenei alapokra építő, követhető, nem agyonmisztifikált, egyszer mindenképp moziban nézős kommersz sci-fire vágyik, az mindenképp látogasson el a mozikban, mert megéri. Ugyan nem a guilty pleasure kategóriája, mert ezt nyugodt szívvel be fogjuk vallani ismerőseinknek, de kell olyan sci-fi is, amely nem a világmegváltó gondolatokra épít, hanem a szórakoztatásra. A rendező D.J. Caruso sok hideget kapott utolsó két filmjéért (Disturbia, Sasszem), most azonban mintha kicsit kevesebb elszántsággal kezdett volna bele a forgatásba. Az azonban mindenképp erény, hogy Shia LaBeouf ezúttal háttérben maradt, erre a filmre tényleg egy maszkulinabb színész kellett.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

New York, I Love You

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, romantikus film

A szerelem európai fővárosa, Párizs ihlette 2006-os szkeccsfilmben már megmutatta egy világszerte ismert emblematikus város utcáin és épületeiben zajló mikroközösségi drámákat és eseményeket, most az Újvilág talán legidealisztikusabb városa, New York kapta meg hasonló filmjét - igaz, még 2009-ben. A műfaj a mai mozis közonség előtt szinte ismeretlen, jelene setben ugyanis az apró történetek tucatjait kell tudnia befogadni a nézőnek, ami azért  nem is olyan könnyű feladat. A francia előd kerületenként adott egy-egy történetet az érdeklődőknek, míg az amerikai utód inkább egy laza füzérre felfűzött történet-együttest ad. A szélesvásznon ugyan egyéni vagy családi szerelmi történeteket kapunk, mégis, ezek a sorsok valahogy csatolva vannak egy következő szálhoz. Olyan ez, mint megannyi üveggyolyó egymás mellett a földre téve, ahol mindegyik golyóban egy-egy ihletett gondolat található, mely önmagában is értelmezhető, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek a golyók egymáshoz is érnek, akkor rögtön egy nagyobb perspektívát és összetettebb gondolatsort kapunk. Igaz ugyan, hogy bonyolultabb és szorosabbra szőtt kapcsolati háló vár minket az alkotásban, melynek alapjárata romantikusabbra és direktebb üzenetekre van hangolva az európai változathoz képest, de cseppet sem rosszabb változat. Igaz ugyan, hogy feleannyi rendező feleannyi története elevenedik meg a vásznon, de külön izgalommal tölti el a nézőt, hogy az újfent látott szereplőknek megkeresse a helyét ebben a szőttesben.

A tömeges alkotói jelenlét miatt felesleges külön kiemelni bárkit is, mert csak kihagyna valakit az ember, most 3 bekezdésen keresztül meg nem sok olvasót érdekelne a nevek listázása. Sokkal könnyebb a mozaiktörténetek közül felelevenítei párat. A filmzenét szerző fiatal fiú a főnöke asszisztensének hangjába lesz szerelmes, majd a lányba magába. A piti tolvaj legutóbbi áldozata nem más, mint az utcán kinézett és a bárban megismerni próbált lány szeretője, aki nagyobb tolvaj, mint ő. A hászid zsidó gyémántkereskedő lány vallási elkötelezettségből megy férjhez a kiválasztott férfihez, mikor egy másik gyémántkereskedőbe szerelmes és róla fantáziál az esküvőn. A szalagavató előtt elhagyott srác a gyógyszerésze tolószékes lányát viszi el a bálra, akivel felejthetetlen éjszakát tölt a parkban. A bárban megismerkedő pár egyéjszakás kalandja érzelmek egész sorát szítja fel a vágyak mellett. Az afro-amerikai táncos a kislányával játszik a parkban, míg mindenki csak a papusának (pasi dadus) nézi, a gyermek anyja pedig egy öltönyös férfival együtt neveli a lányt. A francia díva a megszokott hoteljébe tér vissza, ahol vonzódni kezd a fogyatékos londínerhez, aki talán nem is az, akinek hiszi. Az étterem előtt cigiző férfi és nő beszélgetése nem csak a szexuális vonzerő erőpróbája, hanem egyfajta játszadozás kelléke is. A szintúgy az étterem előtt cigiző másik férfi és nő megismerkedése azonban már csak a verbalitás szintjén mozog, ahol a férfi lesz az áldozat.

Megannyi apró kis esemény, amelyek egy nyolcmilliós nagyváros utcáin zajlanak. Egyéni drámák és fellobbanások, melyek nem kerülhetik ki egymást. Mint egy gejzírmező, ahol a vízpára összeér, netán még keveredik is. Mindez ismert és kevésbé ismet színészek tolmácsolásában, az eddig inkább pezsgéséről híres nagyváros mozaikszerű tablóképe kevésbé enged barangolni a város nevezetességei közt, mégis elhangzik egy-két örökérvényű mondat. A díva szerepében Julie Christie szájából hangzik el:

"Ez az egyik dolog, amit a legjobban szeretek New Yorkban. Mindenki valahonnan máshonnan jött ide."

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Gagyi Mami - Mint két tojás

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, vígjáték

Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.

A beépülő ügynök figurájának ennyire sarkos megoldása üdítő ugyan elsőre, ismerős második nézésre is, azonban harmadjára mindenképp fokozni kell a tempót. Mindehhez nincs másra szükség, mint egy bevállalós afro-amerikai színészre, aki már korábban bizonyított a kényes szerepekben. Ez lenne Brandon T. Jackson, aki a Trópusi vihar meleg rapsztárjaként számos ideáltipikus sablont figurázott ki. Most a feltörekvő kamasz zenész karakterében kell a műhájat és cickókat magára aggatnia, hogy Lawrence partnereként megnyerje a nézők szimpátiáját. A zenész mostohagyermek rapsztári karrierről álmodozik, a mostohaapuka viszont a neves egyetem részére kiállított csekkekről. Kettejük álmainak ütközése mellett még egy felbőszített kelet-európai bűnöző is a történet kovácsa, aki a fiút, mint a gyilkosság szemtanúját szeretné minél előbb hidegre tenni. A legbiztosabb megoldásként a bentlakásos lánysulit választják búvóhelyként, ahol egy terhelő bizonyítékokkal teli pendrive-ot is elő kell keríteni. Nem maradat ki a love story, a teste lány gúnyájában szerencsétlenkedő kamaszfiú így is szerelembe esik a lánysuli egyik üdvöskéjével, aki azonban teljesen másként látja, mint ő saját magát - már a férfiúi énjét.

Az afro-amerikai közösség közt nagy népszerűségnek örvendő Tyler Perry színész-rendező életműve épül az általa alakított női figurára, Médeára. Ott azonban egy a film elejétől a végéig nőnek tekintett foguráról van szó - emellett a rendező rengeteg fricskát kap vélt homoszexuálisa miatt. Még A kertvárosi gettó című animációs sorozat is egy teljes részt szentelt az ő lejáratásának. Ennél ugyan kisebbfokú a filmes és pletykalapi jelentősége Lawrence beöltözésének, összességében anyagilag pedig legalább annyira sikeres, sőt: világszerte sikeresebb a Gagyi Mami sorozat, már csak a felvállalt keresztény tanmesék hiányából fakadóan.

Lawrence kicsit megfáradhatott a műháj viselésében, mert elég mattul fest a vásznon Jacksonhoz képest. A fiatal sztár magához ragadja a jeleneteket, mind a két nem külsőségeiben jól tud érvényesülni. Igaz, hozzá életkorban is közelebb van a történet, ami egy jófajta High School Musical-beöntés a sablonos sztoriba. Nem nyálasak a dalok, mert igen, vannak benne, elvégre művészeti suliról van szó, a legfilmképesebb művészeti ág pedig a zene (következtetés lezárva). Az egyik legjobb duett pedig, amit az utóbbi évek filmvásznas megjelenéseiben látható, Jackson és partnere, a Haley-t alakító Jessica Lucashoz köthető.

Ahogy megvédtem az Utódomra ütököt a nagy átlagban negatív kritikák esetében, úgy jelen esetben is az alkotás várhatóan negatív hazai kritikusi fogadtatása ellen emelek szót. Kellenek az ilyen, kicsit kínos, kicsit guilty pleasure-filmek, melyekről nem számolunk be a haveroknak, de titkon megnézzük a moziban. És ha már trilógia, mostanság rebesgetik, Lawrence elkezdte rágni Will Smith fülét, hogy legyen Bad Boys 3! Na, kinek nem tetszik ezek után a dolog?

5/10

0 Komment
0 Reblog!

A félszemű

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, western

Erőteljes a különbség a fikció és a realitás között. Most éppenséggel a bűnüldöző hatóságok ábrázolása terén érdemes ezt az állítást alkalmazni. A filmművészet csak úgy hemzseg az alkoholista és kábítószer-gondokkal küszködő rendőrök figuráitól, míg a valóságban egy ilyen szintű probléma minimum lefokozással, de inkább a testülettől való elbocsátással végződik. Ezzel párhuzamosan érdemes megnézni a főszereplő Jeff Bridges ittas alakításait, főleg, hogy az utóbbiakért Oscar-díj és jelölés is járt. Ha pedig a Coen-fivérek kamera mögé állnak, biztos a díjátadós jelenlét. Ilyen állandó kitételek mellett nem csoda, ha egy kicsit kevésbé zseniális Coen Brothers-film is ott végzi, ahol, főleg akkor, ha az oly szépen eltemetett westernt keltik új életre, pontosabban erősítik a feltámasztók táborát. A még ma is élő Charles Portis regényét adaptáló Coenék egy már létező filmadapt után vállalkoztak egy inkább regényalapú alkotás filmre vitelével, mely ugyan komorságában vagy könnyed ironikus mivoltában elmarad korábbi filmjeiktől, de szinte már a vadnyugat szagát árasztó westernként nagyszerűen muzsikál.

Mattie Ross (Hailee Steinfeld) 14 éves lány, aki bosszút akar állni apja gyilkosán. A tettes, Tom Cheney (Josh Brolin) szökésben van, így a lány kénytelen felfogadni egy hatósági embert, akinek társaságában nyomára akadhat az indián területekre menekült gyilkosnak. A hírhedt rendőrbírót, Rooster Cogburnt (Jeff Bridges) bízza meg a feladattal, aki még a lányt is hátrahagyná, hogy ne legyen az úrjában. Eközben csatlakozik hozzájuk egy Texas Ranger is La Beouf (Matt Damon) személyében, aki egy szenátor meggyilkolása miatt üldözi Cheney-t. A kis csapat szövetséges hajtóvadászata azonban előbb a belső feszültségek mentén repedezik meg, majd a szerzett valós sérülések távolítják el őket egymástól még jobban.

Coenék ugyan ízesen tradícionális vadnyugati drámát tettek le az asztalra, mégsem jön az a fajta katarzis, ami az ő filmjeiket kíséri. Se a műfaji sablonokat nem értelmezik újra, se a színészek imázsát nem rombolják le a megformált karakter stílusával. Egész egyszerűen leforgattak egy westernt, mely ugyan így is a mezőny erősebb felében tanyázik, de pont tőlük kicsit kevésnek érződik. Hiába van itt két Oscar-díjas és két Oscar-jelölt színész, ha egész egyszerűen a történet az, ami a film legkevésbé coeni adaléka. Brolin és Bridges újfent zseniális, ahogy a figurák bőrébe bújnak, Damon végre egy sikeres westernt tett le az asztalra, mely bővíti a repertoárt, de a legfontosabb, Steinfeld kisasszony személyében egy új tehetséget mutattak be Hollywoodnak, emelve az egekig a hölgyet. Mégis, hiába a négy színész, sőt, mellettük még pár emlékezetes mellékszereplő, ha a sztori, ami egy Coen-filmben messzemenőkig abszurd, itt egyértelműen csak adaptáció. Hiába a 10 Oscar-jelölés, az eddigi favoritok nem gyengültek az új Coen-filmtől, csak kaptak egy méltó, de legyőzhető vetélytársat, még ha a 10 jelölés több is, mint reális.

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Csak szexre kellesz

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, romantikus vígjáték

Ádám és Emma egymásra találásának története.

A mai, diszfunkciós párkapcsolati időkben filmet forgatni egy ma már majdhogynem klasszikus becsajozásról/pasizásról, az cseppet sem rendhagyó. A szinglifilmek, élükön a Szex és New Yorkkal, mint a téma legismertebb brandje, másra sem építenek, mint hogy fuckbuddies-ból (dugócimborákból) hogyan tör elő az érzelem és lesznek majdan egymáséi, hónapok és évek távlatából. Mindezt az Oscarra jelölt Natalie Portman és Ashton Kutcher főszereplésével, Ivan Reitman rendezésében. Aki nem ismerné a rendezőt, Szellemirtók 1-2, Evolúció, vagy a részletekre fogékonyabbaknak: fia, Jason az Egek ura rendezője (4 Oscar-jelölés). Emellett még a kis költségvetés és az amerikai forgalmazásban R kategóriába, csak felnőtteknek besorolt film stílusa az, ami megörvendeztetheti a nézőket. Igaz, aki látott egy VV4-összefoglalót, nagyjából látta a film pikánsabb jeleneteit is, a szóhasználat pedig magasan felülmúlja a magyar valóságshow színvonalát.

Emma (Portman) és Adam (Kutcher) már 15 évvel ezelőtt összefutnak egy nyári táborban, de egyéjszakás beszélgetős kalandjuk folytatására 10 évet kell várni, amikor az egyetemen futnak össze: Emma apja temetésére utazik haza, a ceremónia előtti éjszaka pedig megkéri Adamet, menjen el vele egy kis semmiségre. A temetésen sárga pulcsiban pózoló srác újabb 5 évre eltűnik a lány szeme elől, majd már dolgozó emberként futnak össze. Adam magánélete romokban, exbarátnőjével apja, a híres színész (Kevin Kline) kavar, a srác asszisztens egy gimis sorozatnál, míg a lány rezidensi éveit tölti a kórházban. Egy részeg éjszakán Adam átmegy alányhoz, majd a reggeli szex megváltoztatja az életüket. Dugócimbik lesznek, azonban kis tanulságként lassan rájönnek, ennél többet akarnak a másiktól. A film igazi vezérfonala a pár egymásra találása, az, hogy milyen utat jár be két ember, hogy nem csak a szexet, de az érzelmeket is felvállalja a másik előtt.

Reitman rendezése igazán szórakoztató (cameo a sorozat rendezőjeként!), jó volt látni, hogy Portmannek megvan a komika énje is, míg Kutcher semmi mást nem hoz, csak a tőle szokásosat, bár az a minimális extra bőségesen megéri: az apafigura Kline-hoz fűződő ambivalens viszonya okán fellépő mazochista cselekedetei egyenesen szórakoztatóak. A már említett Kline és az exbarátnő pont annyira idegesítő, amennyire hollywoodi: felszínes, érdekeken alapuló személyiségük csak alig tud engedni az érzelmeknek. A kategorizálást egyértelműen a prűd amerikai korhatárbizottság számlájára kell írni, a film mai viszonylatokban gyerekcipőben járó vulgaritásán kívül elhanyagolható vizuális indoklás található a legfelsőbb kategóriába soroláshoz. Ami hátránya a filmnek, a baráti köröket viszonylag ritkán láthatjuk, pedig a Hétmérföldes szerelemben is ők hozták az igazán nagy poénokat. Ezek szegényes időkeretének köszönhetően sem gyenge a film, csak láttunk már erőteljesebb megvalósítást.

Portman nem égett akkorát a drámai szerep előtt, mint tette azt tavaly Bullock az Oscar előtt, de láttuk már őt ennél jóval keményebb helyzetben is (Saturday Night Live).

7/10

0 Komment
0 Reblog!

Mozibemutatók

Címkék: film, filmajánló, mozi, mozibemutató

Ez a hét az abszolút dupla a mozipremierek esetében. Múlt héten három premierrel kedveskedtek a nézőknek, most viszont hat! film közül választhat a nagyérdemű. Igaz, most csak a legjobb idegennyelvű film mezőnyében induló Oscar-várományos van a tarsolyban, a felnőtteknek szóló vígjáték, a családi szórakozást szolgáló animációs film, az európai filmes felhozatalban is ritkaságnak számító török dráma, egy ízes angol maffiafilm, valamint egy kényes témát boncolgató magyar dokumentumfilm kerül mától a mozikba.

 

Tavaly már bizonyítást nyert, hogy egy színésznő adott éven belül a legjobb és a legrosszabb alakítás terén is győzedelmeskedhet. Sandra Bullock A szív bajnokaiért Oscart, az Ő a megoldás című filmjéért pedig Arany Málnát kaphatott. Idén ugyan ekkora csalódás nem érheti Natalie Portmant, aki két hét múlva lesz itthon is látható az Oscar-jelölést jelentő Fekete hattyúban, ezen a héten azonban be kell érni a vígjátékkal, melyben Ashton Kutcher szex-cimborája lesz. A Csak szexre kellesz tipikusan a mostanság mind nagyobb teret nyerő felnőtt-vígjátékok legújabb darabja, melynek rendezője Ivan Reitman, akit a Szellemirtók óta imád a világ. Hogy milyen nehézségeket tartogat két barát szexuális kapcsolata, kiderül ebből a komédiából.

