Vagyok olyan furcsa figura (vagyis mostanság a legtrendibb filmzsáner még oldszkúl rajongóinak egyike), hogy számomra a vámpírok ne érzelgősködjenek, ne csillogjanak a napfényben, ha rájuk tör a szomjúság, akkor biza cafatokra kapják az aznapi estebédet jelentő emberfiát (vagy lányát - fő az esélyegyenlőség, ugyebár). Na, A pap nem is ámítja a jónépet, mert itt jófajta és állatias CGI-vámpírok törnének hatalomra, ha a végső megmentő, az egyház ne szállna szembe velük. Isten igéjétől és földi helytartói kiképzésének köszönhetően egypár áldott figura, a papok leverték a vérszívók hadát, rezervátumba is zárták őket, hogy elhozzák a békét azon kevés embernek, akik a modern városállamok high-tech, de posztapok falai közé szorulva tengessék semmilyen életüket. Van azonban egy "félvér", egy pap, akit elragadtak a vámpírok, s akit a királynő az első embervámpírrá tett. Ezen jóember (?) vezényelné le a száműzöttek térhódítását, terveit azonban egy/a renegát pap húzná keresztül, már csak családi érintettség okán is.
Tudom, kicsit zavaros ez az egyveleg, de legyünk őszinték, vérbő fanokon kívül az Alkonyat sem indul jobb esélyekkel az átlagos mozinézőknél, arórl nem beszélve, hogy itt a szépek tehetségesek is... ja, a színészgárdára értettem ezt a félmondatot. A filmre visszatérve, vannak gyengéi, hogyne lennének. A kisebb költségvetés okán a látványvilág nem vetekszik egyik nagyívű műfajtárssal sem, de (remélhetőleg) ez nem is volt célja egyik alkotónak sem. A rendező Scott Charles Stewart és Paul Bettany rövid időn belül már másodjára nyúl a vallásos témához, A légió című angyalos filmjük után most a földi pokolba merülnek el, némi koreai mangás alapokra építve. Azért csak építve, mert az ő interpretációjuk inkább a sci-fi felé viszi a mondanivalót, semmint az egyház- és valláskritikus eredetit interpretálnák.
Őszintén: ha ezt a filmet ennél több vallási mondanivalóval tűzdelik tele, még ennyi sikert sem értek volna el. Ebben a műfajban vagy csinálj művészfilmet ragasztott műfogakkal, vagy azok a vámpírok álljanak neki rendesen vérengzeni (szép magyarság, hej). Bettany és Maggie Q színészi teljesítménye a film egyik ékköve, mellettük az őrült kalaposra hajazó Karl Urban említendő, mindenki mást csak a cast credit során érdemes listázni. A látvány 60 millióhoz képest nem rossz, bár tény, a 3D még mindig felesleges, főleg egy ilyen gyenge képi világ esetében.
Sokan ostorozni fogják a filmet, de azoknak, akiknek finoman fogalmazva is genitálisan elege van az emocionális gyöngyszemből (igen, ez egy Tvájfájt-fika lett volna), akkor egyszeri megtekintésre tökéletes alkotás: rövid, trash-jellegével szórakoztató - mintha a film+ műsorára tévedtünk volna egy álmatlan éjszakán.
5/10
A tavalyi év egyik legötletesebb és legeredetibb, stílusfelfrissítő képregényadaptációja, a Kick/Ass után Matthew Vaughn megkapta a felkérést, hogy a 2008-as X-Men: Kezdetek - Wolverine után erőteljesen új irányba terelje a mutáns-világ szélesvásznú terjesztését. Ismerve az X-Men világ gazdagságát, egy új trilógia kezdetére mérget vehetünk, arról nem beszélve, hogy a tehetséges fiatal színészekkel feltöltött stáblista is arra enged következtetni, itt bizony többfilmes szerződések lettek aláírva (szép magyarsággal).
Tisztára, mint a Csillagok háborúja: elkészült az új trilógia első része, mely igen vegyes fogadtatásban részesült. Jöttek az új szereplők, akik már előzetesen megosztották a nagyérdeműt, azonban teltházas vetítések végtelen sorának köszönhetően csak a hardcore-rajongók szemében lett gyámoltalan és gyatra végeredmény a folytatás, a bevételeket generáló kocanézők akkor és most is jól szórakoztak.
Nehéz olyan témáról véleményt formálni, melyről még a halvány gyermeki emlékek is hiányoznak, mégis egy fél ország harsogja a saját igazát. Itthon több mint két évtizeddel a rendszerváltás (helyesebben változtatás, mert felülről irányították) sincs teljesen rendben minden az ügynökkérdés témakörében. Még mindig kampánytémát generálnak abból, kinek és milyen aktája volt akkoriban, ki jelentett másokról. A történelmi és szükségszerű szembenézés elmaradt - ezzel szemben ott van az újraegyesült Németország és annak Oscar-díjas filmalkotása, A mások élete című film, mely ha csak egy-két jelenet erejéig, de megmutatta, mit is jelent a múltunkkal való szembenézés. Nálunk mintha a fiatalabb filmes generáció igyekezne igazságot tenni (vagy inkább hirdetni) az idősebbek fajsúlyos hallgatása ellenére, sokszor kevés sikerrel. Idén már a második ilyen témájú alkotással várják a mayar film rajongóit, Dézsy Zoltán 
Ahogy azt az elmúlt években megszokhattuk, képregényadaptáció vezeti fel a nyári blockbuster-szezont. 2008-ban A vasember, 2009-ben az X-Men Kezdetek, tavaly Vasember tért vissza egy második kalandra, idén pedig az északi mondakör talán legkiemelkedőbb alakja, Thor várja a műfaj rajongóit (s nem csak őket). az előkészületi fázisban volt ám egy kis tisztelettudó távióolságtartás mindenkiben, mikor hírül adták, Kenneth Branagh ülhet a direktori székbe. A Shakespeare-párti színész-rendező személye és akciófilmes tapasztalatlansága épp elég elrettentőerővel bírt azok számára, akik számára A vasember jelentette a modern képregényfilmes etalont. Meg kell jegyeznem, az ő félelmeik bizonyos szinten be is igazolódtak, azonban ez mégis inkább pozitív végkicsengést eredményez, amiről majd később részletesen is kifejtek. Addig lássuk a történetet magát!
Tessék, csak tessék, Urak és szép leányok! Ilyen az, amikor az a nagy büdös ziccer ki van hagyva... Ilyet talán csak a gyenge kosarasok képesek rontani a bajnoki rájátszás utolsó meccsén, mikor a nagy esélyt megkapva felemelik a karjukat, hogy a mindent eldöntő triplát a gyűrűbe emelve a csapat halhatatlanjai közé emelkedjenek. Ha nem is ekkora heroikus hiátus az, ami keletkezik az emberben Romain Gavras első nagyjátékfilmjének megtekintése után, mindenesetre el kell ismerni, az előzmények alapján ennél sokkal ütősebb, szókimondóbb, kritikusabb és kegyetlenebb alkotást remélt a széles közönség.
