Prolihisztor

Kezdjük ott, aki netán a port.hu-n is megtalálható leírás alapján ítéli meg a filmet, régen rosszul és távúton jár. Amit itt kapunk, nem egy Így jártam anyátokkal-túlhajtás, nem egy szoknyapecér vénember öregkori, Alzheimertől kikezdett elmével folytatott visszaemlékezéseit kapjuk. Nincsenek itt mocskos nőügyek, szégyenteljes magánélet meg végképp nem. Amit látunk, az egy felnőtt ember boldogságkeresésének állított mementója, melyet könyv formában Mordechai Richler tudhatott magáénak (közel tíz éve hunyt el a szerző). Sosem jönnyű elfogadni, hogy az öregeink szexeltek (a fogantatásunkhoz szükségesnél többször), de ideje ráébredni, hogy felmenőink olyan érzelmeket élhettek meg (köszönhetően távolságnak, korszaknak), melyeket mi szinte megtapasztalni sem fogunk.

Barney (Paul Giamatti) igazi vesztesnek tűnhet. Először elvesz egy terhes nőt, akiről kiderül, egyik legjobb barátjának a gyermekét hordta a szíve alatt (koraszülöttként meghalt a csecsemő). Második házassága sem túl szerencsés, hisz a lagzin megtalálja az igazit, csak épp nem az ő ujjára húzta a gyűrűt. A kiszemelt hölgyemény ráadásul nem is Kanadában él, hanem a Nagy Almában (mely elnevezést végre kifejtik számunkra is). A messzi ésegyirányú vonzalomnak egy másik jó barát, a függéséből menekülni szándékozó író, Boogie (Scott Speedman) támogatása jelenti: az asszony félrelép, így már csak a legjobb barátot kell tanúskodásra bírni. A zavaros körülmények közt eltűnt Boogie miatt Barney élete hátralévő részére árnyékként vetül a gyilkosság gyanúja, érzelmi élete azonban megújulást ígér. Végre udvarolhat a kinézett hölgynek, Miriamnak (Rosamund Pike), majd családot alapítanak, két évtizedig zavartalan családi életüket élik. Azonban a gyerkőcök kirepülnek a fészekből, ami Amerikában egyet jelent az addig háttérbe szoruló édesanya karriervállalási igényének feltámadásával. Miriam visszamegy rádiózni, míg Barney egyre mélyebbre süllyed a hobbialkoholizmus, az önsajnáltatás és egoizmus mocskában. Egy külön töltött hét alatt megpecsételi házassága sorsát, majd szép lassan elmerül az Alzheimer tüneteiben, miközben még mindig udvarol élete szerelmének, de már csak a rádió hullámhosszán.

Kicsit érzelmes, de nem érzelgős filmet kapunk, melyet nem csak a jó könyv, de a remek színészek is kiemelnek az átlag posványból. Nem csak a Golden Globe-ban jutalmazott Giamattit kell kiemelni a szereplők közül: az apját alakító Dustin Hoffman csak minden megjelenésével rombolja a klasszikus zsidó apa-karaktert (ellentétben a 2. feleség apjának figurájával). Velük párhuzamban az előbb említett feleséget alakító Minnie Driver hangjának megfelelően idegesítő és irritáló dúsgazdag picsa (sajnálom, nincs rá jobb szó most a fejemben). Az igaz szerelmet alakító Rosamund Pike nem csak szégyenlős villantása miatt emelendő ki, de alakításának életteli és szívszorongató mélysége okán is. Scott Speedman hedonista, önpusztító és függő írószerepe csak ráerősít a történet érzelmi vonalára.

A rendező Richard J. Lewis eddig csak tévés körökben volt híres rendező (Helyszínelők, Családjogi esetek), ezzel a filmmel azonban szépen beköszönt a nagyjátékfilmes táborba, majd ott is hagyta őket. Megmutatta, hogyan is kell csinálni egy csöpögésmentes romantikus filmet, melyben a humor és a krimi-szál sem elhanyagolható. Nem csoda ez, hiszen a brit színészek mellett más európai alkotók is színesítették a stáblistát: francia operatőr, olasz zeneszerző is megtalálható rajta. Igazi európai alkotás tehát, mely a lehető legjobban ötvözte a nagy víz két partján élő alkotók energiáit. Embereket és valós érzelmeket láthatunk viszont a vásznon, és csak hálásak lehetünk azért, ha még szűk körben is, de a hazai mozik is műsorukra tűzték a filmet. 

Emlékszik mindenki a Fel című animációs film első 8-10 percére? Ez a film legalább akkora érzelmi töltetet ad, mint az ott látottak, csak most részletes betekintést kapunk az eseményekbe.

8/10

Popkulturális és társadalmi együtthatók mozgatják a mostani vígjátékokat: tavasszal Ashton ("sorozatpótlék") Kutcher és Natalie (Oscarhattyú) Portman főszereplésével már kaptunk egy kissé szirupos romantikus verziót a basz-spanok életéről, most pedig a zenei életből (nézőpont kérdése) előrébb/visszább lépő Justin (bongyorka) Timberlake és Mila (gigabociszemű) Kunis hozta el az őszi változatot, mely már kevesebb romantikus végkifejlettel, de realistább poénokra építkezve ábrázolja a modern fiatalság út- és párkeresését.

Az nagy amerikai álom szerint a kontinens két szélén (Los Angeles és New York - röviden L.A.  vs New York) élő embert hozza össze a munka és a sors fintora: a fejvadász hölgy egy igazi aranyifjú kaliforniait rángat el a Nagy Almába (köze nincs a Jobs-féle Apple-höz :P), hogy felvirágoztassa a GQ-magazint. A munkakapcsolatból előbb alkalmi szexpartnerség, majd annak rendje és módja szerint baráti, bizalmi, majd romantikus szálak keverednek a függetlenségre szomjazó fiatalok történetébe. A végkifejlet egyértelmű, az odavezető út olykor talányos, olykor sablonos, a lényeg, hogy jól szórakozhat az, aki szán egy kis időt a romkomok mai vállfajának legújabb darabjára.

Kisebb áttekintés: nem csak a rap-szcéna kereteit feszíti szét az east coast-west coast ellentét, az Államok két partján élők mentalitása, munkamorálja és társadalmi nézetei komoly generációs különbségekkel bírnak. Míg Keleten a nyakkendős, merev és kötött, hierarchikus modell dívik multikultival, addig a napnyugaton a bermuda, a tegeződös cégvezetés és a végtelen sunshine-barbie-k áradata dominál. Timberlake karaktere ezért is pédamutató, mintegy Zuckerberg-klón: a nyugati parti bloggerből egycsapásra egy világszerte ismert magazin művészeti vezetője lesz/lehet. Meg is valósult az amerikai álom.

A másik érdekes kérdés a fiatalok szabadelvűségének szolid levezetése: a hippi anyától született főszereplőnőt messzire elkerüli a működőképes kapcsolat, míg a családelhagyó anya terhét nyögő fiatalember pedig a standard nők iránti bizalmatlanságból fakadóan tartja érzelmileg távol magától a hölgykoszorút. Kettejük szex-szövetsége mai fejjel nézve logikus lépés, de a realitásokig lecsupaszított, rózsaszín felhőktől mentes testi kapcsolat a barátság elmélyülésével azt a fajta erős érzelmi hátteret adja meg, mely praktikusságából fakadóan élethosszig is kitart(hat), ha igazak a tündérmesék.