 


Ahogy az idei Golden Globe-díjátadón Ricky Gervais elmésen megjegyezte, a legjobb idegennyelvű film az a kategória, mely az Egyesült Államokban senkit sem érdekel. Ezen kategória egyik érdemes indulója, az Egy jobb világ annak a Susanne Biernek a legújabb filmje, aki az északi filmesek egyik legjobb rendezője, nemtől függetlenül. A Testvéred feleségét című filmjét már remake-elték is a tengerentúlon, emellett folyamatos szinte a jelenléte a díjátadókon. Mostani filmjében a kontinensnyi távolságok ellenére is összefonódó életutakat követi végi, egy afrikai menekülttáborból egészen egy dán kisvárosig.

 

Ha animációs film lesz mostanság a mozikban, készüljünk fel, a térhatás dominálni fog. Kell a plusz bevétel, amelyet össze-vissza csak pár elmés jelenettel támasztanak alá. Ilyen filmnek tűnik a Gnómeó és Júlia 3D, mely az egész család számára jelent élvezetes kikapcsolódást, hiszen a nagyobbak a jól ismert shakespeare-i történetet, a Rómeó és Júliát mutatja be újabb köntösben. Valami hasonló már ősszel megtörtént az Alfa és Omega című filmmel, hátha ez a film nagyobb sikert arat a nézők körében, melyre a kerti törpés alapfelállás és Elton John betétdalai jelenthetik a garanciát.

 

A politika Törökországban is mocskos játszmák része. A Három majom című drámában egy politikus kéri meg alkalmazottját, hogy vállalja fel helyette a gázolásos balesetet, vonuljon is be a börtönbe. A pénzért és a családjáért az apa felvállalja a tettet, mely azonban a kis háromtagú család életét forgatja fel fenekestül. Az alkotás 2008-ban Cannes-ban a legjobb rendezőnek járó díjat hozta a direktornak, Nuri Bilge Ceylannak.

 

Ha évek óta te vagy a legjobb forgatókönyvíró, akkor egy idő után óhatatlanul is megbíznak egy rendezéssel. Akkor jársz a legjobban, ha a saját szkriptedet viheted vászonra. William Monahan a London Boulevard című filmjével kiléphet a sokszor arctalan írók közül, hogy a rendezők között foglaljon helyet. Első rendezésében Colin Farrell a börtönből szabadult, de jó útra térni szándékozó rosszfiú szerepében elvállalja a Keira Knigthley által alakított színésznő melletti testőri feladatokat. A múlt azonban erőteljesebben dörömböl az ajtón, semmint figyelmen kívül lehessen hagyni.

 


Évek óta beszélnek arról, milyen szegény falvakban élnek az emberek Magyarországon. Szekeres Csaba dokumetumfilmje, az Örvény forgatása során az egyik ilyen faluba látogat el, ahol egy 11 éves kislány története mellett a falusi családok életébe is bepillantást nyerhetünk. A mélyszegénység velünk élő problémáját követve fájó emberi sorsok szemtanúi lehetünk egy kéretlenül is szemtanúvá előlépő kamerán keresztül.

0 Komment
0 Reblog!

Érzéki csalódás

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, vígjáték

Válság szülte szomorújáték. A legutóbbi kisközösségi gazdasági válság-diagnózis Chiléből érkezett, igaz, még 2009-re dátumozva. Az emberi tragédiák ciklikus sorát felvonultató alkotás egy mára már nem ezen a néven futó orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég, a Vida Sur alkalmazottjához szorosan vagy lazán köthető emberek sorsát követhetjük végig, melyekben Gonzalo végig kisebb-nagyobb szerepet vállal. A férfi kötődik a cégben leépítés miatt háttérbe szorított David, az outplacement-en ügyködő titkárnő, Manuela és annak öccse, valamint a cég által megműtött, addig vak, most alig látó Juan életéhez. Ezek a szálak és összefonódások több bonyodalomhoz is vezetnek, a filmnek azonban nem feltétlenül az eseményei azok, amiket ki kell emelni belőle, hanem a képi világ, valamint a cím réteges jelentéstartalma.

A látássérült Juan visszasírja azt az időt, mikor még vak volt, mert egy homályosan látott világ képei közt él, miközben régi társai kitaszítják maguk közül, a látásának köszönhetően pedig csak a félelmei növekednek. Szembesülni kénytelen a világ és az emberek ocsmányságával, melyet vak emberként távol tarthatott magától. A szerelemre éhes Manuela és kissé ütődött öccse, az áruházi biztonsági őr Rafa már másik megközelítést igényel. Manuela a cég által az alkalmazottaknak biztosított félárú plasztikai műtétet vállalja, önbizalmát és mellméretét növelendő. Rafa pedig tudtán kívül egy férjes asszony szeretője, pontosabban szexrabszolgája lesz, míg annak férje, a fentebb említett Gonzalo a válás után lassacskán tér csak vissza a családi fészekbe. David pedig a végletekig racionális és hitehagyó zsidó mérnök szerepében nem csak a céges leépítést kell hogy átvészleje, hanem a fiában éledező ortodox vallási elvárásoknak is meg kellene felelnie, miközben nem vágyik másra, csak arra, hogy lefeküdhessen Manuelával, kit szinte már idealizálva szeret.

A jól bevált európai dogmafilmes sablonok átköltöztek Dél-Amerikába, hogy az ottani, igazán szappanoperás filmipart is felvirágoztassák, igaz, mindezt egy elsőfilmes rendező, Cristián Jimenez alkotásán keresztül. Az eddig rövidfilmekben jeleskedő rendező nagyszerűen debütált az egészestés alkotásokok sorában. Filmjében a Vida Sur (most már Centro Dental Patagonia) cég  vezetésének kihatását vizsgálhatjuk meg olyan mikrodrámák egész sorában, melyek önmagukban eladnának egész filmeket. A három fő történeti szál egybesimítása szinte már a zsenialitás határait súrolja, a látványvilág és a képi poénok egész sora pedig csak alátámasztja, Jimenez már rövidfilmesnek is egészen kiemelkedő volt. A forgatókönyv is jórészt a rendező gyermeke, vagyis egy igazi szerzői filmről beszélhetünk, mely az abszurd határáig elsétálva beszél a nézőnek  a válságról, de talán a legemberibb módon. Nem financiális, érzelmi és szellemi válság ez, ahol a produktivitást és a racionalitást háttérbe szorítja a marketing mindent átható eszméje. El kell adni a rosszat is anélkül, hogy bármi jó állna mögötte.

Az amerikai filmek és a válság-hajhász károgástól megfáradt emberek számára igazán üdítő élmény ez az alkotás, melyben igazán még bűnbakot sem keresnek, csak bemutatják, kik és hol hibáznak. Nem kell aggódni, minden szereplő megtalálja a maga útját, ami persze örök tanulságként sosem az, amit vártak.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

A király beszéde

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika, dráma, Oscar 2011, Oscar-díj

Mai receptünk: Lehetsz király! - dadogva is.

Hozzávalók:

1. Szoknyabolond báty, aki rangon aluli és elvált nőbe szerelmes.

2. Szerető feleség, aki helyetted is átlép az ányékodon.

3. Egy ausztrál színész, aki beszédspecialistának adja ki magát, közben a herceg-királyban is az embert látja.

4. Valós események, melyek megihletik az egyik legjobb brit történelmifilmes rendezőt.

Elkészítés:

Veszünk egy jó adagnyi ismert történelmi eseményt és udvari titkot (közel 15 évnyit), mindezt alaposan átszűrjük, hogy csak a számunkra legfontosabbak maradjanak. A szűrt alapot rábízzuk egy már sokszoroson bizonyított rendezőre, a 2000-es évek brit és amerikai történelmi filmjeinek és sorozatainak egyik legjobb direktorára, Tom Hooperre (bizonyíték: Elizabeth, John Adams, Longford). Bábjainak az elmúlt évtizedek talán legjobb brit és ausztrál színészeit szerződtetni, hogy a korhű díszletekben nyelvhű aktorok elevenítsék meg a szereplőket. Az összetevőket pihentetjük, hogy jól összeérjenek az ízek, majd az év utolsó harmadában, a fesztivál- és díjátadóidőszakban tálaljuk.

A dadogós Bertie-herceg (Colin Firth) szép lassan lépdel az uralkodói ranglétrán: apja halálával bátyja lesz a király, majd annak érzelmi indíttatású lemondása után ő lesz a Brit Birodalom királya. Nemezise, a dadogás azonban nagyon megnehezíti mindennapjait. Feleség, Erzsébet hercegné (Helena Bonham-Carter) végső kétségbeesésében fordul az ausztrál beszéddoktorhoz, Lionel Lounge-hoz (Geoffrey Rush), hogy segítsen férje dadogásán. A herceg először érezheti magát igazán kényelmetlenül, ugyanis Lionel terápiája során nem adja meg neki azokat az előjogokat, amik alapjáraton megilletik. A herceg, majd király a káromkodás útján szabadul fel saját gátlásainak terhe alól, hogy megtartsa azt a rádióbeszédet, melyről mind a mai napig emlékezetes.

A díjátadók egyik üdvöskéje lett Colin Firth György király szerepében, ami teljes joggal érthető is. Az idei filmek férfi főszerepeit elnézve nagyon is megérdemelt sikereket arat, míg más  kategóriákban rendre alulmaradt eddig. A Brit Filmakadémai 14 és az Amerikai Filmakadémia 12 jelölése már nagyobb előretörést jelenthet, de a tavalyi Oscar-versenygés megismétlődni látszik. Akkor az Avatár és A bombák földjén vetélkedett, melyből magasan az underdog-induló katonai dráma jött ki győztesen, míg idén eddig A közösségi háló nyerte a filmes díjak többségét. Igaz, a versengés idén szorosabb, hiszen ne feledkezzünk meg Nolan Eredet című filmjére, mely eddig szinte csak technikai díjakat zsebelhetett be (ma kapta Nolan a forgatókönyv díját - az első értékelhető díj a filmnek), itt van még a melegtéma, mint örök kedvenc (A kölyök rendben van), valamint a Coen-tesók újabb westernje, a 10 Oscar-díjra esélyes A félszemű.

A legjobb férfi főszereplő díja egyértelműen Firth felé lejt, a főbb kategóriák esetében pedig inkább a BAFTA jelentette hazai pályában reménykedhet a film, de csak a további, eddig nem említett bombaerős vetélytársak (127 óra, A harcos, Fekete hattyú, valamint az igazi underdog induló, a Winter's Bone) miatt.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Az ügynökök a paradicsomba mennek

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, játékfilm

Rendszerváltás alulnézetből. Valljuk be, sokan visszasírják a Kádár-rendszert, de legalább annyian szidják is a rendszerváltást, mely nem hozta el mindazt, amire vártak az emberek. Ugyanaz a probléma, mint ’56 esetében, a különbség, hogy nagyobb társadalmi csoport emlékszik mindarra, ami történt, s áhítozik arra, hogy megtudja mindazt, ami a színfalak mögött zajlott.

Nem aktuálpolitikai értelemben, de hiányzik az elszámoltatás az embereknek. A velünk élő történelem részeként nem jött el az a fajta elszámoltatás, mint tették azt a volt szocialista tömb országaiban. Nálunk még most is titkosak az ügynökakták, komoly zsarolási potenciált jelentve a politikai napirend alakításában. Aki látta az A mások élete című Oscar-díjas német filmet, az pontosan tudja, mit jelent az, hogy megtudhatod, mik állnak rólad az aktákban, megnézheted, ki volt az az ember, aki jelentett rólad.  Felnőtt és szavazóképes a rendszerváltás utáni generáció, mégsem hallott mást, mint a régi idők visszasírását: akinek nincs olyan idősebb rokona, aki nem sírta vissza a teljes foglalkoztatást, a kenyérárakat, az akolmeleget, az örülhet, mert nem mossák össze kimondatlanul is az elmúlt húsz év vétkeseivel.

A film története szerint a ’80-as évek második felétől követi a hazai eseményeket, egészen a választott országgyűlés első üléséig. Amint azt sok, a korszakot oktató tanárember életrajzából megtudhatjuk, mind-mind valamilyen módon részesei voltak ennek az átmenetnek. Bihari Mihály alkotmánybíró még MSZMP-tagként volt a reformisták tagja, amiért ki is zárták, mégis komoly szerepet vállalt a folyamatokban. Ilyen módon a rendszerváltás nagyon is köztünk van, talán majd a mostani fiatalok unokáira nem fog már vetülni ennek az árnya. A főszereplő Kárász Mihály egyetemi hallgató, pártfunkcionárius szülőkkel, akikkel nemrég tért haza azok külföldi kiküldetéséről. Szerepet vállal a szamizdatos és ellenzéki szervezkedésekben, a folyamatos lebukással járó megtorlástól azonban megóvja őt a szülők és apja jóbarátjának védő keze. Amint a családi barát ezredes ráébred, itt már folyamatban a változások, ráveszi Mátyást arra, hogy legyen az ő emberük, belülről segítsen irányítani a folyamatokat, mintegy kinevelve az utánpótlást. A vértelen rendszerváltás levezénylésének háttéralkui csak említés szintjén jelennek meg, körülbelül úgy, mint a Szomszédok esetében: mindenki beszél az eseményről, ami így nyeri el valóságalapját a néző számára, akkor is, ha nem is láthatta azt.

A retró iránti érdeklődés talán soha nem volt ilyen magaslatokban. A Szomszédok és a Kisváros a mostani egyetemisták között az egyik legnépszerűbb internetes mém, nem csak az epizódokat nézik előszeretettel, hanem a részeken kívül is jelentéstartalmat csatolnak a sorozathoz. Lehet, hogy erre érzett rá a rendező Dézsy Zoltán, mikor a film stílusát adta meg, ugyanis szinte teljes egészében annak a stílusnak szentelte a filmet. Nem csak Lukács Andor szerepvállalása érezteti ezt az emberrel, a beállítások, a párbeszédek, az alakítások. Látszik a kis költségvetés, érződik az alkotói szándék, mellyel a szerzői filmet jegyző Dézsy ítéletet mond az első országgyűlés egyes tagjai és a rendszerváltás egyik vezető ellenzéki ereje (kimondtatlanul SZDSZ) felett.

Azoknak (a többség) a véleményével, akik elítélték és ócsárolták a filmet, egyet lehet érteni azon a szinten, hogy kisebb szerzői akarással jobb és élvezetesebb alkotást lehetett volna elkészíteni. Azt azonban mindenképp Dézsy javára lehet felhozni, hogy nem kötött kompromisszumokat, amit akart, azt kimondatott színészeivel, dialógusaival, jeleneteivel. Aki átgondoltabb és művészibb megvalósítás után szomjazik, nézze meg a Karalyos Gábor szereplésével készült másik ügynökfilmet, az Apacsok című tévéfilmet, melyet Török Ferenc rendezett. Azt azonban el kell ismerni, hogy a maga súlyával és lehetőségeivel élve igyekeztek az alkotók átadni mindazt, mit üzenetnek szántak. Az ítéletet pedig mindenki a maga vérmérséklete szerint tegye meg.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Gulliver utazásai 3D

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, kalandfilm, vígjáték

Megvédtem én már az Utódomra ütök és A dilemma című vígjátékokat; a nagy kritikusi összehasonlítósdi az alkotók különböző műfajú filmjeinek nagy ellensége. Igyekszem minden alkotást függetlenül nézni, nem befolyásolva magamat egyes stábtagok korábbi munkáitól. Rob Letterman rendező egy zseniális és szórakoztató animációs filmmel, a Szörnyek az űrlények ellen című alkotásával robbant be a köztudatba, majd ezen filmnek köszönhetően csendben el is aludtak a lelkesedés lángjai. Jack Black sokak által nem kedvelt komikusként Golden Globe-jelölésig vitte a Rocksuli című filmben, nyolc év alatt pedig több említésre érdemes filmben szerepelt: King Kong, Tenacious D, Trópusi vihar, A kezdet kezdete. Kettejük közös filmje valahogy minden, csak nem élvezetes, illetve ami jó benne, az nem rajtuk múlott.

Gulliver (Jack Black) unalmas és szürke szerkesztőségi postázóban tölti munkanapjait, barátok nélkül, saját lakásában tengeti életét. Mikor az új srácot már az első napon a főnökévé teszik, nagy lépésre szánja el magát: megközelíti az áhított nőt, Darcy-t (Amanda Peet). Sajnos rossz végén közelíti meg a problémát, az utazási rovathoz jelentkezve a Bermuda-háromszög rejtélyéről kell tudósítania a lapnak. Az utazása azonban csak a háromszögbe érkezve kezdődik el, ugyanis egy kettős örvény elviszi őt a liliputiak szigetére, ahol a két nép háborúskodása mellett Mary hercegnő (Emily Blunt) bonyolult szerelmi életéhez is asszisztálnia kell: az udvari előírások szerinti udvarló Edward tábornok (Chris O'Dowd), vagy a rangon aluli paraszt, Horatio (Jason Segel) iránt érzett fellángolás közt ingadozik.