Cseppet sem kell messzire menni azért, hogy alternatív univerzumokat teremtő, sőt, a mostani univerzumokban is hőssé váló karaktereket fedezzünk fel magunknak. Elég csak az ezredforduló talán legnagyobb filmes dobására, a Mátrix-trilógiára emlékezni, mely újfent szabadjára engedte a kibertér rajongóinak fantáziáját. Hogy a valóságban mennyire tekinthető forrásnak Neo érzelmekkel teletűzdelt világmentő hadjárata, az kérdéses, mindenesetre tény, a Sorsügynökség után megint egy romantikus végkicsengésű sci-fire ülhetünk be, mely nem keveset merített Philip K. Dick másik művéből, a Különvéleményből. Az eltérések számosak, nem is az a lényeg, hogy kis koppintás történt-e vagy sem, (számomra) elég a tény, lehet más ötleteiből működő egységet kovácsolni, csak rendező, színészek és forgatókönyv kérdése minden. Hogy ez miért nem akar működni mások esetében, az talán a legnagyobb adaptációs, remakelős kérdés, melyre most sem kapunk választ, hiszen egy működő ötletbörze pereg le másfél óra alatt a szemünk előtt, mindenesetre megnyugtató, hogy az erős kezdés nem ment a rendezői életpálya rovására. Duncan Jones neve sokaknak nem mond semmit, akik azonban 2010 elején figyelték a science fiction filmek felhozatalát, már találkozhatott Hold című egyszemélyes kamaradrámájával, mely a jövőben a jövőért ténykedő emberek izolált problémájára, az űrkolonizációs törekvések és az energiafüggőség alternatív megoldása mellett az utóbbi évek egyik legerősebb műfaji filmje volt.
Szinte végig Mr Mackie tanácsa lebegett a szemem előtt, míg a filmet néztem - igaz, ezt a kikacsintást jó értelemben vett asszociációnak szántam. Olyan ez, mintha Renton a Trainspottingból nem abbahagyná a drogozást, hogy jobb és sikeresebb ember legyen, átverve barátait, hanem épp ellenkezőleg, azért folyamodik a kemikáliákhoz, hogy egy addig soha nem ismert tökéletes énhez közelítsen.
Első alkalommal kerül megrendezésre Magyarországon Európa tradicionális filmszemléje, az EuroCine 27, a vetítések első állomása Szeged. Az Európai Bizottság által koordinált rendezvény hazai megrendezésének uniós elnökségünk adott apropót, így az ezen félév által kiemelten kezelt témák filmes feldolgozásaiból is merít a szemle filmfelhozatala.
Gyermekkorom egyik nagy kedvence volt Maci Laci, aki a Yellowstone Nemzeti Park "büszkeségeként" éli életét, kis társával, Bubuval egyetemben másból sem áll életük, mintsem a parkba látogató családok piknikkosarait lovasítják meg (medveként ez ugyan képzavar, de most ezen lépjünk túl). Smint vadőr az egyetlen, aki fellép(ne) ellenük, hogy a park látogatóinak nyugalmát biztosítsa. Az idén 50 éves karakterek már régóta nincsenek adásban (itthon sem), mostanra érezték úgy a filmesek, hogy megérett az idő egy élőszereplős filmre, ahol animált mackók rohangálnak a hús-vér színészek között. Ez a filmtípus nem szokott túl sikeres lenni (ahogy most sem lett az), az opcionális 3D-verzió sem ad semmiféle pluszt, mégis azt mondom, egyszer érdemes megnézni: már csak azért is, hogy kedvet kapjanak a legkisebbek egy igazi klasszikus mesesorozathoz, mi felnőttek pedig nosztalgiázhassunk kedvenc karaktereink új, ráncfelvarrott verzióinak köszönhetően.
Örök tanulság: ne képezd a beosztottaidat, mert a pozíciódra/életedre törnek. Ez nem csak a filmművészetben észben tartandó tanács, de a való életben is. Amint valaki ért annyit a szakmához, mint te, már konkurenciának számít, ami sosem jelent sok jót a jövőre nézvést. Különösen igaz ez az olyan "rétegfoglalkozásra", mint a bérgyilkos-szakma. Számtalan alkalommal láttuk már, amint a tanonc feladataihoz fel- és a mesterén túlnőve le kell hogy számoljon mentorával. Ennek többlépcsős megvalósításai lehetnek: van, ahol az előélettel és a cselekedetekkel foglalkoznak; van, ahol a kivégzést követő utóéletet veszik alapul; van, ahol az elhunyt családtagjainak bosszúhadjárata adja a végleges keretet. A mestergyilkos esetében egy fogyasztható és olykor intenzív szórakozást mutató összeollózást láthatunk, igaz, már második főzésre - ez ugyanis egy remake. Míg 1972-ben Charles Bronson kaszabolta a jónépet, addig a mostani tököslegény, Jason Statham a főszereplő, aki szolidan dilemmázik feltörő érzelmeinek szűkös tengerén.
A túlidealizált Egyesült Államokban sincs kolbászból a kerítés, sőt! Rendszeresen jönnek ki azok a filmek, melyek pont az amerikai álom élhetetlen oldalára igyekeznek összpontosítani, azon belül is a gyermekek generációinak életét állítva középpontba. Számomra az első ilyen katarktikus filmélmény Larry Clark 1997-es Kölykök című filmje volt, mely egy csapat New York-i tinédzser egy napjáról számolt be, melyből nem maradhatott ki a szex, az erőszak, a lopás, a drogfogyasztás és az AIDS felbukkanása sem. Olyan tinédzserkorról rántották le a leplet, mely örvényszerűen rántja magába a fiatalokat, esélyt sem adva a túléléshez. Hozzá képest a Precious megoldást és kiutat kínál, afro-amerikai drámaként pozícionálva társadalomrajza hatványozottan érdekesebb és művészibb, mint a "nagy fekete rendező", Tyler Perry női kosztümös komédiás életműve egyben.
Belvárosi Mozi, április 5. 18.15: Ingmar Bergman: A nap vége - 1957, ff., svéd film, 87 perc
Tessék, az idei év legjobb idegennyelvű Oscar-díjas filmje! Kell ennél több, hogy rávegye az ember fiát/lányát, hogy ellátogasson a moziba? Ha igen, akkor minden igyekezetemmel azon leszek, hogy ezt az érzést csak erősítsem. Először vegyük a film eredménylistáját: nyert a Golden Globe-on és az Oscaron. Ez eddig igen veretes eredménylista - a lehetséges három díjból kettőt megszerzett, a BAFTA csak 
Premiervetítésre vár minden kedves érdeklődőt a szegedi Belvárosi Mozi, 19:30-tól a Legenda - A szegedi diák-Hamlet története című filmre.
Philip K. Dick fantasztikus életműve még mindig nem termelte ki a színvonalában hozzá méltó filmes adaptációkat, mert összességében jóval kevesebb az olyan film, mely sikerre vitte volna eme nagyszerű sci-fi szerző műveit. Hiába a nagy akarás és sok esetben az anyagi fedezet, összességében még mindig fájhat a szíve a Dick-rajongóknak (szexista poén, nem foglalkozni vele). A Sorsügynökség most olyan társaságba érkezett meg, mint a Kamera által homályosan, Különvélemény, Az emlákmás vagy a kultikus alapfilm, a Szárnyas fejvadász. Ugyan ez a legkevésbé science fiction-alapú film, mely feldolgozza Dick valamelyik művét, azonban ez az a film, melyet a sci-fi ellenes nézők talán a legkönnyebben fogadnak be, annak kommerszebb felfogása okán. Emellett az elsőfilmes rendező, George Nolfi is végre kiléphetett az írók magányos szobájából, hogy letudhassa saját forgatókönyvének forgatását.
A trilógiák arra valóak, hogy véget érjenek, lezárva egy nagyszerű időszakot. Mondjuk nem mindegyikre igaz ez a megállapítás, de azért a zömükre igen. Most azonban sokkal keserűbb a szájíz, mint általában, mivel egy nagy port kavaró, be nem fejezett alkotás kerül a mozikban, mellyel csak a hátrahagyott űr lesz mind nagyobb. Stieg Larsson szerkesztő-újságíró tízrészes Millenium-sorozatra szerződött, melyben a svéd társadalom mocskos viselt dolgairól rántotta volna le a leplet. Sajnos már az első könyvének kiadását sem érhette meg, szívroham következtében idejekorán távozott közülünk. Könyvei azonban mind a mei napig hatalmas népszerűségnek örvendenek, rekordokat tart fent a nyomtatott és az elektronikus kiadási területeken, a már kész 3 kötetből pedig rohamtempóban készítették el azok filmváltozatát, melyek világszerte hatalmas népszerűségnek örvendenek, sztárt faragva az emblematikus női főszereplő, Lisbeth Salander megformálójából, Noomi Rapace-ból. Erre jön még a tengerentúli adaptálhatnék (a széles körben ötlettelensége miatt ócsárolt Hollywood jó szokása): David Fincher dirigálja az amerikai verziót, mely előreláthatólag decemberben érkezik az amerikai mozikba. Addig is itt van nekünk a trilógia záródarabja, mely ugyan elvarrja a szálakat, de a kíváncsi néző/olvasó agyát nem hagyja nyugodni, mi volt még a hétkötetnyi tarsolyban.