A majd fél évvel ezelőtti változat nagyobb húzónevei ellenére eddig csak anyagilag teljesített jobban (igaz, az új kosztümöt még csak mostanság kezdik világforgalmazni), a szakmai szemszögből és netes oldalakon szörfölve szinte mindenhol csak magasabb értékeléssel találkozhatunk. Hogy ennek mi lehet az oka? Könnyű felfejteni. Elég csak a két szereplő közt működő kémiai együtthatást vizsgálni, a humor emberközeliségéről nem is beszélve. Emellett a rendezés is pörgősebb, életszerűbb, fittyet hányva a hollywoodi toposzokra. A sokáig csak sorozatrészeket dirigáló Will Gluck először egy Hajrá csajokat "gyalázó" fiús pompon-filmet zavart le (Pomponsrácok), majd megmutatta generációjának tehetségét is egy nagyszájú és karakán gimiboszi szexuális ál-kalandjain keresztül (Könnyű nőcske), hogy most végleg kiszakadjon a gimis kalandokból, mintegy felnövesztve (szép magyar szócska, mint a baszspan) saját karaktereit.

Nem mondom, hogy olyan film, ami barátnő nélkül is szórakoztató egy férfi számára, de az biztos, ha elmész rá a csajoddal (mármint moziba, nem "amúgy), akkor nem lehet egy rossz szavad sem: maximum a főszereplő hölgyemény kevésbé bemutatott részei miatt.

7/10

Gondoltál már arra, hogy főbe lőnéd a pszichopata főnöködet?

Gondoltál már arra, hogy lebuktasd a téged szexuálisan zaklató felettesed?

Gondoltál már arra, hogy kicsinálnád a tapló, szimplán barom cégtulajt?

Ha bármelyik is igaz, akkor itt egy film arról, hogyan NE csináld ki a főnöködet... illetve, így is ki lehet csinálni, csak kicsit több kellemetlenséggel jár, mint szimplán fejbe nyomni egy ásóval és berakni egy építkezés még készülőfélben lévő alapozásába (na jó, itt befigyeltek kicsit a maffiafilmes tapasztalatok).

Adott nekünk három muskétás, az élet három igencsak eltérő területéről: az irodai aktakukac Nick (Jason Bateman), a fogászati asszisztens Dale (Charlie Day) és a vegyipari cég könyvelője, Kurt (Jason Sudeikis). A három jóbarát eltérő mértékben szenved főnökétől. Míg Nicknek az ígért előléptetés érdekében szinte szobakutyává kell válnia, hogy "kiérdemelje" a ranglétrán való feljebb jutást, addig Dale válogatott szexuális zaklatások céltáblája lesz, melyet női főnökétől kell (hm, szar az élet) elszenvednie. Kurt arany élete felett az ég akkor borul be, mikor főnöke halála miatt annak idióta és pénzéhes fia kerül a cég élére. A barátok közös sanyarú sorsa egy sörözős estén azt a gondolatot ébreszti bennük, hogy eltegyék feletteseiket láb alól. A fehér csókák nem igazán járatosak az alvilági szférában, ezért egy kocsihoz járó szolgáltatás keretében a humán GPS szegítségével keresik fel a züllött környék balhés kocsmáit, hogy felbérelhessenek egy bérgyilkost. Meg is találják a maguk mentorát, Anyabaszó Jones személyében a gyári, börtönviselt feka az, aki tanácsokkal látja el a balfácánokat. A terv szerint egymás főnökeit nyírnák ki, azonban az életnek és saját "tehetségüknek" köszönhetően a problémáik kioltják egymást.

Azt kell mondjam, a felnőtt vígjátékok (a képregény-adaptokhoz hasonlóan) reneszánszukat élik... vagyis inkább sokadik virágzásuknál tartanak. A Másnaposok eget rengető sikere teret nyitott a hasonló filmeknek, melyekre már nem kell a B-kategóriás vagy még ismeretlenebb színészeket választani, mert ma már lassan presztízzsé válik egy ilyen imázs-árnyaló alkotásban is szerepet vállalni. Arról nem beszélve, hogy milyen anyagi és szakmai hasznot is jelent, ha valaki képes megállni a helyét a sok négybetűs angol szót alkalmazó filmek során (igen, bujtatott utalás a káromkodásra). 

A Másnaposok 2. közepes szakmai sikere után kicsit kétkedve fogadtam a Förtelmesék előzetesét, ami tetszetős volt ugyan, de nem fogott meg annyira, hogy már premierkor a moziba szaladjak. Kis kivárás után azonban csak rávettem magam, s azt kell mondjam, többsoron is pozitívan csalódtam. Első körben meg kell dícsérni azt, aki az előzetest legyártotta, mert csak a közepes poénokat sütötték el a felvezetésben, az igazán ütőseket megtartották a moziba látogatóknak. Második körben a főszereplők csoportjáé az érdem: ugyan nem akkora ászok, mint a legénybúcsús trió 2009-ből, de a szalonképesen viselkedő trió is van annyira elmebeteg és jó humorforrás. Harmadszor pedig a célpontokat alakító színészek is nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Az még hagyján, hogy Spacey cégvezető karaktere konkrétan a félelmetesen realista kategóriát idézi, de hogy Farrell Tom Cruise Trópusi viharban látható külsejéhez hasonlóan megtépázta saját külsejét, hogy még ellenszenvesebb legyen, az átvitt értelemben gyönyörű. Hogy szó szerinti gyönyörről is szó essék, itt van Aniston kisasszony, aki jó borhoz mérten csak finomodik a korral, mert MILFként uralja a vásznat, főleg, mikor csak orvosi köpenyben lép a csábítás mezejére. Meg kell még említeni Jamie Foxx-ot is, aki a kötelező fekete szerepén túl nagyjából a Family Guy szintjét idézve rombolja a sztereotípiákat, nem újjáértelmezve, csak degradálva azokat.

Ugyan nincs kádbafosós jelenet, mint az Elhajlási engedélyben, de összességében szórakoztatóbb és nívósabb alkotás, arról nem beszélve, hogy milyen szinten átérezhető a szereplők dilemmája, mennyivel könnyebb velük azonosulni, mint a bónuszmenetet kapó férjek helyzetével. Onnan átmentették a jobbik felet (Sudeikis), itt pedig hozzácsaptak két idiótát, hogy dübörögjön a gépezet.

7/10

Íme, egy újabb kritika a modern média jelenségeiről, mely azonban most inkább a javulás lehetőségét is felvillantja, mintegy kiutat mutatva a megfáradt műfajnak. A reggeli televíziózás amolyan népbetegség a tengererentúlon, míg nálunk igazán nincs ideje rá a dolgozó embereknek. Ez nem demagógia, ez tény. Ha 8-ra megy dolgozni valaki, már 7-kor nem lesz otthon, azelőtt meg nem valószínű, hogy a távirányító hiányozna a reggeléhez. De a 9 vagy a 10 órási munkakezdetek sem jobbak: a korábbi időpont az öltönyös munkahelyekre jellemző, akik nem számítanak célcsoportnak egy ilyen műsornál, a 10 órási kezdés a plázadolgozókra igazabb, ők ugyan célcsoport lennének, de nem biztos, hogy reggel már ezzel bombáznák magukat - sokkal inkább valami zenecsatorna random műsorára élesztik újjá agysejtjeiket. A többműszakos munkarendben tevékenykedők pedig teljesen ki is esnek a szórásból, csak hogy teljes legyen a gondolatmenet. Ezek a műsorok valójában a nyugdíjasokat, a munkanélkülieket és az iskolába még/már nem járókat találja meg, ez a hármas-négyes korcsoport azonban teljesen megszólíthatatlan, már minőségi szinten, így marad a sokat ócsárolt, mégis népszerű bulvár-stílus.