A sztori apróbb részletei inkább az időtöltést szolgálják, erőtlen és ügyetlen kísérletként arra, hogy a főbb eseményeket összekössék. Az időérzetet szolgálandó űrkitöltés azonban csak nyújtja a filmet - nem is tudom, mikor éreztem ennyire feszengve magam egy vígjátékon. Ha a szereplőktől jobb filmeket akarunk látni, Blacktől bármi amit írtam fentebb, Peet még mindig inkább epizódszereplő, vele nem is kell sokat foglalkozni. Emily Blunt most futja a köröket minden műfajban, csak most a vígjátékkal lőtt nagyon mellé, a korábbi A tökéletlen trükk című filmet sokkal inkább javaslom az embereknek. Jason Segel a buddy-filmekből kiruccant egy buddy-karakterre, bár a Lepattintva és a Spancserek egyvégtében sem olyan embert próbálóak, mint a Gulliver. Végére hagytam Chris O'Dowd-ot, aki a zseniális IT Crowd szünetében készített egy fantasztikus időutazós filmet (Az időutazás nagy kérdései), egy remek beat-filmet (Rockhajó), majd átruccant Amerikába, hogy több pénzt keresve populárisabb filmekben jusson szerephez (Gyógyegér vacsorára). A szereplők közül a két brit, Blunt és O'Dowd azok, akik igazán élik ezt a kosztümös vígjátékot, alakításuk tényleg szórakoztató, még ha a színfalak recsegnek-ropognak is az átgondolatlanságtól.

A 3D fabatkát sem ér, de nem amiatt, mert mint jó új szokás szerint minden filmet a térhatással akarnak sikerre vinni; itt már a 2D-s képkockák is borzalmasan sikerültek. Ez szinte elfogadhatatlan egy 112 millió dolláros filmtől. A liliputiak és Gulliver közös jelenetei egytől egyig émelyítően összevágottak, ügyetlen és esetlen hatást keltve.

Csak kisgyermekes családoknak ajánlott, vagy azon elvetemült embereknek, akik darálva nézik a bakiparádékat és házivideókat.

3/10

0 Komment
0 Reblog!

Mozibemutatók

Címkék: film, filmajánló, mozi, mozibemutató

Az utolsó ilyen ínséges hét vár ránk, amikor ötnél kevesebb filmről kell hírt adnom. A múlt heti dömpinghez hasonló hetek vannak előttünk, március végéig bőséges filmáradattal. Most, az előző hét szolid felvezetése után még szusszanhatunk egyet, könnyen átlátva a filmes kínálatot, melyben van fesztiválkedvenc alkotás, pörgős akciófilm és családbarát 3D-s film. Lássuk akkor, kik keresik a heti figyelmünket.

 

A Golden Globe-on csak egy kategóriában nyertes film, melyet szűkebb hazájában, Nagy-Britanniában a Brit Filmakadémia 14 kategóriában jelölte, majd az Amerikai Filmakadémia is 12 kategóriában vélte érdemes indulónak. Tom Hooper filmje, A király beszéde igaz történeten alapul, a dadogós Bertie herceget kísérve fejlődési útján a nemzetet vezető VI. György királyig, mindezt közel húszéves panorámában megfilmesítve. A főszerepet játszó Colin Firth mellett Geoffrey Rush és Helena Bonham Carter szórakoztatja a nagyérdeműt. A szülőknek figyelmeztetésül: komoly mennyiségű káromkodással teli a film, ugyanis a királynak komoly pszichés gátakat kellett magában legyűrnie. Zseniális dráma a 2. világháború előtti brit belpolitikai élet királyi családot érintő ügyeiből.

 

 

Lassacskán már nem telik el úgy premierhét, hogy nem lesz 3D-s alkotás, főleg majd a nyári bemutatókat kell ezen a téren figyelni. Az igazán nagy költségvetésű versenyzőkig azonban a családi és animációs filmek viszik a prímet, most épp az előbbi kategóriába tartozó Gulliver utazásai 3D kerül műsorra. Lemuel egy postázóbeli alkalmazott az egyik New York-i újságnál, aki kap egy kiugrási lehetőséget: tudósítania kell a Bermuda-háromszögből. A hajótörés során a liliputiak szigetére vetődő Gulliver belekeveredik a háborúba, szerelmi tanácsadó is lesz, majd meg kell küzdenie egy gépesített óriással. A főszerepben Jack Black, aki Jason Segel, Emily Blunt és Amanda Peet oldalán teljesíti ezt a humoros kalandfilmet.

 

 

Szoktam elégedetlenkedni a többhetes, több hónapos megjelenési csúszások miatt, mégis van, amikor az én sokat látott filmes szemem is meglepődik. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be a tengerentúlon a Párizsból szeretettel című akciófilmet, melyet a nagysikerű Elrabolva című film rendezője, Pierre Morel dirigált. Ennyi csúszás után inkább már dvd-n szokták forgalmazni a filmeket. A történet Párizsban játszódik, ahol az egyik nagykövetségi alkalmazottat rendelik ki az Amerikából érkező titkosügynök helyi kapcsolatának. Kettejük feladata lenne felszámolni egy terrorista szervezkedést, azonban az ügynök nem a csendes megoldásairól híres. A főbb szerepekben a saját imázsát építő John Travolta, valamint Jonathan Rhys Meyers.

0 Komment
0 Reblog!

Párizsból szeretettel (From Paris with Love)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, akciófilm

Jobb később, mint soha. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be az Egyesült Államokban Pierre Morel új filmjét, melyben ismét Párizs a főszereplő, ismét az alvilág ábrázolása és annak lezúzása kerül a középpontba, ismét egy kipróbált öregfiú lesz az akciók sztárja. A klisék ismétlése ugyan kicsit elvesz a film értékéből, nem adja azt az élményt, mint tette az Elrabolva esetében, de ez a kicsit buddys áthallás másabb hangulatot is teremt.

A követségi alkalmazott és mellékállásban titkosszolgálati zöldfülű Reece (Jonathan Rhys Meyers) a szokványos rendszámtáblás melók után igazi nagypályás feladatot kap: az egyik titkosügynök, Wax (John Travolta) párizsi kísérőjévé kell szegődnie, hogy minél gyorsabban intézhesse el feladatát. Munka közben felszámolnak egy kínai drogforgalmazó egységet, egy robbantásos merényletre készülő pakisztáni csoportot, a fő feladat azonban, az érkező védelmi miniszter elleni merénylet megakadályozás már nem csak a terroristák elleni fellépést jelenti, hanem az érzelmekkel is harcolni kell.

A bevezetőben említett ismétlés-halmaz esetében muszály a különbözőségeket is megemlíteni: a kétszereplős osztag ütőképesebb (igaz, hangosabb is), a személyes érintettség éppenséggel ellentétes irányultságú (nem védelmezni, kiiktatni kell a szeretett nőt), az összeesküvés-elméletek rajongói embercsempészet és milliomosok játékai helyett a rideg és precíz terrorista sejtek világába nyer bepillantást. Morel ugyan nem érte utól az Elrabolva hangulatát, de jelen esetben a humor beemelése tényleg jó ötletnek bizonyult, még jobban ráerősítve a tényre, Luc Besson inkább már csak forgatókönyveket írjon, a rendezést hagyja meg másoknak. Travolta úgy igazán a Kardhal óta nem volt igazi akciófilmben, az itteni szerepvállalása először meglepő volt, de már az előzetesekben látható volt, jó kis pusztítást visz véghez. Karaktere az a fajta kemény ügynök, akit csak a halál nyugdíjaztathat, addig megy előre, emberen és falon át. Meyers ugyan kicsit gyengén és erőtlenül kezdte a filmet, de amint szabadjára engedhette az indulatokat, ő is jól teljesít.

Érthetetlen, miért vártak egy évet ennek a filmnek a bemutatásával. Ekkorra már a dvd-kiadással szoktak vesződni, nem a mozis premierrel. Főleg az internetes letöltések korában számít komoly hibának egy-egy akciófilm bemutatása, mert ha valami, akkor ez a műfaj a legéletképesebb a mozi berkein belül. Ez az a műfaj, ami a látványvilágával bevonzza az embereket, a poénokkal pedig csak újabb rétegeket talál meg. Aki akcióra vágyik a héten, mindenképpen nézze meg, ütős, csavaros és olykor gyilkos humorral átitatott alkotást láthat.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Transformers a Super Bowl-on

Címkék: filmajánló, előzetes

A Chevrolet nyilvánosságra hozta az egyik reklámját, mely a vasárnapi Super Bowl alatt látható lesz. A Transformers: Dark of the Moon című film első látható ajánlója még inkább az autómárkához köthető, mint a filmhez, de stílusában nagyon sok rajongónak szerezhet örömet.

0 Komment
0 Reblog!

A dilemma (The Dilemma)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, romantikus vígjáték

Romantikus dráma. Az az öszvér, amelyet csak kevesen szeretnek. Hogy miért? Mert jobb szeretünk vagy csak romantikázni, vagy csak drámázni, de ennek a keveréke annyira le tudja képezni az élet történéseit, hogy inkább kerüljük és maradunk a tiszta, idealisztikus műfajoknál. Ebből kifolyólag sincs sok esélye az alkotásnak, arról nem beszélve, hogy a két barátot alakító színész, Vince Vaughn és Kevin James sem az a kategória, akire a magyar piacon érdemes építeni. Valahogy nem tartoznak a bejövős színészek közé, nem feltétlenül a külsejük miatt, sokkal inkább a stílusuk az, ami kevésbé fekszik a honi közönségnek.

Ha már idegenkedés, az Oscar-díjas Ron Howard rendezésében érkező film is csupa kettős érzetet keltett első körben. Érdekelt ugyan a film, de tartottam is tőle. Hogy miért, azt jómagam sem tudom, egész egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy egy újabb sztárjátékot láthatok majd, mely csak a milliókról szólt, amit érte kapnak. Igaz ez színészre, rendezőre egyaránt. Hogy miben tévedtem?

Első körben James és Vaughn figurája, mint buddy-k nagyon is jól működnek, a melléjük rendelt Winona Ryder és Jennifer Connelly pedig csak javítanak az egészen. A sztori szerint két baráti párt láthatunk, akiknek férfi tagjai a nagy szakmai áttörés előtt állnak, annak minden stresszes pillanatával. Míg az egyikük épp lánykérésen töri a fejét, meglátja a haver-sógornőt annak szeretőjével. Innentől a sztori már kevésbé a nagy kiugrásról, mint a nagy hallgatásról és bizonyításról szól.

A drámai szál nagyon erős és karakteres, sőt, több mint elgondolkodtató. Az a dilemma, hogy elmondjad-e a legjobb barátodnak, hogy csalja a felesége, miközben az asszony zsarolni kezd, hogy mindenben téged fog okolni. Aki volt megközelítőleg hasonló helyzetben, annak könnyen átérezhető: hazudsz a barátod védelmében, vagy legyél vele őszinte a barátságra való tekintettel. A film nem is igazán komédia, mint ahogy a nemzetközi sajtóanyag írja, bár tény, igyekszik a komikus helyzetekkel tompítani a szituációk élét, mégis olyan édes-bús hangvétellel teszi.

A nagy és általános lehúzást ugyanúgy nem értem, mint az Utódomra ütök esetében. Meg kéne tudnom, mi az az általános standard, amihez magunkat tartva egy ilyen filmet lehúzunk a semmibe. Nem mondanám álszentségnek, de mindenképp valami, általam nem értelmezhető kritérium-keretbe helyezik ezeket az alkotásokat, ahol csak elvérezniük lehet. Ron Howard rendező nem okozott csalódást (igaz, katarzist sem), akire azonban ideje lesz figyelni, az író Allan Loeb, aki a Tőzsdecápák 2. része mellett az egyik legjobban várt idei sorozathoz, a Terra Novához is adta a nevét. Eközben pedig a Kellékfeleség című Adam Sandler-filmhez is összedobott egy forgatókönyvet.

Nagy öröm, hogy Winona Ryder egyre több alkotásban tűnik fel, évekig csak a dvd-polcokra bejutó filmek után rögtön két mozifilmben láthatjuk, emellett az Oscar-jelölt Fekete hattyúban kapott szerepet. A két említett úriember játékával semmi probléma nincs, hozzák azt, amit eddig is kaptunk tőlük, Jennifel Connelly-t pedig mindig öröm látni a vásznon. A szeretőt játszó Channing Tatum talán a legidegesítőbb alakításával "örvendeztette" meg a rajongóit, az ambivalens rocker szerepében csapongott, szinte csak irritáló megmozdulása volt. Hogy ez tudatos szándék vagy holmi véletlen, nem tudom.

Az igazság néha tényleg fáj.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Szélesvászon - avagy a magyar filmes műsorok helyzete

Címkék: szélesvászon, film, mozi, filmajánló

A címben kifejtett többes szám egyértelműen a múltbeli versenyzők számbavételével nyer valóságalapot. Ma az országos televíziók közül csak a királyi szán némi forrást arra, hogy a heti filmpremierekről essen pár szó a műsortervben. A múltban számos versenyző volt, a kereskedelmi televíziók dobálgatták ide-oda a programot a műsortervben, majd a hétvégi napokról is kikoptak. A legnépszerűbb közülük a Moziverzum volt, mely két fiatal filmes, Tóth Barnabás és Simonyi Balázs műsorvezetésével érthető de lelkes módon engedtek bepillantást a mozis és filmes aktualitásokba. Száműzetésük óta a kereskedelmi csatornákon pang a műfaj, lehet, a lelkes de olcsó bloggerekre hagyják az ajánlózást.

A Magyar Televízió műsorán szeptember óta futó Szélesvászon című műsor Winkler Nóra jutalma azért, hogy a Kultúrházat kitörölték a kínálatból. A műsorvezetőnő felkonferálásával láthatóak a heti előzetesek, mely alatt Galambos Péter alámondásos magyar ismertetője hallható. Különböző kritikusokat hívnak be, akik egy-egy filmhez fűznek biztató vagy lehúzó szavakat, a lényeg a rövid párbeszédek állandósága. A végső konklúziót a behívott kritikusok körkérdéses szűrőzése jelenti, mely csak ráerősít az egyébként is szubjektív véleményekre.

Hogy mi is jelen írás aktualitása, saját lemaradásom pótlásán kívül? Az, hogy az egyetlen igazi filmes műsort hibák sorozata övezi. Az, hogy megszólaltatott szakértő nevét elbakizzák, az sem kis hiba (Hampuk Richárdból lesz így Kampuk Richárd), azonban az a fix hiba (amit két adás megtekintése után kijelenthetek), hogy mind a filmcímeket keverjük (Emberek és istenek helyett Istenek és emberek), mind az alkotók nevei komoly kiejtésbeli hibáktól hemzsegnek: Májköl lesz Michel (Misel) Gondryból - ez a hiba azért nagyon nem kicsi.

A legnagyobb gond az, hogy egy olyan műsor, ami heti filmbemutatókkal és dvd-ajánlókkal foglalkozik, kéthetente jelentkezik. Ez azért elég nagy hiba, mert a heti rendszerességű műsor alapból kései órán kerül bemutatásra, másrészt ez az időszaki jelleg csak csorbítja a befutási lehetőséget. Nem tudom, vajon a szerkesztők milyen célcsoportot céloznak meg. Akik érdeklődnek a filmek iránt, nem kéthetente, hétköznap kora éjszaka fognak informálódni. Akik kocanézők, azok számára se a kétheti váltás, se a műsor stílusa nem lesz nyerő, mert a szerte a neten és újságokban olvasható rövid ajánlókon kívül nem kapunk szinte semmit. Az pedig kifejezetten szégyen, hogy az Üvegtigris mellett egyetlen magyar nyelvű előzetes volt látható Galambos Péter szöveges ajánlói alatt. Ezt nem lehet csak úgy elfogadni, mert legalább feliratos előzeteseket illett volna alávágni a hanganyagnak, mert a felvillanó francia feliratok mellett az angol nyelvű előzetesek alatt még csak a feliratra is sajnálták a helyet vagy kapacitást.

Ezzel rá is térhetünk arra, miért nem sikeres itthon a mozgófilmes kultúra aktualitásait bemutató televíziós műsor. Ha a Szélesvászonnak köszönhető csapásirányon keresztül néznénk a kérdést, akkor látható egyfajta szakmai sznobizmus, mely nem engedi a modern megközelítést a műfaj közelébe. A két legutóbbi műsorban egy-egy kritikust lehet kiemelni, az egyik Szabózé Zoltán az Indextől, a másik pedig Kovács Gellért az MR2-től. Nekik köszönhetően kaphatott az átlagember némi érdekességet és egyediséget a filmekkel kapcsolatban. A többi szakérteni meghívott személy esetében érezhető az a jó magyar filmes képzés eredménye, hogy itt bizony a művészfilmes megközelítés és tananyag érződik. Ahogy nem hagyták a piaci követelményeket érvényesülni a filmiparban, úgy az újságírói mentalitás és reakció esetében is nagyon kilóg ez a fajta értelmiségi megközelítés.