Most már nem csak a puszta történelmi tény okán lehet és kell sajnálni a római IX. légiót, hanem a modern filmművészetre gyakorolt hatása miatt is. Négy év távlatából ez már a harmadik film, mely történetükkel foglalkozik, nagyon is vegyes fogadtatással. Az első még az idei Oscar-díjas Colin Firth nevéhez köthető, aki tehetségét meghazudtolva vállalt szerepet egy igencsak közepes történelmi kalandfilmben, mely elég szépen le is szerepelt. Ezt követte tavaly A kilencedik légió, melyben az igencsak tehetséges Michael Fassbender akciózott egy keveset, azonban megint kissé félrebillent a mérleg nyelve, mikor a kelta őslakosokat valami elnagyolt prepunk életérzésben dagonyázó hordának állították be. Jelen alkotás már nem a légió közvetlen életével foglalkozik, hanem két évtizedes távolságból a hatásait helyezi előtérbe, amikor a légiót vezető katona fia kerül a középpontba, visszaszerezni szándékozva a család (és a légió filmes ábrázolásának) becsületét.
Íme, egy újabb kritika a modern média jelenségeiről, mely azonban most inkább a javulás lehetőségét is felvillantja, mintegy kiutat mutatva a megfáradt műfajnak. A reggeli televíziózás amolyan népbetegség a tengererentúlon, míg nálunk igazán nincs ideje rá a dolgozó embereknek. Ez nem demagógia, ez tény. Ha 8-ra megy dolgozni valaki, már 7-kor nem lesz otthon, azelőtt meg nem valószínű, hogy a távirányító hiányozna a reggeléhez. De a 9 vagy a 10 órási munkakezdetek sem jobbak: a korábbi időpont az öltönyös munkahelyekre jellemző, akik nem számítanak célcsoportnak egy ilyen műsornál, a 10 órási kezdés a plázadolgozókra igazabb, ők ugyan célcsoport lennének, de nem biztos, hogy reggel már ezzel bombáznák magukat - sokkal inkább valami zenecsatorna random műsorára élesztik újjá agysejtjeiket. A többműszakos munkarendben tevékenykedők pedig teljesen ki is esnek a szórásból, csak hogy teljes legyen a gondolatmenet. Ezek a műsorok valójában a nyugdíjasokat, a munkanélkülieket és az iskolába még/már nem járókat találja meg, ez a hármas-négyes korcsoport azonban teljesen megszólíthatatlan, már minőségi szinten, így marad a sokat ócsárolt, mégis népszerű bulvár-stílus.
Megtettem azt, amit világpremierek esetében ritkán szoktam: elolvastam a hazai kritikákat, hogy legyen némi fogalmam arról, miként is ül hazánkban ez az eredeti címén értve "aljas ütés". Nos, a fogadtatás össztűzszerűen negatív, még a számítógépes effektek megítélése terén is. Az indokok egyértelműek, senki sem kapta azt, amit vártak az előzetesek és az információk alapján. Egy emancipációs diadalmenetről szóltak a hírek, melyet öntudatos és szexi fiatal lányok vívnak ki az '50-es évek rideg világában, mintegy megidézve az Eredet álomsíkjainak kreativitását. Ehelyett kaptak egy halom filmes utalást, megannyi apró tisztelgést nem csak a rendezői repertoár, hanem a kortársak és a kedvencek irányába egyaránt.
A filmklub következő előadása a szegedi Belvárosi moziban
Alig több, mint egy héttel a japánokat sújtó földrengés és cunami után került a hazai mozikba a Sanctum című film, mely a világleghatalmasabb barlangjának felderítésére induló expedíció tragédiáját mutatja be (fikciós történet). Amellett, hogy Clint Eastwood Azután című filmjét a forgalmazó Wanrer Bros. és a rendező közös döntése alapján kivonták a japán piacról, a mostani állás szerint valószínűsítem, hogy az áprilisi bemutató is csúsztatva lesz, vigyázva a célközönség érzékenységére. A filmet pedig nagyvonalúan James Cameron új alkotásaként reklámozzák, egyes kritikák pedig ehhez mérten elégedetlenkednek, a két alkotás közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Ezért kell nemcsak előre tájékozódni, de némileg járatosnak is lenni a filmek terén, mert attól, hogy valaki a pénzcsapot megnyitó producer, még nem lesz az ő filmje - még akkor sem, ha a 3D-technológiát is hozzácsapja a segítségnyújtásban. Ennyi hasznos előítélettel felvértezve cikket írtak a jóemberek, melyek során még azt is felhánytorgatták, hogy megközelítőleg sem lesz olyan bevétele, mint a rekordtartó Avatarnak... Itt viszont már a röhögés kerülgetett, mert egy 30 milliós filmnél van olyan, aki egyetlen név elolvasása után olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy felveheti a versenyt egy 250-500 milliós (forrásonként eltérő) költségvetésű alkotással... Az ilyen prekoncepciók napvilágra kerülése pedig eleve elrettenti az embereket ettől a filmtől, holott a maga nemében nem csak egyedülálló, hanem még izgalmas és szórakoztató is.
A mostanra már kedves-testes mackóvá öregedő Gérard Depardieu egy igazán testhezálló szereppel várja a nézőket. A franciák még regnáló nagy öregje vagy tucatkomédiákkal jelentkezett az utóbbi években, vagy a sokkal karakteresebb rosszarcú rendőr/rosszfiú hozzá igencsak közel álló figuráját formálja meg. A karcosabb szerepeiben jobban teljesítő színész ezúttal azonban egy szívmelengető vígjáték férfi főszereplője, mely nélkülözi az nagy amerikai nyáltengert és érzelgősséget, amit kapunk, az egy kedvesen bugyuta férfi életének fordulópontja, melyben egy művelt idős hölgy olvasási útmutatásai alapján teljesen más világ nyílik meg a férfi számára.
Szokásosan kicsit idióta filmcím egy egyébként ütős inváziós akciófilmnek. Nyakunkon az idegenek, akik a közel s távol található egyetlen nyersanyagra, a vízre pörögtek fel. Igen, tanulságos alapvetés, ha mi is aszerint rangsoroljuk a bolygókat, hogy milyen eséllyel található víz a felszínén (netán alatta, akár jég formájában is), akkor a matematikai alapon valószínűsített idegen civilizáció is megteheti ugyanezt. Az már az emberiség általános jellemzőjéből fakad, hogy csak az inváziós, erőfölénnyel gyarmatosító módszer jön általában számításba (már ami a filmes feldolgozásokat illeti), de valjuk be őszintén, egy szimpla felfedezős film valószínűleg csekély érdeklődésre tartana számot, csekély akciós jelenete miatt is. Már az első előzetes óta tudjuk, itt bizony a legmocskosabb gerillahadviselés és a kérlelhetetlen idegenek gyilkos hajlamai kerülnek előtérbe, egy csapat (félelmet ugyan ismerő, de hátat sosem fordító) tengerészgyalogos hősies evakuációs küldetésének lehetünk szemtanúi. Igaz, majdnem hasonló felfogásban készült a Skyline című film is, mely miatt ráadásul a Sony perre is ment az azt készítő Strause-testvérpárral, de legyünk őszinték: a két film között ég és föld a különbség, a látvány, a megvalósítás, a trükkök minősége terén érződik a költségvetések közti hétszeres különbség. Persze, a hiúság dolgozik az alkotókban, de a tény is, ez a film sokkal sikeresebb és élvezetesebb, mint a low budget sidekick-változata.