A tapasztalt, de végzettség nélküli producer, Becky (Rachel McAdams) elveszíti állását a középszintű televíziós társaság reggeli műsoránál, majd nagy nehezen munkát kap a sereghajtó reggeli műsornál, mint executive producer (ami a kinti tévés hierachiában nagyjából a rendezőt jelenti). A béka segge alatti penészréteg mélyén dagonyázó műsort kell felhoznia, a művelet első részeként kirúgja a szexista bemondót, hogy helyére a szakma nagy öregjét, Mike Pomeroy-t (Harrison Ford) ültesse, aki azonban a kőkemény újságírói véna miatt nem óhajt hülyét csinálni magából minden reggel. Eközben a vezetőség közli Becky-vel, a műsor hat hét múlva megszűnik, a kompromisszum értelmében azonban ebben az időszakban bizonyíthat, hogy az egész stáb megtarthassa állását. A műsor el is indul a rögös bulvárosodás felé, mely során Mike-on kívül a műsorvezetőtársak egyre bevállalósabb műsorokat készítenek. A férfi azonban egy kis átverés segítségével bebizonyítja a lánynak, hogy a tömegmédia is képviselhet értéket, lehetnek ütős hírei, ha elébe mennek. A közös felemelkedéshez pedig áldozatot is kell hozni, hogy a szakmai vágyak vagy a közösség összetartozása a fontosabb.

Még mielőtt sokan beleélnék magukat, ez a film nem romantikus: a szerelmi élet nagyjából annyi szerepet kap a filmben, mint a napi beosztásunkban az ebéd - ugyan kiemelt szerepe van, de a puszta tényen kívül nem határoz meg semmit. A vígjátéki vonal sokkal fajsúlyosabb, komolyságát tekintve pedig magasabb szintű is, mint A csúf igazság volt, igaz, ez már csak a szereposztásból fakadóan adottnak vehető. Diane Keaton ismét egy nagy öreget emelt ki a nagyvásznas feledés homályából és mutatta meg az újabb generációknak a borhoz hasonlatosan nemesedő tehetségét: míg a Minden végzet nehézben a szoknyabolond és fiatal lányokat hajkurászó Jack Nicholsonból faragott a korához méltó módon viselkedő férfiembert, addig itt a házsártos és nehéz természetű híradós hírében álló Ford lesz egy érző és empatikus, de szakmailag a csúcsra törekvő vén medve. Kettejük csipkelődése sajnos csak kevés teret kapott a filmben, pedig őszintén mondom, azok voltak talán a legeltaláltabb poénok (bőségesen reflektálva a Family Guy híradósaira). Mellettük McAdams ugyan nem élete alakítását nyújtja, de kellően munkamániás és idegesítően maximalista, ami egy mai karrierista nőnél alapszintű elvárás. Mellettük eltörpült játékidővel Patrick Wilson és Jeff Goldblum is helyet kap, akik a maguk módján emelik is az alkotás fényét.

A film ugyanott vérzik azonban el (már a széles nézőközönség előtt), mint tette azt a Honnan tudod? című alkotás is. A sztárokat felvonultató film sallang-  és csöpögésmentes történetben adja elő az emberek életének fordulópontjait, míg ott a magánéletre, itt a hivatásra fókuszálva. Valahogy azonban egyikért sem rajongtak olyan mértékben a nézők, hogy az kasszasiker lehessen. Tény, itt jobban szerepel az egész gárda, egységesebb képet kapunk és kevésbé érzelmes, sokkal inkább humoros a film, azonban ez sem nyerte el az emberek osztatlan tetszését.  Pedig Harrison Ford már irritálóan makacs, Diane Keaton ijesztően bevállalós, mindketten bőven túl vannak azon a koron, amikor még büntetlenül hülyét csinálhat magából az ember a kamerák előtt - most mégis ezeket a karakteret testesítik meg.

Ezek után képzeljünk el egy filmet a Reggeli vagy a Tények reggel háttéréletéről: érdekelne egyáltalán valakit? Mert ez a film sem érdekelt eddig annyi embert, pedig méltó rá.

6/10

A mostanra már kedves-testes mackóvá öregedő Gérard Depardieu egy igazán testhezálló szereppel várja a nézőket. A franciák még regnáló nagy öregje vagy tucatkomédiákkal jelentkezett az utóbbi években, vagy a sokkal karakteresebb rosszarcú rendőr/rosszfiú hozzá igencsak közel álló figuráját formálja meg. A karcosabb szerepeiben jobban teljesítő színész ezúttal azonban egy szívmelengető vígjáték férfi főszereplője, mely nélkülözi az nagy amerikai nyáltengert és érzelgősséget, amit kapunk, az egy kedvesen bugyuta férfi életének fordulópontja, melyben egy művelt idős hölgy olvasási útmutatásai alapján teljesen más világ nyílik meg a férfi számára.

Germain Chazes (Depardieu) alkalmi munkákból tartja el magát, miközben a családi ház kertjében zöldséget termelve fizet a vendéglői szolgáltatásokért. A kerthez tartozó házban örökké házsártos és egyre nehezebben kezelhető édesanyja él, akivel kezdettől fogva rossz a viszonyuk. Sokat köszönhet azonban Annette-nek (Sophie Guillemin), az őt teljes szívvel szerető buszsofőr lánynak, aki a kicsit nehézkes felfogású férfiben látja azt a hűséges, szerető és odaadó társat, akivel a jövöjét is elképzeli. Egy véletlen találkozás azonban teljesen új irányt szab Germain életének, a parkban egy idős és törékeny néni, Margueritte (Gisele Casadesus)mellé ül le, aki a Germain számára felfoghatatlan méretű tudásával és türelmével, valamint a belőle sugárzó életörömmel és szeretettel megtanítja olvasni és ezáltal az olvasottakat igazán élvezni a képességei miatt gyermekkora óta csúfolt férfit. Kettejük plátói kapcsolatán keresztül értékeli át Germain az Annette-hez fűződő viszonyát, mely azonban a kapcsolat előnyére válik. A férfi megtanul törődni, kikupálódik korábbi énjéhez képest, baráti körében pedig női szemmel a legjobb partivá válik - itt nem a külsőt, hanem az emberi oldalt értve ezalatt. Az idő és az események folyamán pedig Germain átértékelheti az anyjához fűződő kapcsolatát, majd Margueritte személyében új édesanyát talál magának, aki nélkül nem tud élni.

Valami ilyesmi lenne a példa arra, hogy a filmművészetnek mi is az alapvető célja. A történetek elmesélése, a karakterek árnyalt bemutatása, mely lényegében egy könyv másfél órás kivonatát jelenti. Ennek az ábrázolására érzett rá Jean Becker rendező, aki Jean-Lup Dabadie segítségével készített forgatókönyvet Marie-Sabine Roger 2009-es, azonos című regényéből. Azt azonban le kell szögezni, a plakáton is látható "A francia " szlogen teljesen el is felejthető, mert nagyon is félrevezeti a nézőt. Szó sincs a magam módján zseniális, de mégis kicsit bugyuta karakter világjárásáról, kontinenseket és évtizedeket érintő énkereséséről. Itt már a végét, a lecsendesedést és felnőttként változni képes férfi életébe nyerünk bepillantást, mely pár hónapot felölelően varázsolja el a mozi rajongóit.