Ha csak a Szélesvászon esetében néznénk ezt végig, a célcsoport-behatárolás problematikája nagyon érződik. A szólítsunk meg lehetőleg mindenkit köztelevíziós alapelve jelen esetben hamvába holt szándék, mert a mozi tipikusan az a műfaj, ami maximum a 18-49-es fizetőképes közösséget érinti, eltartott szempontból pedig a 6-14 és a 14-18 as célcsoportok pozícionálhatóak még. A műsor stílusa viszont a fiatalokat meg sem próbálja elérni, a fizetőképes célcsoport nagyrésze viszont nem ezt a műfajt igényli (legalábbis remélem).

Ami nagyon hiányzik az ilyen műsorokban, az a nyíltan vállalt konfrontáció az eltérő ízlések mentén. Ez a fajta steril ajánlózás, maximum értelmiséginek ható, egyébként meg degradáló véleményformálás a populáris filmek lesajnálása. Ideje lenne műsorszerkesztésnél is észrevenni, a piaci megközelítés nem megy szembe a közérdekekkel, főleg nem az egész országot érintő mozifilmes ajánlás terén.

Csak remélni lehet, hogy Andy Vajna kormánybiztos szerepvállalása nem csak a filmgyártás terén fogja életre kelteni a piaci megközelítés térhódítását, hanem a filmek megközelítésének és a filmes műsorok újraélesztésének is lökést adhat.

0 Komment
0 Reblog!

Rohanás (Faster)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, akciófilm

Ilyen lenne az Expendables, ha egyszereplős változatot írna Stallone? Nagy kérdés: Mi volt ennek az ízig-vérig bosszúfilmnek szánt alkotásnak a célja? Az átjön, hogy kegyetlen bosszút kell állni mindazokon, akik megölik a testvért. Azzal is tisztában van mindenki, hogy a moriális alapon ugyan megkérdőjelezhető, de egyenes és szavatartó főhősünknek a falon is át kell mennie ahhoz, hogy végezzen a gyilkosokkal. Azt nem értem igazából, ehhez miért nem választottak egy karakteresebb utat.

A sztori szerint a börtönből szabadult Sofőr (Dwayne "The Rock" Johnson) testvére gyilkosainak nyomába ered, hogy egytől-egyig levadássza őket a szemet szemért elv alapján. A lassan megismert múlt árnyai sötétebbek, mint első körben gondolnánk: a testvérek egy bankrablás részesei voltak, ahonnan meg is szöktek. Azonban a rejtekhelyükön rajtuk ütött pár fickó, akik a pénz mellett a testvérbáty életét is elvették. A fejbelőtt öccse azonban túléli az esetet, majd 10 év börtön után kiszabadulva ered a nyomukba. A gyilkossági hadjáratát megnehezíteni szándékozó rendőrpáros egyik tagja gyakorló heroinista (Billy Bob Thornton), akire a boldog nyugdíjas évek hetek távlatából néznek. Emellett egy egoista és kissé elmebajos bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) is emberünk nyomába ered, hogy őrült táncuk nyomán gyarapítsák a hullák sorát.

Az utóbbi években a középszerű vígjátékokkal jelentkező rendező, George Tillman Jr. és a színész Dwayne Johnson is talán erőre kap ettől a tesztoszteron-szagú vendettától, mert mindkettejüknek jobban álltak a komolyabb, komorabb műfajok, az alkotói hitelességről nem is beszélve. A főleg az afro-amerikai témafelvetésekkel operáló író-rendező által írt vígjátékai helyett inkább a rendezett drámái a figyelemreméltóak, a Férfibecsület után Notorious B.I.G. életrajzi filmjével is szép sikereket tudhat magáénak. Johnson a családi filmek és a vígjátékok tengerében lubickolt pár évet, de úgy néz ki, visszatér az akciófilmes terepre: Ezt követően a Halálos Iram 5. részében lesz látható. Nagy visszatérő Billy Bob, aki szintúgy kicsit a gyorsan leforgatható és könnyen emészthető vígjátékok rabja volt az elmúlt pár évben, bár igaz, ebben a filmben sem hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárunk.

A csavarosnak szánt történetet szállító Gayton-testvérek eddigi legnagyobb dobása a film, remélhetőleg nem ez lesz a zenit egyikük számára sem. Akik viszont dícséretben részesülhetnek, az egyrészrt a zeneszerző Clint Mansell, aki nagyon ráérzett ennek a filmnek a hangulatára, valamint az operatőr Michael Grady, akinek szintúgy sikerült a képi világgal hangulatba hoznia a nézőket.

Igazi, egyszer nézős akciófilm, remélhetőleg több tékozló fiú helyes irányba terelésével.

5/10

0 Komment
0 Reblog!

Egy néma kiáltás (Un homme qui crie / A screaming man)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, dráma

Afrika romokban, de még ezek a romok is képesek lángolni. Nem aktuálpolitikai megállapítást akarok tenni, de nem lehet kihagyni a mostani eseményeket sem. Igaz, nem Fekete-Afrika, hanem a turisztikai célpontoknak számító Egyiptom és Tunézia került a hírek középpontjába, de el kell ismerni, az egész kontinens az elfojtott feszültségek terhétől szenved. Vallási és törzsi ellentétek húzódnak a háttérben,  mióta kiharcolták a függetlenséget, már nem csak a háttérben. Ezek mellett nem lehet elfeledkezni a gyermekhadseregek tömegeiről, az AIDS pusztító jelenlétéről, a mérhetetlen szegénységről és az uralkodó elit fényűzéséről sem.

Mindezek ismeretében beülünk a moziba, egy francia-belga-csádi koprodukciós alkotásra, mely a polgárháború előestéjétől követi végig a Bajnok történetét. A Bajnok nem más, mint Adam, az elegáns hotel úszómestere, aki a '60-as években Közép-Afrika úszóbajnoka volt. Fiával együtt dolgozik, az új kínai vezetés azonban fiatalos környezetet kíván kialakítani, ezért Adam-et arra kényszerítik, adja át a munkát fiának, ő pedig a szégyenfoltnak számító portás pozícióját vegye át. A csendes családi viszály azonbannem tud betetőzni, mert fiát, Abdelt besorozása miatt elviszik a katonák. Adam visszakerül a medence mellé, otthon azonban megjelenik Abdel terhes barátnője. Adam rászánja magát, hogy kiszabadítsa fiát, azonban nem a várt körülmények közt találja meg Abdelt.

Nagyjából hasonló képet festett az állapotokról a Hotel Ruanda című alkotás is, de míg ott a háború konkrét borzalmai mellett az emberi áldozatvállalás volt a középpontban, itt egy háttérben húzódó, soha nem látható háború nyomasztó terhei alakítják a történetet. A csendes és megbízható apa egyetlen pillanatra lesz önző, mégis helyrehozhatatlan hibát vét. Nem is igazán az a drámai, ahogy fia ellen tesz, hanem az, mennyire természetes az a mód, ahogy ezt teszi. A háborús hozzájárulás szégyenteljes címkéje mögé bújva szülők tízezrei teszik ugyanezt, mert fizetni nem tudnak.

A történetnek nagyon jót tesz, hogy a kissé hatásvadász amerikai előd után ez a film csak csendben csordogál, nincs benne kapkodás és akció, csak egy megfontolt és nyugodt ember és családja kálváriája. Ez a fajta szívbemarkoló dráma jobban elgondolkodtatja az embert, főleg akkor, ha párhuzamot vonunk a délszláv válság hatásaival. Ott is a kényszerből egy zászló alá tömörített népek lázadtak fel a saját szabadságuk érdekében, itt is a törzsi-vallási eltérések a legfőbb kiváltó tényezők. Ez a fajta hasonlóság pedig segíthet az afrikai problémákat degradálni szándékozók feladatának megnehezítésében.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Újrakezdők - Szerelmes szingli szittert keres

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, romantikus vígjáték

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

0 Komment
0 Reblog!

Mozibemutatók

Címkék: film, filmajánló, mozi, moziműsor

Kellett nekem panaszkodni amiatt a múlt héten, hogy csak két alkotás került bemutatásra. Erre rögtön 5 filmet zúdítanak ránk, mely a legkisebb korosztályon kívül szinte mindenki számára tartogat érdekességeket. Amerikai és olasz vígjáték, francia dráma valamint egy-egy amerikai akciófilm és fantasy várja a mozilátogatókat.

 

 

Vajon milyen lesz az, ha egy inkább drámai filmekre berendezkedett rendező 11 év után előveszi a vígjáték műfaját, hogy újra lubickolhasson a könnyedebb hangvételben? Nagyjából megtudható A dilemma című filmből, ami Ron Howard rendezése (a korábbi vígjáték A grincs még 2000-ből). Howard olyan nagysikerű alkotások után evickélt a komédia tengerére, mint az Oscar-díjas Frost/Nixon, A Da Vinci-kód és a szintén Oscar-díjjakkal jutalmazott Egy csodálatos elme. A történet szerint egy cégvezető páros életük nagy dobására készül, azonban az egyikük házasságának sötét kis titkai a másik nyugalmára és biztonságérzetére van negatív hatással. Ebben a magánnyomozós,  kapcsolati vígjátékban látható Vince Vaugh, Kevin James, Winona Ryder és Jennifer Connelly.

 

 

Nicolas Cage komoly, a karrierjét érintő hullámvasúton csücsül évek óta. A ’90-es évek egyik legnagyobb sztárja az ezredforduló után csak ontotta a gyengébb filmeket, erre tavaly a Mocskos zsarú cím- és a Ha/Ver mellékszerepével hatalmas elégtételt szerezhetett. Azonban mintha az csak kis kitérő lett volna a leszállóágon, mert az idei évet egy teljesen közepes, néhol idegesítő filmmel, a Boszorkányvadászat című alkotással kezdte. A sztori szerint két dezertőr kereszteslovag a hazafelé tartó úton érkeznek meg egy boszorkánytól rettegő faluba. A saját életükért cserébe elvállalják, hogy a közeli kolostorba viszik a fiatal lányt, hogy a szerzetesek kiűzzék a gonoszt belőle. A rendezést az a Dominic Sena vállalta el, aki már a Tolvajtempóban is Cage munkatársa volt. (Kritika itt)

 

 

(Képre kattinva elérhető a magyar feliratos előzetes)

Nehéz dolog elfogulatlanul írni az egyházak belső eseményeivel foglalkozó filmekről, főleg, hogy mostanság inkább az egyházakat kritizáló vagy legalábbis a modern korban relevánsnak tartott tanításaikat megkérdőjelező filmek vannak többségben. Ezzel szemben az Emberek és istenek csak egy szinte dokumentarista pontossággal elkészített, valós eseményeken alapuló alkotás, mely egy kis algériai faluban élő nyolc szerzetes történetét meséli el. A muszlim szélsőségesek megtámadják a falut, mellyel csak kétségeket ébresztenek az addig összetartó keresztény szerzetesekben. A film a 2010-es Cannes-i filmfesztivál nagydíját hozta el a rendező Xavier Beauvois-nak. A főszerepben a leginkább a Mátrix Merovingijaként ismert Lambert Wilson.

 

 

A Csak lazán! óta Dwayne „The Rock” Johnson két kivételtől (Erőpróba, A Káosz birodalma) eltekintve inkább a vígjátékok irányában tapogatózott, az akciósztár külsőt kamatoztatva, mint komikus fegyvert. Hozzá hasonlóan a rendező George Tillman Jr. is rég nem látott vendég az akciók és drámák műfajában, ő a fentebb említett Ron Howardhoz hasonlóan 10 év után tér vissza a műfajhoz, melyet most a Rohanás című filmmel öregbíthetnek. A börtönből szabadult férfi előtt egyetlen cél lebeg: bosszút állni testvére gyilkosain. Pár órája van csak az ámokfutásra, nyomában a rendőrség és egy bérgyilkos is. A mellékszerepekben Billy Bob Thornton és Tom Berenger.

 

 

(Képre kattintva elérhető a magyar feliratos előzetes)

A következő film alcíme az lehetne: alkotói reflexiók egy témára. A török származású Ferzan Özpetek egész életművét a kis közösségek betagozódásának szentelte, ez alól a Szerelem, pasta, tenger című filmje sem kivétel Egy olasz tésztagyár-tulajdonos család két legifjabb férfitagjára az élet nagy döntése vár: a családi gyár vezetése vagy a személyes boldogság keresése kerüljön előtérbe. A klasszikus olasz családi vígjáték csak tovább bonyolódik, mikor a nagymama mellett már a nagyvilági, római barátok is megérkeznek.

0 Komment
0 Reblog!

Boszorkányvadászat (Season of the Witch)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, fantasy, kalandfilm

A 2000-es évek egyértelműen nem Nicolas Cage évtizedének mondható. Amennyire róla szólt a '90-es évek, akciófilmek és drámák váltották egymást jobb vígjátékokkal fűszerezve, addig az ezredforduló után alig volt anyagi és a szakmai sikerben része. Sokan már rég leírták, mikor előrukkolt a Mocskos zsaru című film címszerepével, amit rá nem sokkal még meg is fejelt a Ha/Ver kultikus képregényfilm egyik legjobb mellékszereplőjének alakításával. Azonban az ingadozás nem hagyott alább: előbb A varázslótanonc című Disney-filmmel bukott egy szolidat, míg most a Boszorkányvadászat című középkori boszorkányos fantasy-val múlatta az időt, mely csak a kis költségvetése okán nem lesz anyagi bukás.

Mellette a rendező Dominic Sena is csak keresi az igazán neki való utat: a hatalmas kasszasiker Tolvajtempó után megkínált minket egy Kardhallal, amit még úgy-ahogy elfogyasztottunk (sokan kultfilmként kezelik), míg a legutóbbi filmje, a Vakító fehérség egész egyszerűen hatalmas melléfogás. Két ekkora útkeresésben lévő alkotó újabb kalandja nem sok jóval kecsegtetett; mikor kijöttek az előzetesek, egyenesen a karrier mélypontját jövendölték az emberek. Ez tévedésnek bizonyult, van ennél rosszabb a repertoárban, azonban az is tény, csak az alacsony költségek, a minőségibb színészgárda és a szerencsés csillagzat okán nem kell szégyenkezni az alkotóknak.

Két, az évtizedes mészárlásba belefáradó kereszteslovag dezertál a királyi seregből, majd úton hazafelé egy pestis sújtotta faluba, ahol egy fiatal lányt boszorkányság vádjával tartanak fogva. A két lovag kényszerből elvállalja, hogy a közeli kolostorba viszik a lányt, ahol a szerzetesekre bízzák a lány sorsát. A páros társául szegődik a fiatal pap, a kalodába zárt csempész, a fiatal fiú, ki apja nyomdokain lépkedve maja is lovag szeretne lenni és a lányát féltő nemesúr. A félelmetes erdőn keresztül visz az útjuk, ahol mind több kétség ébred bennük a lányt illetően,  mind többen kerülnek életveszélybe, mind többüket kísérti meg az, ami a lány testében lakozik. A kolostorban pedig sokkal nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük, mint azt gondolták: az egész emberiség védelméért kell felvenniük a harcot.

Egy teljesen átlagos középkori boszorkánytörténetről van szó, mely csak kisebb mértékben érdemes az említésre. Tény, a látványvilága nem olyan erős, mint remélhető lett volna, a ködöt indokolatlanul sokszor használják, hogy elrejtsék a kis költségvetés ordító lyukait, a kevés statisztára és a gyenge CGI-hátterekre azonban így is felhívja a figyelmet. Ami egy kicsit is kiemeli a filmet a posványból, az Cage és Ron Perlman kettősének jelenléte. Mind a ketten generációjuk meghatározó, emblematikus színészei, akik talán maguk is jól szórakoztak, miközben ezt az egyszer használatos celluloid-tömeg készítésén vettek részt. Mellettük olyan európai színészek láthatóak, mint Stephen Campbell Moore, Stephen Graham, Ulrich Thomsen, Claire Foy és Robert Sheehan. Egyszóval a brit filmgyártás színészei megtámogatva két amerikai sztárral meg egy egyébként máshol zseniális dánnal, a végeredmény pedig egy szolid, nem túl vészes, valahol perverz módon még élvezhető boszorkányüldözés, ami nem is az, a lovagok sem azok a kegyetlen zsoldosok, akiknek hinnék őket.

Valahogy az egész film nem az, aminek látszik, de igazából nem jövünk rá, miben lenne több vagy másabb. Cage ismét egy érdekes hajviselettel örvendezteti meg a rajongókat, Perlmant mindig öröm a vásznon látni, mindegy, hogy Hellboy-maszkban vagy lovagi egyenruhában teszi. Míg Cage ugrik egy komolyabbat és februárban 3D-ben aprítja a gonoszt bosszúszomjas apaként, addig Perlman az augusztusi Conan, a barbár remake-jében alakíthat jobban, mint jelen alkotásban.