A dán film fellegvárából, a Zentropa Productions soraiból egy újabb gyöngyszem került ki, mely olyan neves rendezők filmjeinek sorába csatlakozott, mint Susanne Bier Egy jobb világ című Oscar-díjas alkotása, Lars von Trier Cannes-i botrányfilmje, az 
A jó és a gonosz örök harcának egy újabb fejezetébe nyerünk bepillantást, még ha nem is újító jelleggel. Az 1973-as Az ödögűző óta a filmművészet is feliratkozott arra a listára, mely a katolikus egyház egyik legtöbb kérdést és ellenérzést kiváltó tevékenységével, az ördögűzéssel foglalkozik. A közbeszéd általános szintjét sosem éri el a téma, mert nagyon kevesen találkoznak ezzel a módszerrel, maga az egyház is ambivalens módon kommunikálja ezen tevékenységét: elismerik tényét, de olyan nagy bizonytalanságban tartják az átlagembert, mely a középkori egyházi működést juttatja olykor az ember eszébe. A démoni megszállottság ellen küzdő papok képzésébe kapunk egy kis nyugati filmes maszlaggal nyakon öntött változatot, mely sokkal inkább az emberi tényezőre, a kétkedésre alapozva meséli el történetét, semmint a képzés valódi hatékonyságával foglalkozna.
Férfivágyak tobzódása a vásznon, ahol Adam Sandler a soros mázlista. Az egyik legjobb testű negyvenes színésznővel, Jennifer Anistonnal komédiázhat, miközben az egyik feltörekvő és igazán nehézbombázó külsővel bíró huszonéves Brooklyn Deckerrel tölti el a filmkockák éjszakáit. Azt hiszem, most először vagyok irigy Sandlerre, a pénze sosem érdekelt (magának köszönheti), a tehetségét én nem vitatnám (épp elég bizonyíték filmjeinek sora, melyek szórakoztattak), de az, hogy a gyermektelenül is MILF-kategóriába eső Aniston és a művészi magasságokba emelhető Decker-külső közt kellett eltöltenie heteket, ráadásul nagyrészt Hawaii-on, ahol beszólhatott még a techbuziknak és a plasztikázott Nicole Kidmannek... ezekért érdemes élni, ha színész az ember.
Honnan tudod, hogy az, akivel éppen jársz, járni kezdetek, nem más, mint a nagy Ő? Főleg, ha éppenséggel válaszút előtt az életed, mert mindaz, amiért eddig dolgoztál, elveszni látszik. Tegyenek ki a csapatból, veszítsd el a munkád, fenyegessen a börtön lehetősége, hagyjon el a párod, maradj magadra még akkor is, ha van mellette valaki - igazi problémák, melyek közül egy is sok.
Anno a Pixar indította el azt a hullámot, mely során az animációs filmek offtopic jelleggel működtek. Ezt értem úgy, hogy filmjeik már nem a klasszikus Disney-stílusban készültek, megalapozták a felnőtteknek szóló kikacsintásokat, netán más filmes műfajokból merítve bővítették saját eszköztárukat. Majd jött a Dreamworks és a Shrek, mely már egész estés film időkeretében rombolta a műfajokat, emelte ki a sajátosságokat és süllyesztette el a sablonokat saját értelmezésének tengerében. Ezzel világszerte bombasztikus sikert értek el az alkotók, mely igencsak komoly vérfrissítést hozott a CGI-animációk terén: mind technikai, mind műfaji és szövegkönyvi értelemben megreformálták az animációs filmek megkopott Disney-jellegét. Míg a Pixar már Oscar-díjas filmekkel öregbíti hírnevét (minden filmjük jelölt, a Szörny Rt. óta csak a Verdák szégyenkezett jelölésig jutással), addig a Dreamworks eddig a Shrek és a Wallace és Gromit kapcsán ért el kiemelkedő szakmai sikereket, na meg az idei Így neveld a sárkányodat című alkotásukkal a valaha volt talán legszimpatikusabb vesztes díját is kiérdemelték, minden átadón alul maradtak a nagy vetélytárs Toy Story 3-jával szemben, pedig mindenhol értük szorítottak. Eljött azonban a Paramount Pictures ideje is, akik sok kooperációs munka után önállósodtak, a projekt erejéig összefogtak George Lucas látávnyécégével, az Industrial Light & Magic-kel, valamint a gyermekműsorairól ismert Nickelodeonnal, hogy egy rendhagyó western-animációval világsikerre törjenek.
Högyeim!
Hogy mi a közös David Fincher és Danny Boyle rendező urakban? Legutóbbi két filmjükkel egymás ellenfelei voltak a díjátadókon. Ez ugyan nem egy eget rengető kijelentés, de mindenesetre tény. Míg 2009-ben Danny Boyle világszerte tarolt a Gettómilliomossal, addig Fincher csak elismeréseket gyűjtött a Benjamin Button különös élete című alkotásával. 2011-re fordult a kocka: Fincher nyerte halomra magát 
Ismételten csak a vidék vesztett. Ahogy 
Nicolas Cage parókában keménykedi végig a filmet. Hopsz, hogy ez már megtörtént egy párszor és elég vegyes fogadtatással? Megnyugtathatok mindenkit, most jól jött ki belőle Mr Cage. Olyannyira, hogy itt végre megmutatta, milyennek kellett volna lennie A szellemlovas című képregényadaptációnak, amit még A sötét lovag előtti stúdiófelfogás vágott haza. A nagysikerű Batman-film előtt (Puzsér Róbertnek akkor is online fityisz) inkább az akciófilmek irányába igyekeztek terelni a füzethősök kalandjait, ezáltal maximalizálva a célközönséget. Sajnos sok ilyen kísérlet okozott fájó csalódást a nem csak hardcore képregényfanok körében: Daredevil, Elektra, Pókember s a sor még folytatható. Igaz, az újhullámhoz kellett némi Marvel Studios-háttér, hogy az egyik legnagyobb kiadó berkein belül építsék fel az újkor szuperhőseinek izgalmas, sikeres és mindenekelőtt élvezhető és elfogadható kalandjait.
Tanmese a művészet alkotóra nézve önpusztító erejéről. Mindez attól a rendezőtől, aki eddig a kevésbé ismert, mégis körülrajongott művészfilmes zóna határán mozgott, mind jobban közelítve a populáris filmesekhez. Na nem történetvezetésében, rendezésében, sokkal inkább a szereplőválasztás terén. Ismert arcokkal játszatott el imázs-idegen szerepeket, s minden főszereplője az önpusztításban tobzódott. Darren Aronofsky mostanra elérte Hollywood kapuit is, be is lépett rajtuk, hiszen a 2012-re ígért The Wolverine már nagy költségvetésű képregényfilm lesz, a karakterben felfedezhető önpusztítás azonban még mindig Aronofsky igazi ereje.
Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.