Akár társasággal, akár egyedül nézzük meg a filmet, egyszerűen magával ragad a belőle áradó báj és kecses finomság, még akkor is, ha olyan kövér benne Depardieu, amilyen. Nincs miért félni, vissza fog ő térni Obelix szerepébe is 2012-ben, de előtte még pár alkalommal megcsillogtathatja tehetségét. Mellette Casadesus és Guillemin nevezetű hölgyek csak mellékszereplőként tündökölhetnek, azoknak azonban zseniálisak. Mindketten csak szeretni akarnak, szeretetük feltétel nélküli és önzetlen. Germain visszajelzései ugyan eleinte zavaróak számukra, de idővel ezt elfogadják a férfi sajátos természetéből fakadó érzelemnyilvánításának. Itt nincsenek speciális effektek, trükkök halmaza, csak egy történet, melyben pár ember kapcsolatba kerül, szeretik egymást és kötődnek a másikhoz, olyan érzelmeket is megmutatva, melyek ritkán jutnak el az átlagos mozilátogatóhoz.

8/10

Férfivágyak tobzódása a vásznon, ahol Adam Sandler a soros mázlista. Az egyik legjobb testű negyvenes színésznővel, Jennifer Anistonnal komédiázhat, miközben az egyik feltörekvő és igazán nehézbombázó külsővel bíró huszonéves Brooklyn Deckerrel tölti el a filmkockák éjszakáit. Azt hiszem, most először vagyok irigy Sandlerre, a pénze sosem érdekelt (magának köszönheti), a tehetségét én nem vitatnám (épp elég bizonyíték filmjeinek sora, melyek szórakoztattak), de az, hogy a gyermektelenül is MILF-kategóriába eső Aniston és a művészi magasságokba emelhető Decker-külső közt kellett eltöltenie heteket, ráadásul nagyrészt Hawaii-on, ahol beszólhatott még a techbuziknak és a plasztikázott Nicole Kidmannek... ezekért érdemes élni, ha színész az ember.

A történet szerint adott egy nagyorrú fiatal zsidó orvostanhallgató, aki az esküvője napján jön rá, csalta rendesen a drága menyasszonya. Ebből a csalódásból inná át magát a holnapba, mikor rájön, milyen ereje van a jegygyűrűnek és a rossz házasság képének: ezt követően több mint 20! évig csak egyéjszakás kalandokba bonyolódik, mígnem derült égből villámcsapásként talál egy lányt, aki a korkülönbség ellenére remek beszélgetőpartner, szinte már társ a hétköznapokban. A pasi zsebében megtalált kamu jegygyűrű azonban egy hazugságörvényt indít el, mely során az asszisztens-"jóbarátot" és annak két gyerekét is be kell vonni a színjátékba (sőt, hívás nélkül érkezik a hibbant unokatesó is). A Hawaii nyújtotta háttérben azonban máshova tolódnak a hangsúlyok, a fizikai vonzalom mellé belép az érzelmi kötődés is, mely szép lassan a kirakatnej irányába hangolja sérült lelkű orvosunkat.

Dennis Dugan rendező eddigi Sandleres filmjeihez (Nagyfiúk; Ne szórakozz Zohannal!; Férj és férj; Apafej; Happy, a flúgos golfos) képest visszafogott, nyoma sincs a Zohan-szintű poénoknak, sőt! Utoljára talán a Judd Apatow rendezte Ki nevet a végén volt ennyire zabolázott, mégis szórakoztató és elgondolkodtató. Komoly kis kikacsintást kapunk a nyugati világ trendjére, a felnőni és felelősséget vállalni képtelen, sérülésektől rettegő emberek párkapcsolat-idegen szexuális szokásairól, a generációs különbségekkel megvalósuló párokról, a Hawaii-t ellepő újgazdagok aberrált házasságairól, a mindent uraló látszatról. Mindezt egy olyan színésztől, aki érezhetően felnőtt, ugyan vígjátékainak minőségén nem, de az ott felmerülő problémák kérdéseiben és kezelésében már mindenképp észrevehető. Valószínűleg kétgyermekes apaként már nem az az elsődleges célja, hogy a baszós-fingós viccekkel teletűzdelt filmjeivel hódítson. Családbarátnak hollywoodi mércével nem, de a saját munkássága alapján nyugodtan annak nevezető filmjei azonban nem maradnak érdektelenek a régebbi rajongóknak sem, bár igaz, vannak még figurák vagy helyzetek, melyekben elveti a sulykot. Itt az unokatesót alakító Nick Swarsdon már-már undorító és unalmassá váló műgermánsága volt az, ami egy egyébként szellemes poént (Dolph Lundgren mint szerető) egy végleteken is túlmutató karakterbe ültetett. Ezt leszámítva Nicole Kidman és Dave Matthews epizódszerepe szinte kiált az elismerésért, mind a plasztikai műtétek, mind a titkolt homoszexualitás terén üdítően aktuálisak mind a figurák, mind a helyzetek.

Decker kisasszony alakításának lényegét a Super Bowl alatt bemutatott előzetes bőségesen kidomborította, a negyvenes karakterekhez képest tinédzser-mentalitást bemutató hölgy és alakítása bőven a tetszetős kategóriába esnek. Aniston ugyan lassan már tényleg Madonna testét kezdi klónozni a sok edzéssel, de még így is csodálnivaló a korosztályában. Sandler a szokásos, kicsit tapló, kicsit faragatlan, de még mindig szerethető pasi (aki inkább a humorával, mint a testével hódít - van esélyem a világban érvényesülni-sic!). A kritikák szokás szerint nem szeretik a filmet, szemben a nézőkkel, akik már anyagi sikerhez segítették az alkotókat. Azonba pont ez a mentalitás válik Sandler erényévé, hogy nem a kritikusoknak forgat, hanem a nézők szórakoztatása végett.

6/10

Honnan tudod, hogy az, akivel éppen jársz, járni kezdetek, nem más, mint a nagy Ő? Főleg, ha éppenséggel válaszút előtt az életed, mert mindaz, amiért eddig dolgoztál, elveszni látszik. Tegyenek ki a csapatból, veszítsd el a munkád, fenyegessen a börtön lehetősége, hagyjon el a párod, maradj magadra még akkor is, ha van mellette valaki - igazi problémák, melyek közül egy is sok.

James L. Brooks inkább a forgatókönyvírás terén szorgoskodott, bizonyíték erre közel 50! éves karrierje. Filmek terén a hatodik alkotást jegyzi rendezőként, melyek közül Oscar-díjas alkotás a Becéző szavak és a Lesz ez még így se! Stílusjegyei közül leginkább a csöpögős romantika nélküli érzelem-ábrázolást lehetne a leginkább kiemelni, mellyel igencsak egyedül maradt Hollywoodban. Figurái sem a túláradó érzelmekről ismerszenek meg, egész egyszerűen emberiek, akik olykor bugyuták és esendőek, de mindvégig problémákkal teliek - s filmjeinek felében felbukkan Jack Nicholson is (Becéző szavak, Lesz ez még így se, Honnan tudod), ami sosem hátrány egy film számára.

A kiöregedőben lévő, 32 éves női baseball-legenda, Lisa (Reese Witherspoon) kikerül a csapatból, ettől egy csapásra felborul egész addigi élete, miközben bizarr és érdekes kapcsolatban keveredik egy férfi baseball-sztárral, Matty-vel (Owen Wilson), aki könnyed és olykor tapló stílusával sokat segít Lisának a felejtésben. Ekkor érkezik George (Paul Rudd), aki apja cégét vezetve kénytelen egy ügyészségi vizsgálattal szembe nézni, elveszíti munkáját, szó szerint a padlóról kell feltápászkodnia, de végtelen optimizmusával szép lassan a lány bizalmába férkőzik. Ez a sosemvolt szerelmi háromszög a testi kapcsolattól indulva a bizalmon és őszinteségen alapuló párkapcsolat felé vezeti szereplőinket. Egy hangulatos és humoros felnövés-történet, mely a modern harmincasok életét követi végig, a sport és a pénzügyi élet harcmezőinek árkaiból kikerülve.