5/10

0 Komment
0 Reblog!

The Conspirator-előzetes

Címkék: film, filmajánló, trailer

Robert Redford új filmje majd csak áprilistól látható a mozikban, de már kijött az előzetes, ahol bepillantást nyerhetünk a végeredménybe. Az Abraham Lincoln meggyilkolása utáni nyomozásról szól a film, ahol egy egyedülálló asszonyt, Mary Surratt-ot vádolják az összeesküvés megszervezésével. Az Egyesült Államok elnökgyilkossági összeesküvés-elméletei közül időrendben ez az első, mely méltán érdemes a filmfeldolgozásra. A főbb szerepekben James McAvoy, Robin Wright(Mary szerepében), Alexis Bledel, Justin Long, Kevin Kline, Tom Wilkinson

0 Komment
0 Reblog!

Four Lions

Címkék: film, filmajánló, kritika, vígjáték

Hogyan csináljunk úgy elsőre nagyjátékfilmet, hogy a fél világ rólunk beszéljen a megtekintése után, ráadásul csak dícsérő szavakal illessék munkánkat? Valahogy úgy, ahogy Christopher Morris tette a mostani filmjével. A Four Lions egy igazi elmebeteg, angol humorral átitatott film, melyben ugyan a muszlim radikálisokat követjük figyelemmel, mégis az egész nyugati civilizáció részesül a társadalomkritikából.

A négy oroszlán, akiket követünk, egy kis sejt az Egyesült Királyságban. A legnagyobb érdekesség velük kapcsolatban, hogy világi, nem hithű muszlimok, akik saját szájuk íze szerint alakítják a Korán tanításait, de a dzsihádról egy percre sem mondanak le. A szent háborúra való felkészítés jegyében megy el az egyik páros az afgán hegyekbe kiképzésre, de esetlenségükben a harcos emírt és az egész tábort robbantják fel. Visszatérve szervezni kezdik a nagy robbantást, melynek részeként nem csak ők érdemlik ki a mártírhalált, de népüket is mozgósítják a mostani nyugalmi állapotból. A mecset elleni robbantás terve törölve, helyette a futóversenyen jelmezes nevezőként robbantanának a tömegben. Küldetésük és a film kimenetele legalább annyira röhejes, mint az egész szervezés, ahogy hollókra erősített bombákkal kísérleteznek, ahogy az ötödik társuk a mezőn leli mártírhalálát a birkák közt futva, ahogy a brit rendőrség inkább a vallási elvek szerint élő, de békés testvéreket tartóztatja le és hallgatja ki, semmint a nyugatias életet élő, lelkükben azonban radikális muszlim fiatalokat.

A film nagyon komoly kérdéseket vet fel, mindezt hihetetlenül élvezetes vígjátékba oltva. Sokaknak ez a kettősség elveheti a kedvét a film kezdetén, de a helyzetkomikum sosem fordul át abszurdba, egyszerűen a bugyuta emberek életét és viselkedését modellezi ebben a pár napban. Nem ítéli el a muszlimokat, nem kárhoztatja őket a dzsihádért, a modern kori civilizációban sokakat megrémisztő, szinte a középkort idéző vallási fanatizmusért. Épp ellennkezőleg. Annak ellenére, hogy a robbantásra készülő fiatalokat érezzük szimpatikusabbnak és emberibbnek, észre kell venni, mekkora veszély leselkedik a nyugati civilizációra, ha ilyen beszivárgó egységek léteznek köztük. A 2008-as Az áruló Don Cheadle főszereplésével hasonló problémákra hívta fel a figyelmet, bár tette mindazt akciófilmes formában. Jelen alkotás se látványban, se nagyságában nem az említett film vetélytársa, más-más műfajuk miatt nem is érdemes összemérni őket.

A filmben látható társaság nagyjából olyan, mintha a Másnaposok alkotógárdája egy kis albioni hangulatt csempészne a tragikomikus terrorista-kérdés ábrázolásába. A négy fiatal arab, de Londonban született színész (Kayvan Novak - Waj, Riz Amhed - Omar, Adeel Akhtar - Fessal, Arsher Ali - Hassan) mellett a Barry-t alakító Nigel Lindsay-t érdemes kiemelni, a muszlim hitet felvevő, egyébként máshogy az arab világhoz nem kötődő brit polgár zakkant és elmeháborodott figurája vetekszik Zach Galifianakis alakításával a már említett amerikai vígjátékból.

Aki tudja, nézze meg, remek szórakozás ez egy olyan témát körüljárva, melyet a politikai korrektség miatt csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem mernek megközelíteni. Az eddig csak az IT Crowd-ból (direkt az angol cím, a magyar borzasztóra sikeredett) Denholm alakítójaként ismert Christopher Morris remekül ötvözte a kisfilmek könnyed humorát a nagyjátékfilmes játékidővel: ügyesen adagolja a szereplők elmebajait, a karakterek megismerése csak nehezíti a dolgunkat, Barry-n kívül senki felett nem törnénk pálcát - annak ellenére, hogy robbantásos merényletre készülődnek.

8/10

0 Komment
0 Reblog!

Poézis - Mégis szép az élet (Poetry)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, dráma

Sosem késő változtatni az életünkön? Sosem késő új hobbi után nézni, netán megvalósítani a gyermekkori vágyakat? Van akkora tragédia, ami után már nem tudunk talpra állni és folytatni életünket? Erre keresi és talán adja meg a választ a dél-koreai dráma Chang-dong Lee rendezésében. A forgatókönyvet is jegyző direktor második jelölését már győzelemre váltotta tavaly Cannes-ban (az első jelölést 2007-ben a Rejtett napfény fogatókönyvéért kapta). Alkotása a szokványos úton járja körbe a problémakört, a problémás családbók kiindulva kapunk nagy általánosításokat, a történet előrehaladtával azonban ezeket maga cáfolja meg, hogy min újabb kérdéseket tegyen fel az emberi természetről.

Mija Yang egy már 66 éves, unokáját egyedül nevelő, egyre furcsábban viselkedő nagymama, aki alkalmanként egy idős úr házi ápolója. A mindennapi körforgásból az szakítja ki, hogy jelentkezik egy költészeti kurzusra. A kurzus oktatójának szavai azonban inkább elbizonytalanítják, semmint írásra késztetnék. Az idős asszonynak az alkoi válság mellett a családja szétesésével is szembe kell néznie, unokája ugyanis öt társával rendszeresen megerőszakolták egy iskolatársukat, a lány öngiylkossága egyébként a film katalizátora is egyben. Mind jobban mélyül el a lánnyal való kapcsolatkeresésben, annál inkább személyes tragédiájának is érzi a lány halálát.

Az igazából egy szereplő köré felépített filmben a Miját alakító Jeong-hee Yoon nagyszerű utazásra invitálja a jegyet váltó nézőket. Ugyan nagyon is drámai a film felütése, a mindennapi élet és rutin ábrázolása már inkább az abszurd és a groteszk határát súrolja. Ahogy egy ilyen tragédia árnyékában kérdezgeti a rajta elhatalmasodó demencia mellett, hogy honnan is jön az ihlet, hol található mindaz: igen komoly kérdések ezek, melyeket egy gyakorlatias élettől megöregedett asszony jogosan tehet fel, környezete mégis csak a furcsaságot látja benne.

A nagymama-unoka viszony nem az egymásra utaltságra alapul, hiszen a gyermek anyja, a nagymama lány él, csak messze dolgozik tőlük. Indokokat nem kapunk, hogy kényszer vagy kényelmesség vitte erre a döntésre az anyát. Csak azt látjuk, mekkora szakadék van az együtt élők között. A dráma azonban csak nagyon lassan adagolva éri el a nézőt, az egyre beszámíthatatlanabb nagymama megmosolygató élethelyzetei által sokáig fenntartja a látszatát egy könnyedebb befejezésnek.

A kurzus végéig kötelezően megírandó költemény pedig maga a katarzis, nem csak Mija életében, a nézők számára is. A film lezárása kétséget sem hagy afelől, milyen horderejű drámát láthattunk

8/10

0 Komment
0 Reblog!

POTC - Ismeretlen vizeken

Címkék: filmajánló, trailer

Nyakunkon a legújabb Karib-tenger kalózai film, az Ismeretlen vizeken bemutatója. Május 19-én a hazai mozikban kerül minden idők egyik legsikeresebb franchise-ának 4. része, Johnny Depp-pel a főszerepben. Mellette olyan zseniális színészek láthatóak, mint Ian McShane, Geoffrey Rush vagy Penélope Cruz. A romantikus szálért rajongók bánkódnak vagy sem, Orlando Bloom és Keira Knightley kiszállt a filmekből, kérdés, hogy valaha vissza fogják-e hozni a karaktereiket - ez sokban múlik attól, hogy fog teljesíteni az új alkotás. A nagysikerű filmes sorozatok matematikája alapján ha nem is lesz egetrengetően nagy kasszasiker, egy biztos 600 millió dollár csak A Karib-tenger kalózai-logó miatt érkezik a pénztárakba.

Mostani bejegyzés nem is a hagyományos trailer miatt készült (az szinkronosan itt található), hanem a szolid karaktervideó miatt. Ebben kicsit jobban, a megformáló színészek, a rendező Rob Marshall és a producer Jerry Bruckheimer szavain keresztül ismerhetjük meg a figurákat. Angolul tudók előnyben, de nem kell ide anyanyelvi szint, egy jó szövegértéssel letudható.

0 Komment
0 Reblog!

A következő három nap

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, bűnügyi akció-dráma

A közelmúltban már láthattunk egy tisztességesen muzsikáló francia filmből készült amerikai remake-et, ami valami borzalmasan sikerült. Az utazó cseppet sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a húzóneveknek köszönhető gazdasági megtérülés, sőt, némi profit ellenére csak az igazán mazochisták fogják megvásárolni otthoni megtekintésre. Pedig a nevek működhetnek, Depp és Jolie mindig a kasszasiker kovácsainak számítanak, most még egy feszültségteremtésben jelesre vizsgázó rendező, A mások életét jegyző Florian Henckel von Donnersmarckkal kiegészülve ez a trió bizony nem a legszebb emlék lesz egyik alkotónak sem.

Ehhez képest merész vállalkozás egy hasonlóan thriller-műfajú francia filmet adaptálni, a 2008-as Pour Elle című film Fred Cavayé tollából és rendezésében már egy izgalmasabb és erőteljesebb alkotás lett olyan főszereplőkkel, mint Diane Krueger és Vincent Lindon. A teljes történet átültetése amerikai tájakra, megtartva az eredeti rendezőt az alkotás környékén, végképp nem újkeletű, elég csak A 13-as című 2005-ös francia eredetit és a 2010-es amerikai újrázást rendező Géla Babluanit említeni. Jelen esetben a forgatókönyvet Paul Haggis rendező Cavayéval együtt írta meg, a főszerepekre pedig Russell Crowe és Elizabeth Banks szerződött le, hogy szórakoztassank minket, nem kevés feszültséggel átitatva.

0 Komment
0 Reblog!

Trailerek a Super Bowl alatt

Címkék: filmajánló, trailer, super bowl

Az amerikai televíziós egyik, ha nem a legnézettebb eseménye az amerikai futball döntője, a februári Super Bowl. Február 6-án az Egyesült Államokban akár 90-100 millió ember is ezt a meccset nézi, ergo ide ildomos időzíteni a stratégiailag fontosnak szánt videóanyagot.

Nem cselekszenek másként a filmforgalmazók sem, ami a filmrajongóknak külön öröm. Innentől kezdve az előzetesek a világhálón is elérhetőek lesznek, az igazán bejövős ajánlókat pedig rongyosra nézhetjük.

 

 

Meccs előtti előzetesek

A Föld inváziója - Csata: Los Angeles

The Eagle

Kellékfeleség

Kung Fu Panda 2

A pap

 

Meccs közben látható előzetesek

Amerika Kapitány: Az első bosszúálló

Cowboyok és űrlények

Limitless

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Rango

Super 8

Thor

Transformers: Dark of the Moon

 

 

Meccs utáni előzetesek

Justin Bieber: Never Say Never

Take Me Home Tonight

0 Komment
0 Reblog!

Mozibemutatók

Címkék: moziműsor, filmajánló, szeretlek magyarország

Szegényes hétnek néznek elébe azok, akik a mozikat keresnék fel. Két bemutató van összesen, mellyel frissítik műsorukat a hazai mozik. Azonban csüggedésre semmi ok, a jövő héttől kezdve megszűnik a pangás, legrosszabb esetben is három filmet mutatnak ben, de lesz olyan hét, amikor hét filmet is a nyakounkba borítanak. Addig pedig lássunk hozzá, mivel kecsegtetnek minket mától.

Egy néma kiáltás

A hét másik bemutatója is rendező-forgatókönyvírói alkotás, Mahamat-Saleh Haroun filmje a Csád Köztársaságba kalauzolja el a nézőket. Filmje a polgárháborúba kalauzolja a nézőket, ahol egy hatvan feletti úgyómester, egykori úszóbajnok döntését ismerhetjük meg. Az elegáns szállodát, ahol eddig dolgozott, átveszik a kínaiak, akik arra kényszerítik, adja át munkáját fiának, ő maga pedig álljon portásnak. A polgárháború miatt azonban a hatóságok mindenkit arra kényszerítenek, segítség a hadsereget, pénzzel vagy harcképes gyermekeik felajánlásával. A férfi azonban szegény, egyetlen fia miatt pedig olyat cselekszik, amire szülő nem lehet képes.

 

A következő három nap

Paul Haggis rendező-forgatókönyvíró új filmje mindenképp érdemes a legalább egyszeri megtekintésre. Egy boldog házzasságban élő egyetemi tanár (Russel Crowe) igyekszik megszöktetni a börtönből 20 évre ítélt feleségét (Elizabeth Banks). A tárgyalás során minden igyekezet hasztalannak bizonyult, az elkeseredett férfi hosszas tervezés után kiagyalt menekülés terve azonban mindkettejük életét veszélybe sodorhatja.

Mellékszerepekben Lian Neeson, Olivia Wilde és Brian Dennehy.

 

A cikk utánközlés, a Szeretlek, Magyarország! oldalán jelent meg.

0 Komment
0 Reblog!

X-Men: First Class-képek

Címkék: film, filmajánló, kép, fotó

Matthew Vaughn a Kick-Ass című filmjével beléphetett Hollywoodba, megrendezheti az egyik legsikeresebb franchise prequeljét. Mindaz, ami a 2000-es évek X-Men filmjeiben csak múlt, az most megelevenedik.

A tolószék nélküli Charles Xavier; a Magneto-ruha előtti Erik Lehnsherr; a Pokoltűz Klub vezetője, Sebastian Shaw; Bestia még a kék bunda növesztése előtt.

Igazi, a brit filmgyártás fiatal színészeit felvonultató, jó kis film várható, amerikai bemutató június 3.

Sorrendben (balról jobbra): Sean Cassidy-Vészmadár (Caleb Landry Jones), Erik Lehnsherr-Magneto (Michael Fassbender), Raven Darkholme-Mystique (Jennifer Lawrence), Dr. Moira MacTaggert (Rose Byrne), Hank McCoy-Bestia (Nicholas Hoult), Charles Xavier (James McAvoy), Alex Summers-Plazma (Lucas Till)

0 Komment
0 Reblog!

Water for Elephants - trailer és leírás

Címkék: trailer, film, filmajánló

Robert Pattinson Oscar-díjasok közé keveredett. A hardcore Alkonyat-rajongóknak most szólunk, itt bizony színészet lesz a vásznon.

A tengerentúli mozikba április 22-én érkező alkotás jó kis 1930-as évekbeli kosztümös alkotás, a cirkusz világába kalauzol el minket, mindezt Sara Gruen bestseller regényére alapozva. Egy Jacob nevű öregember mesélni kezdi a leghíresebb amerikai cirkusz, valamint saját szerelmi történetét. A fiatal Jacob (Pattinson) állatorvosként egy cirkuszhoz szegődik, ahol szerelmes lesz az idomárnő Marlena-ba (Reese Witherspoon). Az érzelmek sokáig csak a mélyben tombolnak, a cirkuszigazgató August (Chritoph Waltz) ugyanis Marlena férje. A két fiatal mégis élethosszig tartó szerelemre lel.

A Constantine - A démonvadász és a Legenda vagyok rendezője, Francis Lawrence új filmje.

0 Komment
0 Reblog!

Scott Pilgrim - nyitány

Címkék: trailer, film, filmajánló, Michael Cera

Azoknak, akik nem értik, mikért a Scott Pilgrim az egyik legjobb képregény-adapt.

0 Komment
0 Reblog!

Másnaposok 2 - fotók

Címkék: filmajánló, kép, fotó

Május 26-ig sok szép fotót és egy ütős előzetest várunk majd a Másnaposok 2-höz. A képek már érkeznek is. Doug megint csak a végén látható... Vajon ő lenne a majom?

 

 

0 Komment
0 Reblog!

Zöld darázs 3D (The Green Hornet)

Címkék: film, filmajánló, mozi, 3D, kritika, képregény-adaptáció, akciófilm

Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

 

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.