A szerelem európai fővárosa, Párizs ihlette 2006-os szkeccsfilmben már megmutatta egy világszerte ismert emblematikus város utcáin és épületeiben zajló mikroközösségi drámákat és eseményeket, most az Újvilág talán legidealisztikusabb városa, New York kapta meg hasonló filmjét - igaz, még 2009-ben. A műfaj a mai mozis közonség előtt szinte ismeretlen, jelene setben ugyanis az apró történetek tucatjait kell tudnia befogadni a nézőnek, ami azért nem is olyan könnyű feladat. A francia előd kerületenként adott egy-egy történetet az érdeklődőknek, míg az amerikai utód inkább egy laza füzérre felfűzött történet-együttest ad. A szélesvásznon ugyan egyéni vagy családi szerelmi történeteket kapunk, mégis, ezek a sorsok valahogy csatolva vannak egy következő szálhoz. Olyan ez, mint megannyi üveggyolyó egymás mellett a földre téve, ahol mindegyik golyóban egy-egy ihletett gondolat található, mely önmagában is értelmezhető, de ha figyelembe vesszük, hogy ezek a golyók egymáshoz is érnek, akkor rögtön egy nagyobb perspektívát és összetettebb gondolatsort kapunk. Igaz ugyan, hogy bonyolultabb és szorosabbra szőtt kapcsolati háló vár minket az alkotásban, melynek alapjárata romantikusabbra és direktebb üzenetekre van hangolva az európai változathoz képest, de cseppet sem rosszabb változat. Igaz ugyan, hogy feleannyi rendező feleannyi története elevenedik meg a vásznon, de külön izgalommal tölti el a nézőt, hogy az újfent látott szereplőknek megkeresse a helyét ebben a szőttesben.
Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.
Erőteljes a különbség a fikció és a realitás között. Most éppenséggel a bűnüldöző hatóságok ábrázolása terén érdemes ezt az állítást alkalmazni. A filmművészet csak úgy hemzseg az alkoholista és kábítószer-gondokkal küszködő rendőrök figuráitól, míg a valóságban egy ilyen szintű probléma minimum lefokozással, de inkább a testülettől való elbocsátással végződik. Ezzel párhuzamosan érdemes megnézni a főszereplő Jeff Bridges ittas alakításait, főleg, hogy az utóbbiakért Oscar-díj és jelölés is járt. Ha pedig a Coen-fivérek kamera mögé állnak, biztos a díjátadós jelenlét. Ilyen állandó kitételek mellett nem csoda, ha egy kicsit kevésbé zseniális Coen Brothers-film is ott végzi, ahol, főleg akkor, ha az oly szépen eltemetett westernt keltik új életre, pontosabban erősítik a feltámasztók táborát. A még ma is élő Charles Portis regényét adaptáló Coenék egy már létező filmadapt után vállalkoztak egy inkább regényalapú alkotás filmre vitelével, mely ugyan komorságában vagy könnyed ironikus mivoltában elmarad korábbi filmjeiktől, de szinte már a vadnyugat szagát árasztó westernként nagyszerűen muzsikál.
Ádám és Emma egymásra találásának története.
Válság szülte szomorújáték. A legutóbbi kisközösségi gazdasági válság-diagnózis Chiléből érkezett, igaz, még 2009-re dátumozva. Az emberi tragédiák ciklikus sorát felvonultató alkotás egy mára már nem ezen a néven futó orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég, a Vida Sur alkalmazottjához szorosan vagy lazán köthető emberek sorsát követhetjük végig, melyekben Gonzalo végig kisebb-nagyobb szerepet vállal. A férfi kötődik a cégben leépítés miatt háttérbe szorított David, az outplacement-en ügyködő titkárnő, Manuela és annak öccse, valamint a cég által megműtött, addig vak, most alig látó Juan életéhez. Ezek a szálak és összefonódások több bonyodalomhoz is vezetnek, a filmnek azonban nem feltétlenül az eseményei azok, amiket ki kell emelni belőle, hanem a képi világ, valamint a cím réteges jelentéstartalma.
Mai receptünk: Lehetsz király! - dadogva is.
Rendszerváltás alulnézetből. Valljuk be, sokan visszasírják a Kádár-rendszert, de legalább annyian szidják is a rendszerváltást, mely nem hozta el mindazt, amire vártak az emberek. Ugyanaz a probléma, mint ’56 esetében, a különbség, hogy nagyobb társadalmi csoport emlékszik mindarra, ami történt, s áhítozik arra, hogy megtudja mindazt, ami a színfalak mögött zajlott.
Megvédtem én már az 
Jobb később, mint soha. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be az Egyesült Államokban Pierre Morel új filmjét, melyben ismét Párizs a főszereplő, ismét az alvilág ábrázolása és annak lezúzása kerül a középpontba, ismét egy kipróbált öregfiú lesz az akciók sztárja. A klisék ismétlése ugyan kicsit elvesz a film értékéből, nem adja azt az élményt, mint tette az Elrabolva esetében, de ez a kicsit buddys áthallás másabb hangulatot is teremt.
Romantikus dráma. Az az öszvér, amelyet csak kevesen szeretnek. Hogy miért? Mert jobb szeretünk vagy csak romantikázni, vagy csak drámázni, de ennek a keveréke annyira le tudja képezni az élet történéseit, hogy inkább kerüljük és maradunk a tiszta, idealisztikus műfajoknál. Ebből kifolyólag sincs sok esélye az alkotásnak, arról nem beszélve, hogy a két barátot alakító színész, Vince Vaughn és Kevin James sem az a kategória, akire a magyar piacon érdemes építeni. Valahogy nem tartoznak a bejövős színészek közé, nem feltétlenül a külsejük miatt, sokkal inkább a stílusuk az, ami kevésbé fekszik a honi közönségnek.
Ilyen lenne az Expendables, ha egyszereplős változatot írna Stallone? Nagy kérdés: Mi volt ennek az ízig-vérig bosszúfilmnek szánt alkotásnak a célja? Az átjön, hogy kegyetlen bosszút kell állni mindazokon, akik megölik a testvért. Azzal is tisztában van mindenki, hogy a moriális alapon ugyan megkérdőjelezhető, de egyenes és szavatartó főhősünknek a falon is át kell mennie ahhoz, hogy végezzen a gyilkosokkal. Azt nem értem igazából, ehhez miért nem választottak egy karakteresebb utat.
Afrika romokban, de még ezek a romok is képesek lángolni. Nem aktuálpolitikai megállapítást akarok tenni, de nem lehet kihagyni a mostani eseményeket sem. Igaz, nem Fekete-Afrika, hanem a turisztikai célpontoknak számító Egyiptom és Tunézia került a hírek középpontjába, de el kell ismerni, az egész kontinens az elfojtott feszültségek terhétől szenved. Vallási és törzsi ellentétek húzódnak a háttérben, mióta kiharcolták a függetlenséget, már nem csak a háttérben. Ezek mellett nem lehet elfeledkezni a gyermekhadseregek tömegeiről, az AIDS pusztító jelenlétéről, a mérhetetlen szegénységről és az uralkodó elit fényűzéséről sem.
Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.
A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.
A 2000-es évek egyértelműen nem Nicolas Cage évtizedének mondható. Amennyire róla szólt a '90-es évek, akciófilmek és drámák váltották egymást jobb vígjátékokkal fűszerezve, addig az ezredforduló után alig volt anyagi és a szakmai sikerben része. Sokan már rég leírták, mikor előrukkolt a Mocskos zsaru című film címszerepével, amit rá nem sokkal még meg is fejelt a Ha/Ver kultikus képregényfilm egyik legjobb mellékszereplőjének alakításával. Azonban az ingadozás nem hagyott alább: előbb A varázslótanonc című Disney-filmmel bukott egy szolidat, míg most a Boszorkányvadászat című középkori boszorkányos fantasy-val múlatta az időt, mely csak a kis költségvetése okán nem lesz anyagi bukás.
Hogyan csináljunk úgy elsőre nagyjátékfilmet, hogy a fél világ rólunk beszéljen a megtekintése után, ráadásul csak dícsérő szavakal illessék munkánkat? Valahogy úgy, ahogy Christopher Morris tette a mostani filmjével. A Four Lions egy igazi elmebeteg, angol humorral átitatott film, melyben ugyan a muszlim radikálisokat követjük figyelemmel, mégis az egész nyugati civilizáció részesül a társadalomkritikából.