Cseppet sem az a fajta romantikus vígjáték, amire az emberek számíthatnak, pont ez benne a jó. Kicsit fanyar humorral, élettapasztalattal és hihető karakterekkel vezet minket végig egy történeten, mely felteszi azt a könnyű, mégis nehezen megválaszolható kérdést, hogy honnan tudod? Hallgathatsz a szívedre, hallgathatsz az eszedre, mások tanácsaira, mind egy másik utat vázolnak fel, mégis magadnak kell együtt élned a döntéseddel. A női főszereplő, Reese Witherspoon abszolút hiteles választás ehhez a karekterhez, igaz, neki kétgyermekes anyaként kellett hasonlót átélnie, mikor férje, Ryan Philippe elhagyta. Azóta maga is megjárta a csúcsokat (Oscar-díj A nyughatatlanbeli alakításáért) és a mélységeket (több év után elhagyta barátja, Jake Gyllenhaal), mégis még mindig az élvonalban található, melyet ezen filmjével is bizonyít. Owen Wilson ugyan nem akkora suttyó, mint az Elhajlási engedélyben, igaz, ott családapát alakítva mégis majdnem ennyire szexista, mint ebben a filmben, a korhatár-besorolás folytán fiatalok számára is megtekinthető filmben mégis az élsportoló prosztó és szexista, folyton magányos és egyéjszakás kalandokba keveredő filmes Barney-ját hozza az Így jártam anyátokkal című sorozatból. Mellette Paul Rudd inkább romantikus énjét erőltette, szemben a tőle megszokott vígjátéki stílusával, ami azonban nem áll olyan rosszul, mint ahogy az leírva hangzik. Jack Nicholsont pedig mindig öröm látni a vásznon, akármiben is szerepeljen.

6/10

Högyeim!

Nehezükre esik "megrendszabályozni" uraikat, akik még a szoknyák után koslatnak? Ha hisznek szerelmükben és házasságukat is elég erősnek érzik, akkor adjanak nekik elhajlási engedélyt! Hogy miért? Mert rájönnek, 30-40 között (vagy efelett) már nem akkora partikanok, mint a gimiben/egyetemen, már nem tapadnak rájuk a csajok, már nem jön be a részegen csajozás sem úgy, mint szexualitásuk tetőfokán. A házasélet és a kapuzárási pánik egyfajta alternatív és alsótesttáji vágyaktól vezérelt értelmezését szállítja nekünk a Farrelly-tesók legújabb filmje, amellyel visszatalálni látszanak a 11 éve, az Én és én meg az Irénnél elveszített fonalhoz.

Őszinte leszek, a prekoncepciók embere vagyok. Ahogy a Porsche se gyártson hobbiterepjárót (Vesszen a Cayenne!), úgy Farrelly-ék is maradjanak meg a kaptafánál. Nekik a trógerek és marhák vászonra vitelének terén van hatalmas tehetségük (Dumb és Dumber, Tökös tekés, Keresd a nőt!, Én és én meg az Irén), szemben a 2000-es évek inkább romantikus szárnypróbálgatásaival (Nagyon nagy ő, Túk közeli rokon, Szívem csücskei, Agyő nagy ő!). Mostani filmjük azonban erősen azt idézi az emberben, mintha Dumb és Dumber diplomás családapaként próbálna meg újra bejutni az asszony bugyijába, azonban a túlmozgásos és kényszeres igyekezetet a becses-csecses nejek inkább egy hét kimenővel jutalmazzák. Ezzel a hatalmas szabadsággal hőseink azonban ráérősen, amúgy öregurasan élni is látszanak, bár a steak-vacsora, a füves sütivel feldobott golfparti és ezek másnapjai nem feltétlenül jelentik a szabadidő aktív és hatékony kihasználását. Ami késik, sosem múlik, azonban a történetnek két oldala van. A jóurak tétova ballépéseire az asszonykák talán még rá is hívnak, hiszen mindkét feleség hasonló módon szórakoztatná magát - az újdonság varázsát megízlelve. A párhuzamos szálak végkimenetele a film igazi tanulsága, ahol nem tudták elhagyni drága direktoraink az elmúlt évtizedben kitanult érzelmi húrpengetést.

Farrelly-ék végre tényleg egy olykor gusztustalan, de mindenképp idióta filmje a hozzá tartozó karakterek egy szép csokorját mutatja fel nekünk. A két (szép magyar szóval élve) hűtlenkedhető férj szerepében Owen Wilson és Jason Sudeikis hol szimplán balfasz, hol csak egyszerű balfék, de igazi mintapéldái annak, hogy mindig lesznek olyan férfiak, akiket igazán csak az az egy nő szeret - mindenáron. Kapnak maguk mellé feketét (J.B. Smoove), kövéret (Larry Joe Campbell) és magasat (Stephen Merchant) is, szembe is szaladnak a polkorrektséggel, köpnek magasról a jómodorra, látunk itt férfi genitáliát, autós recskát, mocskos betépést, még mocskosabb csajokat és persze verbálisan ki is fejtik nekünk, mi is a helyzet a házasélettel, a mai particsajokkal, a kanos féjekkel és megfáradt, de szerető asszonykáikkal. Itt most az egyszer komolyan lehet venni a felnőtt besorolást, mert van bizony pé/ló/bálás bőszen (ráerősítve a rasszista kártyára), a mellekkel sem fukarkodnak (a forgatáson elérhető legjobb mellpárt be is dobják a közösbe), bár ezen a fronton sokan inkább a bébiszittert alakító Alexandra Daddario (Villámtolvaj) blúzát látták volna kevesebbet a vásznon. Azért a feleségek sem csak a konyhai berendezést erősítik, Jenna Fischer és Christina Applegate is az a házas MILF, akikre húsztól ötvenig minden pasi rámozdulna.

Csak egy kérdés maradt bennem megválaszolatlan: miért volt a színészek többsége agyonbarnítózva? Nagyon elcseszett és visszataszító volt olykor, legyen szó férfi vagy női szereplőről, mikor üvöltött róluk a barnítókrém, a végstádiumú májbetegeket meghazudtoló módon. De a vége főcím alatti záró poén-halmaz el is terelte a figyelmet a megfejtés kereséséről.

7/10

Trilógiává lett a fekete FBI-ügynök beépülési módszere. Igen, csak a módszer, mert a történetek nem kötődnek szervesen egymáshoz. A kövér nagymama álcája mögé bújtatott, cseppet sem PC-poénok sora most egy kicsit átlagosabb és élvezetesebb külsőt kapott, egy bentlakásos, lányoknak fenntartott művészeti középiskola adja a kereteket a történethez. Hogy miért pont az afro-amerikai férfi színészek éreznek mostanság késztetést a beöltözésre, annak gender-specifikus okai lehetnek, de tény: a Wayans-tesók és Tyler Perry Médea-életművén túl most már Martin Lawrence is nyugodt szívvel kategorizálható ebben a műfajban.