0 Komment
0 Reblog!

Wiki-Rebels

Címkék: film, filmajánló, kritika

A modern kori újságírás és médianyilvánosság talán legnagyobb úttörője Julian Assange és az általa vezetett szervezet, a Wikileaks. A szervezet titkos információk kiszivárogtatásával foglalkozik, azonban a média lényegében csak a politikai, ott is kiemelten az Egyesült Államok hadi- és külügyi módszerei ellen indított hadjáratával foglalkozik. Egy svéd dokumentumfilm arra vállalkozott, hogy egy kiforratlan kortárs jelenséget és annak vezéralakját követve betekintést engedjen a sajtószabadság globális értelmezésébe.
A háttérről röviden annyit, Assange már fiatalon is komoly hírnévre tett szert, mikor közreműködésével Ausztráliából felügyelték az Egyesült Államok katonai műveleteit. A fiatalember egyszemélyben vált az információs szabadság élharcosává, az általa vezetett szervezet pedig a transzparencia következetes és kegyetlenül őszinte képviselője. Úgy is mondhatnánk, hogy háborút indítottak a harcoló felek ellen, azonban helytállóbb, ha úgy fogalmazunk, a WikiLeaks projekt nem más, mint a kíváncsi ember jogos követelésének beteljesítője. Ha már mindenki az átláthatóságról prédikál, akkor itt egy szervezet, amely szelekció nélkül tárja elénk a legkényesebb kérdéseket.
Foglalkoztak már az elefántcsontparti tömeges mérgezés hétterével, az afganisztáni amerikai jelenlét hátterével. Mostani legnagyobb dobásuk az iraki katonai anyagok kiszivárgotatása mellett az amerikai diplomácia belső levelezésének, táviratainak tömeges közzététele. A diplomáciai következmények beláthatatlanok ugyan, de még nem tört ki háború ezekből fakadóan. Sokkal inkább érdekes a filmben csak említés szintjén megbúvó információk kifejtése. A szervezet online megjelenését sokáig a svéd Pirate Bay torrentoldal és használói köre támogatta, az oldalt azonban az amerikai jogvédő szervezetek perbe fogták, melyet meg is nyertek a fájlcserélőkkel szemben. A mostani kiszivárogtatás kapcsán pedig már mi magyarok is hallhattuk, hogy milyen, az érintett által csak lejáratókampánynak nevezett ügybe keveték: a nemi erőszakkal vádolt férfi önként adta fel magát a rendőrségen, hogy tanúvallomást tehessen.
A WikiLeaks közösségén belüli ellentétek ekkorra váltak hatalmassá, Assange személyével és módszereivel megbarátkozni többé nem képes tagok új közösségeket építenek. Céljuk az, hogy ne csak az olyan nagy horderejű ügyek kerüljenek napvilágra, ami az USA politikai érdekeit sértik. A német Daniel Domscheit-Berg vezette Chaos Computer Club, majd az általa létrehozott OpenLeaks-projekt nem konkurencia igyekszik lenni az anyaszervezettel szemben, sokkal inkább alternatív fórum az olyan ügyeknekés azok kiszivárogtatóinak, amelyek Assange személye és a személyét ért vádak miatt bizalmatlanul tekintenek a WikiLeaks-re.
A kevesebb mint egy órás dokumentumfilm remekül mutatja be, milyen világot élünk. Kis hazánk egyik prominens politikusára utalva kijelenthető, a közvélemény tényleg nem bloggerek véleményére kíváncsi, mikor a televízió több emberhez eljut, a szelektált és megszűrt információk pedig éppen elégnek bizonyulnak a befolyásoláshoz. Újságokat, televíziós csatornákat képesek elhallgattatni az érdekelt felek, csak azért, hogy védjék magukat és üzleti-gazdasági-politikai köreiket. A legszemléletesebb példa, mellyel élnek, az izlandi államcsőd utáni országos hangulat bemutatása, mely új, mélyreható reformok sorát indította az országban, mely így Svédország után a második legszabadabb médiatörvénykezéssel rendelkezik, Assange és Domscheit-Berg közreműködésével. Ez utóbbi tény, az izlandi médiatörvénnyel kapcsolatos kijelentések pedig még inkább figyelemre méltóak a hazai szabályozás új értelmezéseinek ismeretében.
Ami az egész dokumentumfilmből levonható, az Egyesült Államok mérhetetlen birodalmi arroganciával védi saját határait és érdekeit, melyek merevségük okán a bukás felé tereli az egyik legnagyobb világhatalmat. A világgazdasági válság már múlóban, ezzel szemben az amerikai piac és politika mintha szemernyit sem tanult volna a közel- és régmúlt hibáiból. Olyan ezt, mint Obama elnök támogatottsági statisztikájának tanulságai. AKik bőszen támogatták a változást hozó elnököt, szembesülhettek a ténnyel, hatalmas apparátus rejlik amögött, hogy az érdekszféra és a politika változatlan maradjon.
Az, hogy Assange és szervezete milyen hatással lesznek a modern civilizáció menetére, még kérdéses, az mindenesetre tény, az információkra szomjas emberek megtalálhatják azt a felületet, mely teljes hozzáférést biztosít a titkosított, ellenőrzött iratokhoz.
A dokumentumfilm részletekben megtekinthető a Youtube-on, vagy a TopDocumentaryFilm oldalán, ahol az egyik legborzasztóbb katonai videót is bemutatják, mely szerepel a filmben. Aki azonban fájlcserélő oldalról szerzi be, az sem követ el jogsértést, ugyanis nem védik jogdíjak és szerzői jogok az alkotást, teljesen szabadon terjeszthető. Igazi WikiLeaks-szellemiség.

A modern kori újságírás és médianyilvánosság talán legnagyobb úttörője Julian Assange és az általa vezetett szervezet, a Wikileaks. A szervezet titkos információk kiszivárogtatásával foglalkozik, azonban a média lényegében csak a politikai, ott is kiemelten az Egyesült Államok hadi- és külügyi módszerei ellen indított hadjáratával foglalkozik. Egy svéd dokumentumfilm arra vállalkozott, hogy egy kiforratlan kortárs jelenséget és annak vezéralakját követve betekintést engedjen a sajtószabadság globális értelmezésébe.


A háttérről röviden annyit, Assange már fiatalon is komoly hírnévre tett szert, mikor közreműködésével Ausztráliából felügyelték az Egyesült Államok katonai műveleteit. A fiatalember egyszemélyben vált az információs szabadság élharcosává, az általa vezetett szervezet pedig a transzparencia következetes és kegyetlenül őszinte képviselője. Úgy is mondhatnánk, hogy háborút indítottak a harcoló felek ellen, azonban helytállóbb, ha úgy fogalmazunk, a WikiLeaks projekt nem más, mint a kíváncsi ember jogos követelésének beteljesítője. Ha már mindenki az átláthatóságról prédikál, akkor itt egy szervezet, amely szelekció nélkül tárja elénk a legkényesebb kérdéseket.

0 Komment
0 Reblog!

Piranha 3D

Címkék: film, filmajánló, kritika, 3D, mozi, horror

Az utóbbi években nagyon felpörgött a B (vagy ha jobban tetszik, trash)-filmek mozis bemutatása. Először is Tarantino és Rodriguez a Grindhouse-filmekkel (Halálbiztos és Terrorbolygó) lehelt új életet a zsánerbe, majd az ezekhez készített kamu átkötő trailerekből már 2010-ben bemutatták a Machete című mexikói vendetta-filmet, mely filmtörténeti emléket állít a legcsúnyább rosszfiúnak, Danny Trejo-nak. Most egy horror-remake-ben már bizonyító francia rendező, Alexandre Aja (Sziklák szeme) került a kamera mögé, aki az 1978-as, ma már klasszikusnak számító Piranha című filmet frissítette fel a mai korszellemnek megfelelően, mindezt 3D-ben, sok-sok B-vel, C-vel és D-vel - már ami a (fél)meztelenkedő hölgyek mellméreteit illeti. A nem kis mértékben feljavított látványvilághoz a történetet is hozzáigazították, hogy még több, ezúttal megindokolt de történetileg indokolatlan meztelenséget csempésszenek a képkockákra.

0 Komment
0 Reblog!

Az utazó (The Tourist)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, romantikus akciófilm

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

 

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.

0 Komment
0 Reblog!

Utódomra ütök (Little Fockers)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, vígjáték

Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.

Az első rész 2000-ben került a moziba Apádra ütök (Meet the Parents) címen, mely a párkapcsolatok első nagy lépését, a szülőkkel való találkozást figurázta ki. A családfőt játszó Robert De Niro Jack szerepében egyszerűen zseniális volt, ahogy a nyugalmazott CIA-ügynök minden rutinjával igyekszik lenyomozni a családhoz közel kerülő ápolót, Greget (vagy Shaq, vagy Gaylord - Ben Stiller). A 2004-es Vejedre ütök kicsit gyengébben sikerült folytatás lett, melyben már a Bekur/Focker szülők bemutatása volt soron, a végletekig szabadelvű és Jackhez képest liberális hippi életmódot folytató Bernie (Dustin Hoffman) és Roz (Barbra Streisand) Bekur/Focker beemelése olykor túlzásokba hajló, erőltetett konfliktus-forrást jelentett a film alatt, mely már a házasság és a gyermekvállalás kérdésköreit járta végig.

0 Komment
0 Reblog!

A szerelemről és más démonokról (Del amor y otros demonios)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika, romantikus dráma

Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.

 

Erre a hiátusra csak ráerősít Gabriel Garcia Marquez munkásságának adaptálása. Az 1982-ben Nobel-díjjal jutalmazott, ma is élő szerző 1994-es, azonos című regényét vitték filmre, mégpedig hazája iparosai. Ez azért fontos különbség, mert 2007-ben a Szerelem a kolera idején című kötete került amerikai kezekbe, az a filmalkotás is érdmei ugyan, de messze elmarad ettől az adaptációtól.

0 Komment
0 Reblog!

TRON: Örökség 3D

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, 3D

Mindaz, amitől ma eldobjuk az agyunkat (lenyűgöző, valóságtól elugró látványvilág; generált terek és szereplők), egy 1982-es film úttörő jellegének köszönhetjük. A Tron az első számítógépes trükköket felvonultató filmalkotásként vonult be a történelembe, azonban a maga korában számos akadállyal kellett megküzdenie: díjátadókon nem akarták elfogadni, mert az Amerikai Filmakadémia nem hitte el, hogy a trükköket számítógéppel valósították meg, csalással vádolták az alkotókat; a kortárs számítógépes felhasználói kultúra és személyi bázis mostanihoz képest eltörpülő volta csak nehezítette a film befogadását és megértését. Összességében a Disney hatalmasat kockáztatott a megfilmesítéssel, mégis anyagi siker övezte próbálkozásukat, a gamer-generációk pedig kultfilmmé tették a rendszerben küzdő programok és a beszippantott felhasználó történetét. A szellem a palackból elszabadult, azóta is megannyi alkotást adva a nézőknek, melyek a számítógépes belső életet mutatják be, sőt, rengeteg olyan film is készült, amely már ötvözte a gép rideg és logikus belső életét az emberek hús-vér lényével.

0 Komment
0 Reblog!

Red

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

A képregény-adaptációk most már télen-nyáron uralják a filmes piacot. Nincs szezon, melyet megúsznánk grafikus novellák feldolgozása nélkül, többségük pedig a szuperhősös kaegóriából kerül ki. Azonban ne felejtsük el, számtalan olyan képregény is megjelenik (már kis hazánkban is), amely vagy szatirikus volta miatt jelent kuriózumot (ld. Scott Pilgrim), vagy pedig emberi történetek képes elmesélésével érdemli ki figyelmünket (Persepolis). Vannak azonban olyanok, amelyek nem szokványos megközelítésük miatt kerülnek a figyelem középpontjába: a szuperhős-életérzést kifigurázó Kick-Ass után most a Red című képregény kapott egészestés filmes adaptációt.

 

Jelen esetben azonban kis stílusváltás is lezajlott, a kötetek magyarázatot kereső és leszámolásról leszámolásra haladó ex-ügynökének véres története helyett egy nyomokban akciójeleneteket tartalmazó, egyébként a szituáció komikus felhangjait előtérbe helyező filmet kapunk, mely nem méltatlan az alapot szolgáltató képregényhez, csak más megközelítésben tálalja a történetet, mintegy pár korhatár-kategóriával lentebb kerülve - közelebb a nagyközönséghez.

0 Komment
0 Reblog!

Aranyhaj és a nagy gubanc 3D (Tangled)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi, 3D

Meserajongók figyelem! A Disney 50. filmjét készítette el, melynek alapjául a Grimm-testvérek Rapunzel-meséjét használták kiindulópontnak. Mind a két tény melegséggel tölti el az animációs filmek szerelmeseinek szívét, arról nem beszélve, hogy a Megaagy és az Artúr 3 mellett sokkal karácsonyibb, gyermekközpontúbb animácóval van dolgunk. Az ünnepek közeledtével már nem az animációs filmek, hanem a vígjátékok (tavaly Egyszerűen bonyolult, idén Utódomra ütök)és a legnagyobb látványvilágú filmek kerülnek a középpontba (tavaly Avatár, idén Tron:Örökség). Ahhoz, hogy jól szórakozzon az egész család, érdemes is ezt a klasszikus alapokon nyugvó, azonban a modern animációs filmekre jellemző kikacsintásokat is magában rejtő egészestés mesefilmet választani.

A Grimm-fivérek meséje 1812-ből származik, azonban már ők is adaptálták az eredetileg 1698-as eredeti mesét, melyet Charlotte-Rose de Caumont de La Force írt. A legelső töredékek azonban még 1000 környékéről, az iráni Ferdowsi könyvéből, a Shahnameh (Királyok könyve) című kötetből származik. Ilyen, megannyi ponton eltérő alkotás-sorozat, adaptációs hullámokon átesett történet tekintetében nincs is értelme annyira a mese eredetét számon kérni az animációs filmen, egy sok tekintetben élvezetes és érdekes, a Disney hagyományaihoz híven dalbetétekkel megtámogatott film kicsi is nagy számára is tartogat pár poént.

0 Komment
0 Reblog!

Száguldó bomba (Unstoppable)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Jó dolog az igaz történet: nem kell a sztorival sokat bajlódni, szerencsés esetben sokan ismerik, nincs mit kibontani, mélyíteni, csak ábrázolás az egész. Sokkal több lehetőség jut a karakterek mélyítésére, lévén a játékidő is inkább köréjük szerveződik. Arról nem beszélve, a hétköznapi hősöknek köszönhetően a néző is jobban érzi magát, több esélyt látva saját életében egy hasonló esemény bekövetkeztére, semmint egy James Bond-film esetében.

 

Tony Scott és a síneken robogó nagy vasszörnyek (ld. vonatok) már szinte bizalmi viszonyba kerültek. Tavaly a Hajsza a föld alatt című filmmel már elkalauzolt minket a metrók világába, ahol a tökéletes rablást hajtaná végre az elítélt bróker (John Travolta), de a lefokozott metróvezető (Denzel Washington) keresztülhúzza számításait. Tavalyról megmaradt neki férfimúzsája, Washington, a helyszín és a műfaj megváltozott. A föld alatt futó sínekről a föld felett futó sínekre helyeződött a hangsúly, egy igaz történetet adaptálva. 2001-ben valóban elszabadult egy tehervonat Amerikában, amit csak két hősies átlagos vasutas tudott csak megállítani, kockáztatva életüket sok tízezer honfitársukért.

0 Komment
0 Reblog!

Antikrisztus (Antichrist)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

A 2009-es Cannes-i Filmfesztivál talán legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása is elért a magyar mozinézőkhöz. Lars von Trier dán dogmafilmes, a kortárs európai filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja komoly depresszióval küszködött az utóbbi években. Saját részéről a gyógykezelése lezárásának is tekinthetjük az alkotást, melyben démonaival számolt le, mindezt a nagy nyilvánosság előtt. Azonban elöljáróban meg kell állapítani, se alkotói, se nézői szempontból sem a legszerencsésebb ilyen idegállapotban filmet forgatni, mert a végtermék a szokásosnál és elfogadhatóbbnál is nagyobb mértékben lesz megosztó alkotás, már ha van egyáltalán ennek elfogadható mértéke.

 

Trier nevét és stílusát az Idióták óta ismeri a publikum széles körben, pedig akkor már majd másfél évtizede az európai filmkészítők élvonalában tanyázott. Ez is jelzi, hogy a fesztiválfilmes múlt milyen érdemi eredményekkel szolgál. Azóta már világhírű a dán direktor, hiszen a Dogville című filmmel és annak szereplőgárdájával betört a filmforgalmazókhoz is: Nicole Kidman, Paul Bettany, Stellan Skarsgard, James Caan és a többiek egy gyengébb színvonalú filmben is vonzzák a nézőket. Azóta pedig Trier minden egyes lépését hangos kommentálással követi a szaksajtó, ezért is volt nagy felháborodás az Antikrisztus bemutatásakor, melynek okairól lentebb.