Sosem késő változtatni az életünkön? Sosem késő új hobbi után nézni, netán megvalósítani a gyermekkori vágyakat? Van akkora tragédia, ami után már nem tudunk talpra állni és folytatni életünket? Erre keresi és talán adja meg a választ a dél-koreai dráma Chang-dong Lee rendezésében. A forgatókönyvet is jegyző direktor második jelölését már győzelemre váltotta tavaly Cannes-ban (az első jelölést 2007-ben a Rejtett napfény fogatókönyvéért kapta). Alkotása a szokványos úton járja körbe a problémakört, a problémás családbók kiindulva kapunk nagy általánosításokat, a történet előrehaladtával azonban ezeket maga cáfolja meg, hogy min újabb kérdéseket tegyen fel az emberi természetről.
Az igazából egy szereplő köré felépített filmben a Miját alakító Jeong-hee Yoon nagyszerű utazásra invitálja a jegyet váltó nézőket. Ugyan nagyon is drámai a film felütése, a mindennapi élet és rutin ábrázolása már inkább az abszurd és a groteszk határát súrolja. Ahogy egy ilyen tragédia árnyékában kérdezgeti a rajta elhatalmasodó demencia mellett, hogy honnan is jön az ihlet, hol található mindaz: igen komoly kérdések ezek, melyeket egy gyakorlatias élettől megöregedett asszony jogosan tehet fel, környezete mégis csak a furcsaságot látja benne.
Nyakunkon a legújabb Karib-tenger kalózai film, az Ismeretlen vizeken bemutatója. Május 19-én a hazai mozikban kerül minden idők egyik legsikeresebb franchise-ának 4. része, Johnny Depp-pel a főszerepben. Mellette olyan zseniális színészek láthatóak, mint Ian McShane, Geoffrey Rush vagy Penélope Cruz. A romantikus szálért rajongók bánkódnak vagy sem, Orlando Bloom és Keira Knightley kiszállt a filmekből, kérdés, hogy valaha vissza fogják-e hozni a karaktereiket - ez sokban múlik attól, hogy fog teljesíteni az új alkotás. A nagysikerű filmes sorozatok matematikája alapján ha nem is lesz egetrengetően nagy kasszasiker, egy biztos 600 millió dollár csak A Karib-tenger kalózai-logó miatt érkezik a pénztárakba.
A közelmúltban már láthattunk egy tisztességesen muzsikáló francia filmből készült amerikai remake-et, ami valami borzalmasan sikerült. 
Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.
Az utóbbi években nagyon felpörgött a B (vagy ha jobban tetszik, trash)-filmek mozis bemutatása. Először is Tarantino és Rodriguez a Grindhouse-filmekkel (Halálbiztos és Terrorbolygó) lehelt új életet a zsánerbe, majd az ezekhez készített kamu átkötő trailerekből már 2010-ben bemutatták a Machete című mexikói vendetta-filmet, mely filmtörténeti emléket állít a legcsúnyább rosszfiúnak, Danny Trejo-nak. Most egy horror-remake-ben már bizonyító francia rendező, Alexandre Aja (Sziklák szeme) került a kamera mögé, aki az 1978-as, ma már klasszikusnak számító Piranha című filmet frissítette fel a mai korszellemnek megfelelően, mindezt 3D-ben, sok-sok B-vel, C-vel és D-vel - már ami a (fél)meztelenkedő hölgyek mellméreteit illeti. A nem kis mértékben feljavított látványvilághoz a történetet is hozzáigazították, hogy még több, ezúttal megindokolt de történetileg indokolatlan meztelenséget csempésszenek a képkockákra.
2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.
Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.
Tegye fel mindenki a kezét, aki látott legalább egy costa ricai filmet? Látom, akad egy-két renitens arc a tömegben. Akik egynél több ilyen alkotást láttak, azok tartsák továbbra is a magasba a kezüket! Senki? Akkor is ez az eredmény, ha a kolumbiai filmgyártás termékeire kérdeznék rá? Valószínűsíthetően igen, ez a két ország, sőt, úgy nagyrészt a dél-amerikai mozgóképes kultúrából inkább a televíziós sorozatok ismerősek a honi rajongóknak, igaz, azok bőségesen. A filmjeik valahogy nem csak a mozikat kerülik el, de a televíziós kínálatban sem tobzódnak.
Mindaz, amitől ma eldobjuk az agyunkat (lenyűgöző, valóságtól elugró látványvilág; generált terek és szereplők), egy 1982-es film úttörő jellegének köszönhetjük. A Tron az első számítógépes trükköket felvonultató filmalkotásként vonult be a történelembe, azonban a maga korában számos akadállyal kellett megküzdenie: díjátadókon nem akarták elfogadni, mert az Amerikai Filmakadémia nem hitte el, hogy a trükköket számítógéppel valósították meg, csalással vádolták az alkotókat; a kortárs számítógépes felhasználói kultúra és személyi bázis mostanihoz képest eltörpülő volta csak nehezítette a film befogadását és megértését. Összességében a Disney hatalmasat kockáztatott a megfilmesítéssel, mégis anyagi siker övezte próbálkozásukat, a gamer-generációk pedig kultfilmmé tették a rendszerben küzdő programok és a beszippantott felhasználó történetét. A szellem a palackból elszabadult, azóta is megannyi alkotást adva a nézőknek, melyek a számítógépes belső életet mutatják be, sőt, rengeteg olyan film is készült, amely már ötvözte a gép rideg és logikus belső életét az emberek hús-vér lényével.
A képregény-adaptációk most már télen-nyáron uralják a filmes piacot. Nincs szezon, melyet megúsznánk grafikus novellák feldolgozása nélkül, többségük pedig a szuperhősös kaegóriából kerül ki. Azonban ne felejtsük el, számtalan olyan képregény is megjelenik (már kis hazánkban is), amely vagy szatirikus volta miatt jelent kuriózumot (ld. Scott Pilgrim), vagy pedig emberi történetek képes elmesélésével érdemli ki figyelmünket (Persepolis). Vannak azonban olyanok, amelyek nem szokványos megközelítésük miatt kerülnek a figyelem középpontjába: a szuperhős-életérzést kifigurázó Kick-Ass után most a Red című képregény kapott egészestés filmes adaptációt.
Meserajongók figyelem! A Disney 50. filmjét készítette el, melynek alapjául a Grimm-testvérek Rapunzel-meséjét használták kiindulópontnak. Mind a két tény melegséggel tölti el az animációs filmek szerelmeseinek szívét, arról nem beszélve, hogy a Megaagy és az Artúr 3 mellett sokkal karácsonyibb, gyermekközpontúbb animácóval van dolgunk. Az ünnepek közeledtével már nem az animációs filmek, hanem a vígjátékok (tavaly Egyszerűen bonyolult, idén Utódomra ütök)és a legnagyobb látványvilágú filmek kerülnek a középpontba (tavaly Avatár, idén Tron:Örökség). Ahhoz, hogy jól szórakozzon az egész család, érdemes is ezt a klasszikus alapokon nyugvó, azonban a modern animációs filmekre jellemző kikacsintásokat is magában rejtő egészestés mesefilmet választani.
Jó dolog az igaz történet: nem kell a sztorival sokat bajlódni, szerencsés esetben sokan ismerik, nincs mit kibontani, mélyíteni, csak ábrázolás az egész. Sokkal több lehetőség jut a karakterek mélyítésére, lévén a játékidő is inkább köréjük szerveződik. Arról nem beszélve, a hétköznapi hősöknek köszönhetően a néző is jobban érzi magát, több esélyt látva saját életében egy hasonló esemény bekövetkeztére, semmint egy James Bond-film esetében.