A beépülő ügynök figurájának ennyire sarkos megoldása üdítő ugyan elsőre, ismerős második nézésre is, azonban harmadjára mindenképp fokozni kell a tempót. Mindehhez nincs másra szükség, mint egy bevállalós afro-amerikai színészre, aki már korábban bizonyított a kényes szerepekben. Ez lenne Brandon T. Jackson, aki a Trópusi vihar meleg rapsztárjaként számos ideáltipikus sablont figurázott ki. Most a feltörekvő kamasz zenész karakterében kell a műhájat és cickókat magára aggatnia, hogy Lawrence partnereként megnyerje a nézők szimpátiáját. A zenész mostohagyermek rapsztári karrierről álmodozik, a mostohaapuka viszont a neves egyetem részére kiállított csekkekről. Kettejük álmainak ütközése mellett még egy felbőszített kelet-európai bűnöző is a történet kovácsa, aki a fiút, mint a gyilkosság szemtanúját szeretné minél előbb hidegre tenni. A legbiztosabb megoldásként a bentlakásos lánysulit választják búvóhelyként, ahol egy terhelő bizonyítékokkal teli pendrive-ot is elő kell keríteni. Nem maradat ki a love story, a teste lány gúnyájában szerencsétlenkedő kamaszfiú így is szerelembe esik a lánysuli egyik üdvöskéjével, aki azonban teljesen másként látja, mint ő saját magát - már a férfiúi énjét.

Az afro-amerikai közösség közt nagy népszerűségnek örvendő Tyler Perry színész-rendező életműve épül az általa alakított női figurára, Médeára. Ott azonban egy a film elejétől a végéig nőnek tekintett foguráról van szó - emellett a rendező rengeteg fricskát kap vélt homoszexuálisa miatt. Még A kertvárosi gettó című animációs sorozat is egy teljes részt szentelt az ő lejáratásának. Ennél ugyan kisebbfokú a filmes és pletykalapi jelentősége Lawrence beöltözésének, összességében anyagilag pedig legalább annyira sikeres, sőt: világszerte sikeresebb a Gagyi Mami sorozat, már csak a felvállalt keresztény tanmesék hiányából fakadóan.

Lawrence kicsit megfáradhatott a műháj viselésében, mert elég mattul fest a vásznon Jacksonhoz képest. A fiatal sztár magához ragadja a jeleneteket, mind a két nem külsőségeiben jól tud érvényesülni. Igaz, hozzá életkorban is közelebb van a történet, ami egy jófajta High School Musical-beöntés a sablonos sztoriba. Nem nyálasak a dalok, mert igen, vannak benne, elvégre művészeti suliról van szó, a legfilmképesebb művészeti ág pedig a zene (következtetés lezárva). Az egyik legjobb duett pedig, amit az utóbbi évek filmvásznas megjelenéseiben látható, Jackson és partnere, a Haley-t alakító Jessica Lucashoz köthető.

Ahogy megvédtem az Utódomra ütököt a nagy átlagban negatív kritikák esetében, úgy jelen esetben is az alkotás várhatóan negatív hazai kritikusi fogadtatása ellen emelek szót. Kellenek az ilyen, kicsit kínos, kicsit guilty pleasure-filmek, melyekről nem számolunk be a haveroknak, de titkon megnézzük a moziban. És ha már trilógia, mostanság rebesgetik, Lawrence elkezdte rágni Will Smith fülét, hogy legyen Bad Boys 3! Na, kinek nem tetszik ezek után a dolog?

5/10

Ádám és Emma egymásra találásának története.

A mai, diszfunkciós párkapcsolati időkben filmet forgatni egy ma már majdhogynem klasszikus becsajozásról/pasizásról, az cseppet sem rendhagyó. A szinglifilmek, élükön a Szex és New Yorkkal, mint a téma legismertebb brandje, másra sem építenek, mint hogy fuckbuddies-ból (dugócimborákból) hogyan tör elő az érzelem és lesznek majdan egymáséi, hónapok és évek távlatából. Mindezt az Oscarra jelölt Natalie Portman és Ashton Kutcher főszereplésével, Ivan Reitman rendezésében. Aki nem ismerné a rendezőt, Szellemirtók 1-2, Evolúció, vagy a részletekre fogékonyabbaknak: fia, Jason az Egek ura rendezője (4 Oscar-jelölés). Emellett még a kis költségvetés és az amerikai forgalmazásban R kategóriába, csak felnőtteknek besorolt film stílusa az, ami megörvendeztetheti a nézőket. Igaz, aki látott egy VV4-összefoglalót, nagyjából látta a film pikánsabb jeleneteit is, a szóhasználat pedig magasan felülmúlja a magyar valóságshow színvonalát.

Emma (Portman) és Adam (Kutcher) már 15 évvel ezelőtt összefutnak egy nyári táborban, de egyéjszakás beszélgetős kalandjuk folytatására 10 évet kell várni, amikor az egyetemen futnak össze: Emma apja temetésére utazik haza, a ceremónia előtti éjszaka pedig megkéri Adamet, menjen el vele egy kis semmiségre. A temetésen sárga pulcsiban pózoló srác újabb 5 évre eltűnik a lány szeme elől, majd már dolgozó emberként futnak össze. Adam magánélete romokban, exbarátnőjével apja, a híres színész (Kevin Kline) kavar, a srác asszisztens egy gimis sorozatnál, míg a lány rezidensi éveit tölti a kórházban. Egy részeg éjszakán Adam átmegy alányhoz, majd a reggeli szex megváltoztatja az életüket. Dugócimbik lesznek, azonban kis tanulságként lassan rájönnek, ennél többet akarnak a másiktól. A film igazi vezérfonala a pár egymásra találása, az, hogy milyen utat jár be két ember, hogy nem csak a szexet, de az érzelmeket is felvállalja a másik előtt.

Reitman rendezése igazán szórakoztató (cameo a sorozat rendezőjeként!), jó volt látni, hogy Portmannek megvan a komika énje is, míg Kutcher semmi mást nem hoz, csak a tőle szokásosat, bár az a minimális extra bőségesen megéri: az apafigura Kline-hoz fűződő ambivalens viszonya okán fellépő mazochista cselekedetei egyenesen szórakoztatóak. A már említett Kline és az exbarátnő pont annyira idegesítő, amennyire hollywoodi: felszínes, érdekeken alapuló személyiségük csak alig tud engedni az érzelmeknek. A kategorizálást egyértelműen a prűd amerikai korhatárbizottság számlájára kell írni, a film mai viszonylatokban gyerekcipőben járó vulgaritásán kívül elhanyagolható vizuális indoklás található a legfelsőbb kategóriába soroláshoz. Ami hátránya a filmnek, a baráti köröket viszonylag ritkán láthatjuk, pedig a Hétmérföldes szerelemben is ők hozták az igazán nagy poénokat. Ezek szegényes időkeretének köszönhetően sem gyenge a film, csak láttunk már erőteljesebb megvalósítást.

Portman nem égett akkorát a drámai szerep előtt, mint tette azt tavaly Bullock az Oscar előtt, de láttuk már őt ennél jóval keményebb helyzetben is (Saturday Night Live).

7/10

Válság szülte szomorújáték. A legutóbbi kisközösségi gazdasági válság-diagnózis Chiléből érkezett, igaz, még 2009-re dátumozva. Az emberi tragédiák ciklikus sorát felvonultató alkotás egy mára már nem ezen a néven futó orvosi szolgáltatásokat nyújtó cég, a Vida Sur alkalmazottjához szorosan vagy lazán köthető emberek sorsát követhetjük végig, melyekben Gonzalo végig kisebb-nagyobb szerepet vállal. A férfi kötődik a cégben leépítés miatt háttérbe szorított David, az outplacement-en ügyködő titkárnő, Manuela és annak öccse, valamint a cég által megműtött, addig vak, most alig látó Juan életéhez. Ezek a szálak és összefonódások több bonyodalomhoz is vezetnek, a filmnek azonban nem feltétlenül az eseményei azok, amiket ki kell emelni belőle, hanem a képi világ, valamint a cím réteges jelentéstartalma.