0 Komment
0 Reblog!

A közösségi háló (The Social Network)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

Számtalan filmalkotás készült már olyan életrajzi alapokra támaszkodva, melyek arról szóltak, mennyire is változik meg az emberek élete egy-egy döntés folytán, milyen mértékben változtatja meg a világ menetét egy-egy esemény vagy találmány. Az információs technológia korában nagyon is kézenfekvő az aktuális héroszok megszületéséről filmet forgatni. Erre pedig keresve sem találni megosztóbb jelenséget a Facebooknál, valamint annak ötletgazdájánál, Mark Zuckerbergnél. Még mielőtt egy betűt is olvasnánk a filmmel kapcsolatban, le kell szögezni, nem teljesen hű életrajzi adaptációt láthatunk, ugyanis Zuckerberg sem járult hozzá a film készítéséhez, valamint az alapot szolgáló könyv, Ben Mezrich 2009-es kötete is csak Zuckerberg barátjának, későbbi beperlőjének, Eduardo Saverinnek konzultánsi segítségével készült.

 

Felvezetésképp tehát annyi, egy igencsak "megosztó" jelenségről beszélünk, amikor a közösségi hálózat mostani legdominánsabb szereplőjének, a Facebooknak a keletkezés-történetét megörökítő alkotásról beszélünk, de nem szabad elfelejteni, kik is tettek azért, hogy ezen alkotás vászonra kerüljön. Mezrich könyvéből Aaron Sorkin (Az elnök emberei) írt forgatókönyvet, amelyet David Fincher (Harcosok klubja, Benjamin Button) rendező filmesített meg, Jesse Eisenberg (Kalandpark, Zombieland) főszereplésével. Akiknek ennyi nem elég, azok olvassanak tovább, hogy tovább győzködhessem őket, akinek ennyi információ is elég volt, attól egy "lájk" (esetünkben ajánlás) is bőven megteszi.

0 Komment
0 Reblog!

Az egyetemes filmművészet tendenciáit az utóbbi években az észak-európaiak uralják. Egymást követik Európa azon tájairól érkező sikerfilmek, melyek megihletik a populárisabb és piacképesebb amerikai filmipart. Az Engedj be című gyermekvámpír-drámát már bemutatták az Egyesült Államokban, A tetovált lány remake-jét már forgatják David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Közösségi háló) rendezésében. A nagy sikerű könyvtrilógia, a Millenium második kötetéből készült film most kerül nálunk bemutatásra, a film értékei mellett pedig újabb, maga után fájó űrt hagyó mementót állítanak az idejekorán elhunyt szerző, Stieg Larsson személyének, akinek nem csak életműve, de a tízrészesre tervezett könyvsorozat is csonka marad.

 

Az első rész, A tetovált lány az utóbbi évek egyik, ha nem a legzseniálisabb krimije volt, mely a mozikba került, nem csoda, hogy a folytatás ilyen gyorsan bekerült a forgalmazásba, immár sztárrá emelve a főszereplőket. A hackerlány szerepében látható Noomi Rapace és az újságírót alakító Michael Nyqvist visszatérnek, s bár a rendező, Niels Arden Oplev helyébe Daniel Alfredson lépett, a színvonalra most sem lehet panasz, mely még mindig az első rész zsenialitásából él, helyzeti előnyét pedig a történet bonyolítására és a karakterek árnyalására fordítja.

0 Komment
0 Reblog!

Terhes társaság (Due Date)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Az ezredfordulón, az Amerikai pite-filmeknek köszönhetően kiszabadult a szellem a filmes palackból. A politikailag korrekt, a verbális humort középpontba helyező filmek helyett beköszöntött az alpári és testnedvekben gazdag vígjátékok sora. Cseppet sem elmarasztalni szándékozom őket, hiszen akkor hazudnék magamnak és az olvasóknak is, mert valljuk be őszintén, az ilyen filmeket (ha titkon is) de mindannyian megnéztük, szakadtunk a röhögéstől, emlékezetes perceket szerezve magunknak, melyek során teljes mértékben ki tudtunk kapcsolódni. Arról nem beszélve, hogy ezek a mindenben turkáló és mindenen csúszkáló filmek elindították a világméretű reality show-hadjáratot is, hiszen ha már a mozikba is beférkőzik az obszcenitás, onnan már csak egy kis ugrás a televíziót is meghódítani, ott is azon saját gyártású sorozatokat, melyben minden önbecsüléstől megfosztva láthatunk civilt és celebet egyaránt.

 

A tavalyi évben azonban ez a műfaj is nagykorúságát ünnepelhette, egy bizonyos Todd Phillipsnek köszönhetően. A kevésbé ismert színész rendezésre is adta a fejét, a kezdeti tinédzser- és egyetemista vígjátékok (Cool-túra, Sulihuligánok) után levezényelte egy klasszikus tévé-sorozat remake-filmváltozatát (Starsky és Hutch), majd elkövetkezett az a filmje, mellyel a 18 éven felülieknek szánt vígjátékok úttörőjének bizonyult. A Másnaposok a tavalyi év legnagyobb durranása, hiszen Camerontól mindenki csodát várt az Avatarral kapcsolatban, míg Phillipstől csak egy újabb vígjátékot. Ehhez képest a tökéletes buddy movie-t készítette el, ilyen eszement és lehetetlen társaságot ritkán hordott hátán a Föld, s ami még fontosabb, ő is megtalált valami egyetemes őrületet, amelyen keresztül a világ minden mozilátogató lakosához tud szólni: a legénybúcsú és az azt követő másnap, főleg a másnap történéseinek ábrázolása. Ezek után már jöhet bármilyen vígjátékkal, a Másnaposok lesz a mérce, melyhez fel kell nőnie soron következő alkotásának.

0 Komment
0 Reblog!

Hétmérföldes szerelem (Going the Distance)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Nehéz a dolga az embernek, ha filmet akar ajánlani, mert ugye mindenki a lehető legtöbb emberhez igyekezne szólni, azonban különbözőségünk okán talán ez a legnehezebb: a közös hang megtalálása. Ugyanez igaz a kapcsolatokra is, olyat találni, akivel annak ellenére, hogy különbözőek vagytok, elköteleződjetek egymás iránt, a később kialakuló még komolyabb felvállalásokról nem is szólva. Erre tökéletes terep a randifilm, mely arra hivatott, önfeledt ugyanakkor romantikus szórakozást nyújtson a játékidő alatt, de sokkal inkább az érdeklődés felkeltése és a megismerés öröme a cél, semmint a világmegváltás.

 

Ebbe a típusú körbe tartozik a címadó film is, mely a párkapcsolatok egyik igen specifikus vállfaját hivatott bemutatni a nézőknek: a távkapcsolatot. Nekünk itthon "csak" pár száz kilométeres távolságaink vannak zömében hétvégi találkozással, de Amerikában több ezer kilométerről is szó van, vagy mint ahogy jelen esetben, a kontinens két partja. Ez már az a távolság, amelyet csak repülővel érdemes áthidalni, de annak magas költségei miatt ez inkább az ünnepekre korlátozódik, olykor hónapokig gátat vetve a tényleges öleléseknek és csókoknak.

0 Komment
0 Reblog!

Charlie St. Cloud halála és élete (Charlie St. Cloud)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Nem csak a filmek terén figyelhető meg fejlődés, változás, ugyanez igaz egy alkotói életpályára is. Nem kell bemutatni azt a személyt, akire ez a mondat vonatkozott: Zac Efronról van szó. A Disney-istálló egyik szupersztárja már kilépett az anyavállalat keretei közül, egy hihetetlenül sikeres tini musical-trilógia főszereplőjeként nem csak televízióból, mozivászonról vagy az üzletek polcain roskadozó termékekről köszön vissza. A popkultúra részévé váló fiatalember azonban szemmel láthatóan ki akar lépni a szépfiú léc-egyszerű karakteréből, a High School Musical óta készült három filmje legalábbis erre enged következtetni.

 

A táncos-énekes szerepek hátrahagyása után a kosarazás kopott ki nehezebben színészi repertoárjából, a Matthew Perry-vel közös társ-főszerepe a Megint 17-ben még a tinisztárság  rémével fenyegetett (legsikeresebb filmje HSM óta); egy kis kamaradráma, a Me and Orson Welles ugyan egyik legnagyobb színészi sikerét, de a legnagyobb anyagi bukását hozta magával, míg mostani filmje olyan átlagos, mind színészileg, mind a film minőségét tekintve, a siker is csak dvd-bevételekkel lesz meg, de bizton állítható, emberünk (lévén már a 23-at is betöltötte) egyre magabiztosabban lépked színészi képességeit fejlesztve, bár az izmokat még mindig nem lehet elhanyagolni.

0 Komment
0 Reblog!

Jonah Hex

Címkék: film, filmajánló, dvd, kritika

Hollywood nagy átlagban ötletválságtól szenved, amit a technikai fejlődés révén elérhető legújabb műfajjal igyekeznek kiküszöbölni. Ez a nemrégiben újra felfedezett, de most már megfelelő technikai háttérrel megerősíthető műfaj a képregény-feldolgozás. Ami a mostanság divatos könyvadaptációk mellett eme stílusirány mellett szól, az a sokmilliós rajongótábor, mely a könyvek-füzetek megszállottjává vált. A modern effektek korában pedig már arra sincs szükség, hogy tetőtől talpig beöltöztessék és kimaszkírozzák a színészeket, elég a motion capture, vagyis teleaggatni a színészt minden jóval, majd utólag szorgos számítógépek és tehetséges használóik a kívánt mértékben alakítják a színész külsejét.

 

Jelen esetben olyan nagymértékű változtatásra nem kell gondolni, mint a Hulk-filmek esetében, Jonah Hex figurájának egyetlen kis módosításra volt szüksége, arcának sérülését minél hitelesebben kellett bemutatni. Ez a fajta maszkírozás pedig A sötét lovag Kétarc-figurája óta nem jelent különösebb akadályt. Az már nagyobb probléma, hogy a jogokat birtokló DC-kiadó jobbára csak a Batman-franchise-zal tud sikereket elérni, egyéb figurái rendre buknak a kasszáknál, a Superman visszatér hatalmas költségvetése ellenére csak dvd-n termelt profitot, a Vesztesek bosszúja anyagi bukás, annak ellenére, hogy kis költségvetése ellenére is stílusos alkotás vált belőle. Ilyen előjelek után kapta meg Jonah Hex figurája az egész estés filmváltozat lehetőségét, mely több helyütt is megosztja a nézőket.

0 Komment
0 Reblog!

Méz (Bal/Honey)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

A mai filmművészet látványos része már inkább patikamérlegen kimért üzlet, semmint alkotás és művészi megnyilvánulás. Ez nem a filmesek hibája, a példaszerűen sokat citált "rohanó világunk" nem engedi meg, hogy az alkotók csendes, lassú folyású és értékektől terhes filmekkel jelentkezzenek, arról nem beszélve, hogy milyen mozis szereplést tudhatnának a hátuk mögött. A siker most már inkább anyagi kategória, a szakmai érvényesülésre ott van a nagy nyilvánosság számára sokszor a hedonisták hadának gyűjtőhelyéül szolgáló filmfesztiválok. Azonban már ezen fesztiválok is a publicitást és a nyilvánosságot vadásszák, a mind látványosabb program és nagyobb látogatottság okán.

 

Mégsem kell lemondanunk a szerzői filmek csendes gyönyöréről, kevés alkotó ugyan, de még mindig úgy használják fel a filmet, ahogy azt talán a kezdetektől kevesen. Ugyan történetet mesélnek, de nem az unásig ismételt folyamatok bemutatásával, egész egyszerűen ábrázolják a nézőknek. Mind képi, mind színészi játékkal. Nem kell ahhoz kimondani senkinek a fájdalmát, hogy tudatában legyünk szenvedésének. Erre való a drámai színészi játék. Nem kell folyamatosan feliratokkal jelezni, hol zajlik a cselekmény és mikor, arra való a táj bemutatása Csak ezen fogások mind jobban kikopnak a nagyipari, pénzhajhászó módszerek mellett. Arról nem beszélve, sztárok nélkül is létezhet jó film, sőt, sokszor az ő hiányuk vezet az élményhez magához.

0 Komment
0 Reblog!

A csodálatos univerzum 3D

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika, 3D

Ma 3 dimenziós filmet készíteni lassan az elavárás kategóriájába esik, főleg, ha valaki kiemelkedő bevételekben reménykedik. Elég csak megemlíteni az általunk is górcső alá vett filmek listáját (A titánok harca; Alice Csodaországban; Avatar; Toy Story 3; Sammy nagy kalandja - A titkos átjáró, A kaptár-Túlvilág). Ezen filmek egytől egyig már a technológia fejlődés eredményeképp láthatóak a mozikban, a kitágult érzékeinkre ugyan nem új módszerrel, de annak eddigi leghatásosabb módján csapnak le. Emellett pedig komoly anyagi pluszt jelent, hogy a normál jegyárnál másfélszer-kétszer több kérhető el ezekért a vetítésekért.

 

Attól ugyan még messze vagyunk, hogy a magyar filmszakma is elkezdje ontani magából a 3D-filmeket, de egy önjáró vállalkozónak köszönhetően már megízlelhetjük a magyar műhelyek munkáját. Gráner József 3D-fotósból küzdötte fel magát a filmes világba, saját produkciójával pedig új mérföldkőhöz juttatta mind a magyar filmművészetet, mind a dokumentumfilmes szekciót. Olyan egyedülálló próbálkozásról van szó, mely bebizonyítja, százmilliók nélkül is lehet igényes magyar alkotást letenni az asztalra, arról nem beszélve, hogy a tudományos igényű alkotások a plakát szerint ígért módon minden korosztály számára tartogat érdekességeket.

0 Komment
0 Reblog!

Turné (Tournée/On Tour)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

Ha már egyszer híresek vagyunk, elismertek, nagyon nehéz újra az ismeretlen szakmabeli szerepéből a csúcsra törni. Erre nagyon jó filmes példa Mathieu Amalric első nagyjátékfilmje, a Turné, melyben a jó öreg kontinensünk elhagyása sem maradhat ki, arról nem is beszélve, hogy milyen hátteret és történetet kapunk. Arról nem beszélve, ki az, aki nem szeretné végigutazni Franciaországot, fél napokat kapva a városnézésre, pihenésre, szórakozásra, este pedig sztriptízzel kevert burleszk előadásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt.

 

Akár önéletrajzi ihletésű alkotásról is beszélhetnénk, hiszen a forgatókönyvíró-főszereplő-rendező Amalric saját életében is megtapasztalta már, milyen Európának hátat fordítani, kipróbálni az amerikai álmot, elismertség és nagyság hajszolása egy másik kontinensen.

0 Komment
0 Reblog!

Nők férfiak nélkül (Zanan-e bedun-e mardan/Women Without Men)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

A női egyenjogúság nagyon nem újkeletű a filmművészetben, sőt, az azt lemaradva követő társadalmi felfogásokban sem. Vannak azonban olyan országok, régiók, sőt, kontinensek, ahol a témában még bőven van mit fejlődni. A sivatag virága című film nem is oly rég az afrikai kontinensen tapasztalható kegyetlen bánásmódra volt hivatott felhívni a figyelmet, míg a Nők férfiak nélkül az arab világ, azon belül is az Iránban megtalálható női szerepek felsorolásával ad teljes képet a kevésbé jártas nyugati szemeknek.

 

Shahrnoush Parsipour írónő hazájában betiltott regénye remek táptalajul szolgál egy, a történelem vérzivataraiban fejlődés terén sok esetben lemaradást mutató ország társadalmi berendezkedésének ábrázolására. A "mutass egy példát, jellemezted az összeset"-elv alapján építkező történetben az iráni történelem díszletként szolgál, sokkal nagyobb teret kap a négy női főszereplő életének alakulása, a vágyott szabadság más és más útját választva járjuk be ezen sorsutakat, melyek elérő eredményei egy irányba mutatnak... de erről később.

0 Komment
0 Reblog!

Hajsza (Persécution)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

A XXI. századi filmművészet alkotásai egyre jobban reflektálnak a kapcsolatok működésképtelenségére, mely a modern kor egyik legfájóbb eredménye. Nem tételmondatok jönnek a rohan világ, a közösségben élő, mégis elszigetelt és magányos emberekről, de egy mondat erejéig idézzük meg Ákos Tudom hogy merre jársz című dalának kezdősorát:

"Sok ember közt vagy a leginkább egyedül" (teljes zene itt)

Az pedig, hogy a zene után a film az a társművészet, mely a leggyorsabban, legérzékletesebben és a legtöbb emberhez juttatja el üzenetét, nem újkeletű dolog. A Hajszával kapcsolatban pedig elmondható, a talán legjobb francia filmes gárda dolgozott az egymástól elidegenedett emberek és párok ábrázolásán, igaz, párkapcsolati ábrázolásban ennyire a nézőket elidegenítő szándékot sem nagyon láttam. Patrice Chéreau rendező a legjobb szerzői filmes szándékok mentén viszi végig a nézőt a tökéletesen romokban lévő emberek saját romjaikon működtetni szándékozott kapcsolatain keresztül, legyen az baráti vagy szeretői viszony.