A 2009-es Cannes-i Filmfesztivál talán legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása is elért a magyar mozinézőkhöz. Lars von Trier dán dogmafilmes, a kortárs európai filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja komoly depresszióval küszködött az utóbbi években. Saját részéről a gyógykezelése lezárásának is tekinthetjük az alkotást, melyben démonaival számolt le, mindezt a nagy nyilvánosság előtt. Azonban elöljáróban meg kell állapítani, se alkotói, se nézői szempontból sem a legszerencsésebb ilyen idegállapotban filmet forgatni, mert a végtermék a szokásosnál és elfogadhatóbbnál is nagyobb mértékben lesz megosztó alkotás, már ha van egyáltalán ennek elfogadható mértéke.
Számtalan filmalkotás készült már olyan életrajzi alapokra támaszkodva, melyek arról szóltak, mennyire is változik meg az emberek élete egy-egy döntés folytán, milyen mértékben változtatja meg a világ menetét egy-egy esemény vagy találmány. Az információs technológia korában nagyon is kézenfekvő az aktuális héroszok megszületéséről filmet forgatni. Erre pedig keresve sem találni megosztóbb jelenséget a Facebooknál, valamint annak ötletgazdájánál, Mark Zuckerbergnél. Még mielőtt egy betűt is olvasnánk a filmmel kapcsolatban, le kell szögezni, nem teljesen hű életrajzi adaptációt láthatunk, ugyanis Zuckerberg sem járult hozzá a film készítéséhez, valamint az alapot szolgáló könyv, Ben Mezrich 2009-es kötete is csak Zuckerberg barátjának, későbbi beperlőjének, Eduardo Saverinnek konzultánsi segítségével készült.
Az egyetemes filmművészet tendenciáit az utóbbi években az észak-európaiak uralják. Egymást követik Európa azon tájairól érkező sikerfilmek, melyek megihletik a populárisabb és piacképesebb amerikai filmipart. Az Engedj be című gyermekvámpír-drámát már bemutatták az Egyesült Államokban, A tetovált lány remake-jét már forgatják David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Közösségi háló) rendezésében. A nagy sikerű könyvtrilógia, a Millenium második kötetéből készült film most kerül nálunk bemutatásra, a film értékei mellett pedig újabb, maga után fájó űrt hagyó mementót állítanak az idejekorán elhunyt szerző, Stieg Larsson személyének, akinek nem csak életműve, de a tízrészesre tervezett könyvsorozat is csonka marad.
Az ezredfordulón, az Amerikai pite-filmeknek köszönhetően kiszabadult a szellem a filmes palackból. A politikailag korrekt, a verbális humort középpontba helyező filmek helyett beköszöntött az alpári és testnedvekben gazdag vígjátékok sora. Cseppet sem elmarasztalni szándékozom őket, hiszen akkor hazudnék magamnak és az olvasóknak is, mert valljuk be őszintén, az ilyen filmeket (ha titkon is) de mindannyian megnéztük, szakadtunk a röhögéstől, emlékezetes perceket szerezve magunknak, melyek során teljes mértékben ki tudtunk kapcsolódni. Arról nem beszélve, hogy ezek a mindenben turkáló és mindenen csúszkáló filmek elindították a világméretű reality show-hadjáratot is, hiszen ha már a mozikba is beférkőzik az obszcenitás, onnan már csak egy kis ugrás a televíziót is meghódítani, ott is azon saját gyártású sorozatokat, melyben minden önbecsüléstől megfosztva láthatunk civilt és celebet egyaránt.
Nehéz a dolga az embernek, ha filmet akar ajánlani, mert ugye mindenki a lehető legtöbb emberhez igyekezne szólni, azonban különbözőségünk okán talán ez a legnehezebb: a közös hang megtalálása. Ugyanez igaz a kapcsolatokra is, olyat találni, akivel annak ellenére, hogy különbözőek vagytok, elköteleződjetek egymás iránt, a később kialakuló még komolyabb felvállalásokról nem is szólva. Erre tökéletes terep a randifilm, mely arra hivatott, önfeledt ugyanakkor romantikus szórakozást nyújtson a játékidő alatt, de sokkal inkább az érdeklődés felkeltése és a megismerés öröme a cél, semmint a világmegváltás.
Nem csak a filmek terén figyelhető meg fejlődés, változás, ugyanez igaz egy alkotói életpályára is. Nem kell bemutatni azt a személyt, akire ez a mondat vonatkozott: Zac Efronról van szó. A Disney-istálló egyik szupersztárja már kilépett az anyavállalat keretei közül, egy hihetetlenül sikeres tini musical-trilógia főszereplőjeként nem csak televízióból, mozivászonról vagy az üzletek polcain roskadozó termékekről köszön vissza. A popkultúra részévé váló fiatalember azonban szemmel láthatóan ki akar lépni a szépfiú léc-egyszerű karakteréből, a High School Musical óta készült három filmje legalábbis erre enged következtetni.
Hollywood nagy átlagban ötletválságtól szenved, amit a technikai fejlődés révén elérhető legújabb műfajjal igyekeznek kiküszöbölni. Ez a nemrégiben újra felfedezett, de most már megfelelő technikai háttérrel megerősíthető műfaj a képregény-feldolgozás. Ami a mostanság divatos könyvadaptációk mellett eme stílusirány mellett szól, az a sokmilliós rajongótábor, mely a könyvek-füzetek megszállottjává vált. A modern effektek korában pedig már arra sincs szükség, hogy tetőtől talpig beöltöztessék és kimaszkírozzák a színészeket, elég a motion capture, vagyis teleaggatni a színészt minden jóval, majd utólag szorgos számítógépek és tehetséges használóik a kívánt mértékben alakítják a színész külsejét.
A mai filmművészet látványos része már inkább patikamérlegen kimért üzlet, semmint alkotás és művészi megnyilvánulás. Ez nem a filmesek hibája, a példaszerűen sokat citált "rohanó világunk" nem engedi meg, hogy az alkotók csendes, lassú folyású és értékektől terhes filmekkel jelentkezzenek, arról nem beszélve, hogy milyen mozis szereplést tudhatnának a hátuk mögött. A siker most már inkább anyagi kategória, a szakmai érvényesülésre ott van a nagy nyilvánosság számára sokszor a hedonisták hadának gyűjtőhelyéül szolgáló filmfesztiválok. Azonban már ezen fesztiválok is a publicitást és a nyilvánosságot vadásszák, a mind látványosabb program és nagyobb látogatottság okán.
Ma 3 dimenziós filmet készíteni lassan az elavárás kategóriájába esik, főleg, ha valaki kiemelkedő bevételekben reménykedik. Elég csak megemlíteni az általunk is górcső alá vett filmek listáját (A titánok harca; Alice Csodaországban; Avatar; Toy Story 3; Sammy nagy kalandja - A titkos átjáró, A kaptár-Túlvilág). Ezen filmek egytől egyig már a technológia fejlődés eredményeképp láthatóak a mozikban, a kitágult érzékeinkre ugyan nem új módszerrel, de annak eddigi leghatásosabb módján csapnak le. Emellett pedig komoly anyagi pluszt jelent, hogy a normál jegyárnál másfélszer-kétszer több kérhető el ezekért a vetítésekért.
Ha már egyszer híresek vagyunk, elismertek, nagyon nehéz újra az ismeretlen szakmabeli szerepéből a csúcsra törni. Erre nagyon jó filmes példa Mathieu Amalric első nagyjátékfilmje, a Turné, melyben a jó öreg kontinensünk elhagyása sem maradhat ki, arról nem is beszélve, hogy milyen hátteret és történetet kapunk. Arról nem beszélve, ki az, aki nem szeretné végigutazni Franciaországot, fél napokat kapva a városnézésre, pihenésre, szórakozásra, este pedig sztriptízzel kevert burleszk előadásokkal szórakoztatva a nagyérdeműt.