A látássérült Juan visszasírja azt az időt, mikor még vak volt, mert egy homályosan látott világ képei közt él, miközben régi társai kitaszítják maguk közül, a látásának köszönhetően pedig csak a félelmei növekednek. Szembesülni kénytelen a világ és az emberek ocsmányságával, melyet vak emberként távol tarthatott magától. A szerelemre éhes Manuela és kissé ütődött öccse, az áruházi biztonsági őr Rafa már másik megközelítést igényel. Manuela a cég által az alkalmazottaknak biztosított félárú plasztikai műtétet vállalja, önbizalmát és mellméretét növelendő. Rafa pedig tudtán kívül egy férjes asszony szeretője, pontosabban szexrabszolgája lesz, míg annak férje, a fentebb említett Gonzalo a válás után lassacskán tér csak vissza a családi fészekbe. David pedig a végletekig racionális és hitehagyó zsidó mérnök szerepében nem csak a céges leépítést kell hogy átvészleje, hanem a fiában éledező ortodox vallási elvárásoknak is meg kellene felelnie, miközben nem vágyik másra, csak arra, hogy lefeküdhessen Manuelával, kit szinte már idealizálva szeret.

A jól bevált európai dogmafilmes sablonok átköltöztek Dél-Amerikába, hogy az ottani, igazán szappanoperás filmipart is felvirágoztassák, igaz, mindezt egy elsőfilmes rendező, Cristián Jimenez alkotásán keresztül. Az eddig rövidfilmekben jeleskedő rendező nagyszerűen debütált az egészestés alkotásokok sorában. Filmjében a Vida Sur (most már Centro Dental Patagonia) cég  vezetésének kihatását vizsgálhatjuk meg olyan mikrodrámák egész sorában, melyek önmagukban eladnának egész filmeket. A három fő történeti szál egybesimítása szinte már a zsenialitás határait súrolja, a látványvilág és a képi poénok egész sora pedig csak alátámasztja, Jimenez már rövidfilmesnek is egészen kiemelkedő volt. A forgatókönyv is jórészt a rendező gyermeke, vagyis egy igazi szerzői filmről beszélhetünk, mely az abszurd határáig elsétálva beszél a nézőnek  a válságról, de talán a legemberibb módon. Nem financiális, érzelmi és szellemi válság ez, ahol a produktivitást és a racionalitást háttérbe szorítja a marketing mindent átható eszméje. El kell adni a rosszat is anélkül, hogy bármi jó állna mögötte.

Az amerikai filmek és a válság-hajhász károgástól megfáradt emberek számára igazán üdítő élmény ez az alkotás, melyben igazán még bűnbakot sem keresnek, csak bemutatják, kik és hol hibáznak. Nem kell aggódni, minden szereplő megtalálja a maga útját, ami persze örök tanulságként sosem az, amit vártak.

8/10

Megvédtem én már az Utódomra ütök és A dilemma című vígjátékokat; a nagy kritikusi összehasonlítósdi az alkotók különböző műfajú filmjeinek nagy ellensége. Igyekszem minden alkotást függetlenül nézni, nem befolyásolva magamat egyes stábtagok korábbi munkáitól. Rob Letterman rendező egy zseniális és szórakoztató animációs filmmel, a Szörnyek az űrlények ellen című alkotásával robbant be a köztudatba, majd ezen filmnek köszönhetően csendben el is aludtak a lelkesedés lángjai. Jack Black sokak által nem kedvelt komikusként Golden Globe-jelölésig vitte a Rocksuli című filmben, nyolc év alatt pedig több említésre érdemes filmben szerepelt: King Kong, Tenacious D, Trópusi vihar, A kezdet kezdete. Kettejük közös filmje valahogy minden, csak nem élvezetes, illetve ami jó benne, az nem rajtuk múlott.

Gulliver (Jack Black) unalmas és szürke szerkesztőségi postázóban tölti munkanapjait, barátok nélkül, saját lakásában tengeti életét. Mikor az új srácot már az első napon a főnökévé teszik, nagy lépésre szánja el magát: megközelíti az áhított nőt, Darcy-t (Amanda Peet). Sajnos rossz végén közelíti meg a problémát, az utazási rovathoz jelentkezve a Bermuda-háromszög rejtélyéről kell tudósítania a lapnak. Az utazása azonban csak a háromszögbe érkezve kezdődik el, ugyanis egy kettős örvény elviszi őt a liliputiak szigetére, ahol a két nép háborúskodása mellett Mary hercegnő (Emily Blunt) bonyolult szerelmi életéhez is asszisztálnia kell: az udvari előírások szerinti udvarló Edward tábornok (Chris O'Dowd), vagy a rangon aluli paraszt, Horatio (Jason Segel) iránt érzett fellángolás közt ingadozik.

A sztori apróbb részletei inkább az időtöltést szolgálják, erőtlen és ügyetlen kísérletként arra, hogy a főbb eseményeket összekössék. Az időérzetet szolgálandó űrkitöltés azonban csak nyújtja a filmet - nem is tudom, mikor éreztem ennyire feszengve magam egy vígjátékon. Ha a szereplőktől jobb filmeket akarunk látni, Blacktől bármi amit írtam fentebb, Peet még mindig inkább epizódszereplő, vele nem is kell sokat foglalkozni. Emily Blunt most futja a köröket minden műfajban, csak most a vígjátékkal lőtt nagyon mellé, a korábbi A tökéletlen trükk című filmet sokkal inkább javaslom az embereknek. Jason Segel a buddy-filmekből kiruccant egy buddy-karakterre, bár a Lepattintva és a Spancserek egyvégtében sem olyan embert próbálóak, mint a Gulliver. Végére hagytam Chris O'Dowd-ot, aki a zseniális IT Crowd szünetében készített egy fantasztikus időutazós filmet (Az időutazás nagy kérdései), egy remek beat-filmet (Rockhajó), majd átruccant Amerikába, hogy több pénzt keresve populárisabb filmekben jusson szerephez (Gyógyegér vacsorára). A szereplők közül a két brit, Blunt és O'Dowd azok, akik igazán élik ezt a kosztümös vígjátékot, alakításuk tényleg szórakoztató, még ha a színfalak recsegnek-ropognak is az átgondolatlanságtól.

A 3D fabatkát sem ér, de nem amiatt, mert mint jó új szokás szerint minden filmet a térhatással akarnak sikerre vinni; itt már a 2D-s képkockák is borzalmasan sikerültek. Ez szinte elfogadhatatlan egy 112 millió dolláros filmtől. A liliputiak és Gulliver közös jelenetei egytől egyig émelyítően összevágottak, ügyetlen és esetlen hatást keltve.

Csak kisgyermekes családoknak ajánlott, vagy azon elvetemült embereknek, akik darálva nézik a bakiparádékat és házivideókat.

3/10

Romantikus dráma. Az az öszvér, amelyet csak kevesen szeretnek. Hogy miért? Mert jobb szeretünk vagy csak romantikázni, vagy csak drámázni, de ennek a keveréke annyira le tudja képezni az élet történéseit, hogy inkább kerüljük és maradunk a tiszta, idealisztikus műfajoknál. Ebből kifolyólag sincs sok esélye az alkotásnak, arról nem beszélve, hogy a két barátot alakító színész, Vince Vaughn és Kevin James sem az a kategória, akire a magyar piacon érdemes építeni. Valahogy nem tartoznak a bejövős színészek közé, nem feltétlenül a külsejük miatt, sokkal inkább a stílusuk az, ami kevésbé fekszik a honi közönségnek.