0 Komment
0 Reblog!

A sivatag virága (Desert Flower)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

Életrajzi filmet készíteni az egyik legnehezebb a filmes szakmában, még ha sok esetben a leghálásabb is, főleg, ha a filmre vinni szándékozott személyek segíteni is tudnak az alkotói folyamatban. Jelen esetben pedig a női szabadság-mozgalmak egyik ikonikus alakja, Waris Dirie szolgáltatja a történeti alapot, személyes élettörténete a felemelkedés és a szabadságvágy példamutató keveréke.

 

A kecskepásztorból lett szupermodell életútja azonban nem csupán a kitörés lehetőségét és sikerességét mutatja be, annál sajnálatosan sokkal kegyetlenebb apropója van az ő szerepvállalásának, melyet az ENSZ különleges nagyköveteként is folytat. A női körülmetélés, mely nem csak vallási, hanem tradicionális alapon is zajlik az afrikai, ázsiai, s most már a bevándorlásnak köszönhetően európai és amerikai régiókban, talán az egyik legbrutálisabb emberi beavatkozás a szexuális szabadság korlátozásában. Dirie azonos című önéletrajzi könyve alapján készült alkotást nem csak a moziba látogatóknak lenne érdemes megtekinte, társadalomismereti órákon is alkalmazható lenne, mint oktatási segédanyag.

0 Komment
0 Reblog!

Babylon A.D.

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Önismétléssel kezdem mostani írásomat, ugyanis számtalanszor szóba hoztam, sosem tesz jót se mozifilmnek, se mozilátogatónak, ha éveket kell egymásra várniuk. Egyrészt az internetes letöltések virágkorában percek alatt a saját számítógépen nézhetjük meg az egyes alkotásokat (ráadásul ingyen), másrészt pedig a rengeteg hírforrásból értesülhetünk az alkotás minőségéről, tetszési indexéről. Most, amikor a tömegpszichózis is erősen ízlésbefolyásoló tényező, pláne rossz a többéves csordaszellemre hallgatni, ha moziműsorok felől érdeklődünk.

 

A gyűlölet és A bíbor folyók rendezője, Mathieu Kassovitz már rég áttette székhelyét az álmok amerikai világába, a Gothika után pedig egy újabb érdekesnek mondható alkotással állt elő... még 2008-ban. Már a forgalmazási időszakban terjengtek a hírek, stúdiói elégedetlenség, alkotói nézeteltérések, vágott verziók körül. Sajnos a stúdió és a producerek diadalmaskodtak, a moziforgalmazásba már a 90 perces verzió került, amely az eredetileg két és félórás film esetében komoly történeti hiányosságokat feltételez. Arról nem is beszélve, hogy a vágóasztalon kivéreztetett alkotás mondanivaló nélkül csak egy üres, 1-2 ponton szájbarágós utópia-mozivá silányult, bizonyítva, a kevesebb több elve nem minden esetben üdvözítő.

0 Komment
0 Reblog!

Szelíd teremtés - A Frankenstein-terv

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

Napjaink egyik legsikeresebb magyar rendezője Mundruczó Kornél. A Delta című filmjével 2008-ban már sikereket ért el Cannes-ban (FIPRESCI-díj), míg témaadó alkotása a versenyprogramban is helyet kapott. Amint az ebből következik, nemzetközi szinten jegyzett rendezőről van szó, aki bátran játszhat műfajokkal, nemhogy éles határvonalakat nem kell tartania, új, általa felfedezett tartományokba pozícionálhatja műveit.

 

Ebből sajnos úgy látszik, csupa hibás következtetést vont le. Hogy mik ezek, azokat szép sorban ki is fejtem, a probléma az, s ezt előljáróban le is szögezném, nem támadni akarom a rendezőt, még ha a negatívumok megemlítése és listázása hazánk művészetében támadásként is értelmezhető. A negatív kritika nem egyenlő a támadással. Nem vagyok filmes, nem is tervezek hasonlót alkotni, ez a negativitás inkább figyelmeztető jellegű, mert egy sikeresen, határozott módon megkezdett életpálya (reméljük) egyszeri kisiklását láthatjuk, mely a szerzői film személyessége ellenére is elidegeníti a nézőt, az átlagos mozilátogatók számára sok esetben emészthetetlen, nehézkes és didaktikus filmet eredményezve.

0 Komment
0 Reblog!

A kaptár - Túlvilág 3D (Resident Evil: Afterlife)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika, 3D

Fokozd a látványt, fokozd a tempót! Lám, ennyi egy folytatásos film titka. Ha már a kiindulópontként tekintett alkotás is halmozza a vizuális élvezeteket, az alkotóknak egyre nagyobb gondot jelent mondanivaló és színvonal terén felülmúlni önmagukat. Erre mi sem jobb bizonyíték A kaptár-kvadrológia. Elérkeztünk egy újabb mérföldkőhöz, ugyanis Alice rémföldi kalandjai folytatódnak, még nihilistább és lepusztultabb világban, mint eddig.

 

Az első film még a laborban játszódott, a bezártság és a korlátozott mozgástér erősen behatárolta a lehetőségeket, mégis egy máig érvényes és ötletes filmet rakott össze Paul W. S. Anderson rendező-forgatókönyvíró. A közvetlen folytatásnak szánt második rész már a labor közelében található város, Racoon City utcáira engedte a T-vírust, Anderson csak a rendezőséget nem vállalta. A harmadik, trilógiává "nemesítő" részben hasonlóképp háttéralkotói kreditet szánt magának, azon filmben már a Mad Max-élményt is beemelték a történetbe, ami egy jó kis sivatagi zombikalandra sikeredett.

 

Elérkeztünk a legújabb részhez, melyre már Anderson újra a direktori székben található, a történet pedig a világban tomboló víruspusztítás utáni maroknyi túlélő utáni keresést mutatja be, a James Cameronnak köszönhetően megreformált 3D-képvilágban. Emellett megint egy film, amit a világpremierrel egy időben láthatunk, nem telnek el hetek, netán hónapok, teret engedbe a netes letöltéseknek, hogy elszipkázzák a kíváncsiskodókat.

0 Komment
0 Reblog!

Baaria (Baaría)

Címkék: film, mozi, filmajánló, kritika

Sokat szokás szapulni a honi filmforgalmazást, főleg olyan esetekben, mikor a kint/tengerentúlon sikerrel szereplő alkotás csak hetekkel, hónapokkal, legrosszabb esetben évekkel később kerül a magyar mozikba. Ezek azok a szituációk, amelyek a tipikus káeurópai illegális filmletöltéseket kvázi jogilag tiszta eszközöknek tekintik. Vannak azonban üdítő kivételek, melyek elkerülik a letöltők figyelmét, felirat sem készül hozzá, így az újdonság és frissesség igazi erejével képes megérkezni a vászonra, hogy a mozi eredeti elképzelései, annak rendje és módja szerint elvarázsolják a nézőt, még ha majdnem egy egész évet kellett is rá várni.

 

Giuseppe Tornatore az a rendező, aki az olasz film jelenkorát képviseli, ha nem is egyedül, de a nagy mainstream világban egyedüliként. A Cinema Paradisóval Oscar-díjas rendezővé váló alkotó azóta is varázslatos művészfilmek sorát tette le az asztalra, most pedig egy epikus történetet tartogatott a kíváncsi nézőknek, mely mind család-, mind város-, mind országtörténetnek egyaránt megállja a helyét, még ha sokakban az olasz mentalitás révén elutasításra is tesz szert a film.

0 Komment
0 Reblog!

Hét perc a mennyországban (Seven Minutes in Heaven/Sheva dakot be gan eden)

Címkék: film, filmajánló, kritika, mozi

A hírtelevíziók és a híradók képeiből kissé egyoldalú bemutatását láthatjuk a közel-keleti helyzetnek, ez hívta életre az al-Dzsazíra arab hírcsatornát is. Amellett, hogy egy új szemszögből való megközelítést nyújt, kiváló terepe annak, hogy az arab világot a nyugati fordítás és értelmézés nélkül, mintegy befogadóként ismerjük meg.

 

Ugyanez a törekvés a filmvilában is megfigyelhető, 2005-ben a Mennyország most című palesztin alkotás már foglalkozott az öngyilkos merénylők motivációjával, kiválasztási elveikkel és utolsó óráikkal egyaránt. Amellett, hogy üdítően eredeti felállás volt a film alapvetése, a másik oldal megismerése, emberi bemutatása minimum elgondolkodtatóan hatott, mit is gondolunk mi az arab világról és annak gyermekeiről.

 

A Hét perc... kvázi ott folytatódik, ahol a Mennyország most abbamaradt, a támadás utántól követhetjük figyelemmel, mi történt, ezúttal a másik oldalon, az áldozatokkal.

0 Komment
0 Reblog!

A karate kölyök (The Karate Kid)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Egyetlen filmalkotás körüli médiakampánynak sem szerencsés azzal indulnia, hogy a címadást, azaz a film elsődleges meghatározását kritizálják. Az 1980-as évek akkoriban kultikus trilógiája, a Karate kölyök amellett, hogy kitermelt a '90-es években egy emancipált verziót is, hosszú idő után jelent meg újra a vásznakon. A cím körüli problémát pedig az jelentette, hogy mind a kiszivárgott történet, mind az első előzetesek alapján nyilvánvaló volt, egy kung fu-filmről van szó.

 

Azonban a filmet nem csak ezen a téren érte kritika. A főbb szereplők közt található Jackie Chan is, aki azonban nem épp a kiemelkedő sikerű filmekről vált ismertté a tengerentúlon, másrészt pedig a filmjei többsége sem feltétlenül az a műfaj, amely az emlékezetesebb alkotásokat kitermeli.

 

Mint látható, több negatív előjellel indult az alkotás a moziforgalmazásban, azonban sokak örömére a film az árnyak fölé emelkedett, mind színészi alakítások, mind a film minősége terén.

0 Komment
0 Reblog!

A kilencedik légió (Centurion)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

A Gladiátor Oscar-díjas fogadtatása óta reneszánszát éli a római kori történetek filmes adaptálása. Sorolni lehetne a filmeket, amely csak a helyet foglalná a cikkben, de igazán a Róma című tévésorozat az egyetlen, ami még nyugodt szívvel megemlíthető: "kistestvére", a Spartacus már más irányba kanyarodik, hiába korhű ábrázolás jellemzi. Filmes-sorozatos életrevalóságukat mi sem támasztja alá jobban, mint a ránk maradt korabeli római emlékek: a színművek, a történelmi tények alapján is az egyik legszínpadiasabb, legsokoldalúbb és legellentmondásosabb korszak az emberiság történetében, tele olyan hősökkel és anti-hősökkel, akik modern korunk személyiségeinek, történéseinek archetípusait szolgáltatják.

 

Neil Marshall rendező két erős, feszültségkeltésben jeleskedő, kegyetlen horror (Dog Soldiers, A barlang) után elindult a nagyvilági rendezői státusz felé, azonban a Végítélet című női Mad Max-filmjével alaposan lerontotta saját imidzsét. Jelen alkotás már kifele lábalás a gödörből, még ha nem is olyan iramű léptekkel, mint azt rajongói remélték, az apró negatívumok mellett (ha lehet őket annak nevezni) már észrevehetőek a rendezői karakter kirajzolódásának momentumai, amik nem csak a filmnek tesznek jót, de az alkotónak és a rajongóknak is.

0 Komment
0 Reblog!

A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

A fiatalok körében hatalmas sikert jelentenek a regények folytatásra építő sorozatai. Ide tartoznak a Harry Potter-könyvek, az Alkonyat kötetei, de még a Rémségek cirkusza regényhalom is. Ezekből filmet készíteni nem jelent nagy anyagi kockázatot, a regényváltozatok rajongói biztos nézőszámot generálnak az ilyen alkotásoknál,kivétel csak a Rémségek cirkusza, de inkább a filmes megvalósítás hiányoságai és minősége lehet az oka, valamint a hype hiánya, de a varázslófiú kalandjai és a szerelmi háromszög vámpírral-vérfarkassal nehezítve is hatalmas sikereket jelentek a filmvásznon is.

 

Vannak olyan regényfolyamok, amik nem feltétlenül a fiatalabb korosztályokat célozzák meg. Ilyennek számít Dan Brown életműve Langdon professzor kalandjaival, ami a mozipénztáraknál is szépen teljesített, valamint a messzi északról származó Stieg Larsson tervezete, a Millenium-trilógia, s annak első nagyjátékfilmes változata, cikkünk tárgya, a tetovált lány. Az eredetileg tíz kötetesre tervezett sorozat azonban Larsson 2004-es halála miatt megmaradt trilógiának, azonban így is a svéd kortárs irodalom, a filmek elkészültével pedig a kortárs filmművészet nemzetközi szinten is kiemelkedő darabjainak számítanak.

0 Komment
0 Reblog!

Cadillac Records

Címkék: film, filmajánló, dvd, kritika

Zenés életrajzi filmet könnyű is csinálni, meg nem is. Abból a szempontból nincs nehéz dolguk az alkotóknak, egy bejáratott, ismert névre építenek, biztos rajongótábort tudhatnak majd magukénak. Másrészt viszont a történelmi és személyhez fűződő hűséges ábrázolás esetében már instabil terepre érnek a filmesek, mert ahány rokon, barát, korhű dokumentum, majdhogynem annyi értelmezése egy-egy figurának.

 

A film elbeszélésmódja, pártatlansága a szereplő, valamint a megidézett személyiségek és zene megjelenése között mind-mind domináns jelleggel bír egy ilyen filmnél. Arról nem is beszélve, mind a történelemben, mind a zenében csak ismétlések fedezhetőek fel, maximum a zenei háttér és énekstílus változik vizsgált témakörünkben, az érzelmek, a mögöttes mozgató erő és a szövegek is időtállóbbak, mint a pillanatnyi zenei ízlés. Amellett a társadalmi háttér sem elhanyagolható, ahonnan egy-egy művész érkezett, sok esetben megmutatva a kívülállónak, mekkora a különbség a szavak és a tettek között, itt éppen a lehetőségek hazájának tartott Amerika eszményi képe és mocskos mindennapjai közt.

0 Komment
0 Reblog!

Védtelen gyermek (Case 39)

Címkék: film, filmajánló, dvd, kritika

A B-horrorok is tömegével kerülnek legyártásra, nem a lemezmennyiséget értem ezalatt, hanem a szinte csak lemezre készülő horrorokat. Annyira esélytelen a mozis tarolás, hogy nagyrészüket nem is erőltetik mozikban. Ezek felsorolásával nem fárasztanék senkit, úgyis tudna mindenki idézni párat, amik így jártak, sőt, nagy valószínűséggel olyat is, aminek erre a sorsra kellett volna kerülnie a nagyvásznas bemutatás helyett.

 

Az idei évben már volt szerencsém Christian Alpart-rendezéshez, a kevéssé kedvelt Pandorum című film esetében. Amint akkor fogalmaztam ("valami gonosz és ártalmas dolog létezésében való vakhit lesz úrrá az áldozatokon"), az most is megállja a helyét, igaz, itt az űr végtelenje helyett egy átlagos amerikai városkában zajlik a cselekmény.

0 Komment
0 Reblog!

Salt ügynök (Salt)

Címkék: film, filmajánló, mozi, kritika

Idén már készült egy olyan alkotás, ami válaszútnak minősül(het) a főszereplő jövőbeni karrierlehetőségeit illetően. A Kéjjel-nappal esetében Tom Cruise az, aki a 40 feletti sztár új utakra lépésének lehetőségeit mérlegelheti, jelen esetben pedig, az aktuális film értékein felül Angelina Jolie lehetséges jövőbeni szerepvállalásairól is szó lesz. Arról nem is beszélve, hogy ezen filmmel kapcsolatban is vannak párhuzamok köztük.

 

Phillip Noyce rendező és Kurt Wimmer forgatókönyvíró csak a neveik alapján zseniális párosításnak hangzik. Míg Wimmer kiemelkedő alkotásai közé az általa írott/rendezett Equilibrium, a már csak forgatókönyvírói kredittel jegyzett Beavatás, Az utca királyai és A törvénytisztelő polgár is egytől egyig B-filmes hangulatot áraszt, sokszor A-kategóriás sztárokkal, kiszakítva azokat a megszokott stílusvilágú és üzenettel bíró alkotások közül, addig a rendező Noyce A csontember című filmjével bővítette a mostani főszereplő Jolie kisasszony színészi repertoárját, egyszersmind tanúbizonyságát téve a rendvédelmi szervek munkájában való jártasságáról.

 

A Salt ügynököt lehet szidni, van is miért, a felsorolt problémák, amikkel ostorozzák az alkotást, megállják a helyüket, azonban elvonatkoztatva, egy filmként kezelve igazi nyári ügynök-film, ha már Bourne határozatlan időre eltűnt, Bond kalandjai létbizonytalanság miatt felfüggesztve.

0 Komment
0 Reblog!

Naptár

Olvasóim

Bódi Tamás Hampuk Richárd pÉTER Mikoly Zsanett boldogbea06 Ritta LStyle

Utolsó kommentek