A női egyenjogúság nagyon nem újkeletű a filmművészetben, sőt, az azt lemaradva követő társadalmi felfogásokban sem. Vannak azonban olyan országok, régiók, sőt, kontinensek, ahol a témában még bőven van mit fejlődni. A sivatag virága című film nem is oly rég az afrikai kontinensen tapasztalható kegyetlen bánásmódra volt hivatott felhívni a figyelmet, míg a Nők férfiak nélkül az arab világ, azon belül is az Iránban megtalálható női szerepek felsorolásával ad teljes képet a kevésbé jártas nyugati szemeknek.
A XXI. századi filmművészet alkotásai egyre jobban reflektálnak a kapcsolatok működésképtelenségére, mely a modern kor egyik legfájóbb eredménye. Nem tételmondatok jönnek a rohan világ, a közösségben élő, mégis elszigetelt és magányos emberekről, de egy mondat erejéig idézzük meg Ákos Tudom hogy merre jársz című dalának kezdősorát:
Életrajzi filmet készíteni az egyik legnehezebb a filmes szakmában, még ha sok esetben a leghálásabb is, főleg, ha a filmre vinni szándékozott személyek segíteni is tudnak az alkotói folyamatban. Jelen esetben pedig a női szabadság-mozgalmak egyik ikonikus alakja, Waris Dirie szolgáltatja a történeti alapot, személyes élettörténete a felemelkedés és a szabadságvágy példamutató keveréke.
Önismétléssel kezdem mostani írásomat, ugyanis számtalanszor szóba hoztam, sosem tesz jót se mozifilmnek, se mozilátogatónak, ha éveket kell egymásra várniuk. Egyrészt az internetes letöltések virágkorában percek alatt a saját számítógépen nézhetjük meg az egyes alkotásokat (ráadásul ingyen), másrészt pedig a rengeteg hírforrásból értesülhetünk az alkotás minőségéről, tetszési indexéről. Most, amikor a tömegpszichózis is erősen ízlésbefolyásoló tényező, pláne rossz a többéves csordaszellemre hallgatni, ha moziműsorok felől érdeklődünk.
Napjaink egyik legsikeresebb magyar rendezője Mundruczó Kornél. A Delta című filmjével 2008-ban már sikereket ért el Cannes-ban (FIPRESCI-díj), míg témaadó alkotása a versenyprogramban is helyet kapott. Amint az ebből következik, nemzetközi szinten jegyzett rendezőről van szó, aki bátran játszhat műfajokkal, nemhogy éles határvonalakat nem kell tartania, új, általa felfedezett tartományokba pozícionálhatja műveit.
Fokozd a látványt, fokozd a tempót! Lám, ennyi egy folytatásos film titka. Ha már a kiindulópontként tekintett alkotás is halmozza a vizuális élvezeteket, az alkotóknak egyre nagyobb gondot jelent mondanivaló és színvonal terén felülmúlni önmagukat. Erre mi sem jobb bizonyíték A kaptár-kvadrológia. Elérkeztünk egy újabb mérföldkőhöz, ugyanis Alice rémföldi kalandjai folytatódnak, még nihilistább és lepusztultabb világban, mint eddig.
Sokat szokás szapulni a honi filmforgalmazást, főleg olyan esetekben, mikor a kint/tengerentúlon sikerrel szereplő alkotás csak hetekkel, hónapokkal, legrosszabb esetben évekkel később kerül a magyar mozikba. Ezek azok a szituációk, amelyek a tipikus káeurópai illegális filmletöltéseket kvázi jogilag tiszta eszközöknek tekintik. Vannak azonban üdítő kivételek, melyek elkerülik a letöltők figyelmét, felirat sem készül hozzá, így az újdonság és frissesség igazi erejével képes megérkezni a vászonra, hogy a mozi eredeti elképzelései, annak rendje és módja szerint elvarázsolják a nézőt, még ha majdnem egy egész évet kellett is rá várni.
A hírtelevíziók és a híradók képeiből kissé egyoldalú bemutatását láthatjuk a közel-keleti helyzetnek, ez hívta életre az al-Dzsazíra arab hírcsatornát is. Amellett, hogy egy új szemszögből való megközelítést nyújt, kiváló terepe annak, hogy az arab világot a nyugati fordítás és értelmézés nélkül, mintegy befogadóként ismerjük meg.
Egyetlen filmalkotás körüli médiakampánynak sem szerencsés azzal indulnia, hogy a címadást, azaz a film elsődleges meghatározását kritizálják. Az 1980-as évek akkoriban kultikus trilógiája, a Karate kölyök amellett, hogy kitermelt a '90-es években egy emancipált verziót is, hosszú idő után jelent meg újra a vásznakon. A cím körüli problémát pedig az jelentette, hogy mind a kiszivárgott történet, mind az első előzetesek alapján nyilvánvaló volt, egy kung fu-filmről van szó.
A Gladiátor Oscar-díjas fogadtatása óta reneszánszát éli a római kori történetek filmes adaptálása. Sorolni lehetne a filmeket, amely csak a helyet foglalná a cikkben, de igazán a Róma című tévésorozat az egyetlen, ami még nyugodt szívvel megemlíthető: "kistestvére", a Spartacus már más irányba kanyarodik, hiába korhű ábrázolás jellemzi. Filmes-sorozatos életrevalóságukat mi sem támasztja alá jobban, mint a ránk maradt korabeli római emlékek: a színművek, a történelmi tények alapján is az egyik legszínpadiasabb, legsokoldalúbb és legellentmondásosabb korszak az emberiság történetében, tele olyan hősökkel és anti-hősökkel, akik modern korunk személyiségeinek, történéseinek archetípusait szolgáltatják.
A fiatalok körében hatalmas sikert jelentenek a regények folytatásra építő sorozatai. Ide tartoznak a Harry Potter-könyvek, az Alkonyat kötetei, de még a Rémségek cirkusza regényhalom is. Ezekből filmet készíteni nem jelent nagy anyagi kockázatot, a regényváltozatok rajongói biztos nézőszámot generálnak az ilyen alkotásoknál,kivétel csak a Rémségek cirkusza, de inkább a filmes megvalósítás hiányoságai és minősége lehet az oka, valamint a hype hiánya, de a varázslófiú kalandjai és a szerelmi háromszög vámpírral-vérfarkassal nehezítve is hatalmas sikereket jelentek a filmvásznon is.
Zenés életrajzi filmet könnyű is csinálni, meg nem is. Abból a szempontból nincs nehéz dolguk az alkotóknak, egy bejáratott, ismert névre építenek, biztos rajongótábort tudhatnak majd magukénak. Másrészt viszont a történelmi és személyhez fűződő hűséges ábrázolás esetében már instabil terepre érnek a filmesek, mert ahány rokon, barát, korhű dokumentum, majdhogynem annyi értelmezése egy-egy figurának.
A B-horrorok is tömegével kerülnek legyártásra, nem a lemezmennyiséget értem ezalatt, hanem a szinte csak lemezre készülő horrorokat. Annyira esélytelen a mozis tarolás, hogy nagyrészüket nem is erőltetik mozikban. Ezek felsorolásával nem fárasztanék senkit, úgyis tudna mindenki idézni párat, amik így jártak, sőt, nagy valószínűséggel olyat is, aminek erre a sorsra kellett volna kerülnie a nagyvásznas bemutatás helyett.
Idén már készült egy olyan alkotás, ami válaszútnak minősül(het) a főszereplő jövőbeni karrierlehetőségeit illetően. A Kéjjel-nappal esetében Tom Cruise az, aki a 40 feletti sztár új utakra lépésének lehetőségeit mérlegelheti, jelen esetben pedig, az aktuális film értékein felül Angelina Jolie lehetséges jövőbeni szerepvállalásairól is szó lesz. Arról nem is beszélve, hogy ezen filmmel kapcsolatban is vannak párhuzamok köztük.