Ha már idegenkedés, az Oscar-díjas Ron Howard rendezésében érkező film is csupa kettős érzetet keltett első körben. Érdekelt ugyan a film, de tartottam is tőle. Hogy miért, azt jómagam sem tudom, egész egyszerűen volt egy olyan érzésem, hogy egy újabb sztárjátékot láthatok majd, mely csak a milliókról szólt, amit érte kapnak. Igaz ez színészre, rendezőre egyaránt. Hogy miben tévedtem?

Első körben James és Vaughn figurája, mint buddy-k nagyon is jól működnek, a melléjük rendelt Winona Ryder és Jennifer Connelly pedig csak javítanak az egészen. A sztori szerint két baráti párt láthatunk, akiknek férfi tagjai a nagy szakmai áttörés előtt állnak, annak minden stresszes pillanatával. Míg az egyikük épp lánykérésen töri a fejét, meglátja a haver-sógornőt annak szeretőjével. Innentől a sztori már kevésbé a nagy kiugrásról, mint a nagy hallgatásról és bizonyításról szól.

A drámai szál nagyon erős és karakteres, sőt, több mint elgondolkodtató. Az a dilemma, hogy elmondjad-e a legjobb barátodnak, hogy csalja a felesége, miközben az asszony zsarolni kezd, hogy mindenben téged fog okolni. Aki volt megközelítőleg hasonló helyzetben, annak könnyen átérezhető: hazudsz a barátod védelmében, vagy legyél vele őszinte a barátságra való tekintettel. A film nem is igazán komédia, mint ahogy a nemzetközi sajtóanyag írja, bár tény, igyekszik a komikus helyzetekkel tompítani a szituációk élét, mégis olyan édes-bús hangvétellel teszi.

A nagy és általános lehúzást ugyanúgy nem értem, mint az Utódomra ütök esetében. Meg kéne tudnom, mi az az általános standard, amihez magunkat tartva egy ilyen filmet lehúzunk a semmibe. Nem mondanám álszentségnek, de mindenképp valami, általam nem értelmezhető kritérium-keretbe helyezik ezeket az alkotásokat, ahol csak elvérezniük lehet. Ron Howard rendező nem okozott csalódást (igaz, katarzist sem), akire azonban ideje lesz figyelni, az író Allan Loeb, aki a Tőzsdecápák 2. része mellett az egyik legjobban várt idei sorozathoz, a Terra Novához is adta a nevét. Eközben pedig a Kellékfeleség című Adam Sandler-filmhez is összedobott egy forgatókönyvet.

Nagy öröm, hogy Winona Ryder egyre több alkotásban tűnik fel, évekig csak a dvd-polcokra bejutó filmek után rögtön két mozifilmben láthatjuk, emellett az Oscar-jelölt Fekete hattyúban kapott szerepet. A két említett úriember játékával semmi probléma nincs, hozzák azt, amit eddig is kaptunk tőlük, Jennifel Connelly-t pedig mindig öröm látni a vásznon. A szeretőt játszó Channing Tatum talán a legidegesítőbb alakításával "örvendeztette" meg a rajongóit, az ambivalens rocker szerepében csapongott, szinte csak irritáló megmozdulása volt. Hogy ez tudatos szándék vagy holmi véletlen, nem tudom.

Az igazság néha tényleg fáj.

6/10

Ilyen az, mikor a magyar forgalmazó szándékaival ellenében ellehetetleníti saját termékét. A címadás sokszor félrevezető, nemhogy pontatlan, egyenesen elviselhetetlen, minderre pedig a fenti filmcím tökéletes szöveges illusztráció. Az angol eredeti The Rebound, ami nagyjából lepattanónak fordítható, a film jelentésében pedig inkább azt a pasit jelenti, akivel kigyógyul a válásból és volt férjéből. Ha nagyon trendi akarnék lenni, akkor simán rávágnám, hogy ez bizony MILF-film (micsoda betűkavar), egy olyan anyáról, aki a huszonéves srácok szexuális álma. Azonban ez sem újdonság, elég csak a Diploma előttre gondolni, ahol szegény fiatal Dustin Hoffman nem tud ellenállni a csábító és vonzó Mrs. Robinsonnak. Arról nem beszélve, hogy az érettebb nők iránti rajongásra a pornóipar külön ágazatot kezd felépíteni.

A filmben az asszony se nem szingli, se nem szerelmes a keresés időszakában, a szittert nem is keresi, alkalmi gyermekfelügyeleti ajánlata után kényelmi okok szólnak a férfi alkalmazása mellett. A felvágott nyelvű és mindenre fogékony gyermekek sem számítanak újdonságnak a filmes világban, ez így együtt mégsem a lerágott csont érzetét kelti, egyszeri mozis élménynek tökéletes.

A Kaliforgiával ismertséget szerző író-rendező, Bart Freundlich a nevéhez hasonlóan barátságos filmet szerzett számunkra, mely a párkapcsolatok változékonyságával és szabálytalanságaival foglalkozik. A főszerepekre megnyerte a msotanság ritkán látható Catherine Zeta-Jones-t és a lassan vígjáték-sztárrá emelkedő Justin Bartha-t. Az eredmény ugyan nem egy egetrengető tanulságokkal teli alkotás, de a maga nemében tökéletes randifilm, sőt, a valójában szingli nők számára tökéletes csokimajszoló alkotás.

A 40-es családanya, Sandy (Zeta-Jones) a fia születésnapi partiján készült videót nézi épp, mikor rájön, a férje megcsalja. A villámcsapás-szerű sokk után a gyerekekkel együtt a kertvárosból beköltözik New York sűrűjébe, hogy háztartásbeliből egy televíziós sportműsor szerkesztője legyen. A lakása alatti kis kávézóban dolgozik Aram (Bartha), akivel hamar kialakul a kölcsönös szimpátia, majd a munkaviszony: felkéri a fiatal férfit arra, hogy gyermekei dadája legyen. A folytonos közelség egy idő után átcsap szenvedélyes kapcsolatban, azonban a korkülönbség és a természet közbeszól: a méhen kívüli terhesség feltépi azokat a dobozokat, amelyekbe a józan ész diktálta érveket zárták. A szakítás új életutat nyit meg Aram előtt, aki nyakába veszi a világot, hogy megértse, ki is ő valójában. Az évek múlva bekövetkező véletlen találkozásnak köszönhetően azonban újra fellángol az addig eltemetett érzelem a két fél között.

Azért sem érzek lelkiismeret-furdalást, hogy leírom a történetet, mert ténylegesen nem egy világmegváltó, megdöbbentő történet. Az ilyen filmek az első perctől kezdve egy pontra összpontosítanak, ez sok esetben a dramaturgián, a színészek teljesítményén is meglátszik. Jelen esetben teljesen jól időzített, de kiszámítható fordulatok jönnek sorba, azonban cseppet sem veszít az értékéből a film azáltal, hogy kiszámíthatóvá válik.

6/10

Hogyan csináljunk úgy elsőre nagyjátékfilmet, hogy a fél világ rólunk beszéljen a megtekintése után, ráadásul csak dícsérő szavakal illessék munkánkat? Valahogy úgy, ahogy Christopher Morris tette a mostani filmjével. A Four Lions egy igazi elmebeteg, angol humorral átitatott film, melyben ugyan a muszlim radikálisokat követjük figyelemmel, mégis az egész nyugati civilizáció részesül a társadalomkritikából.

A négy oroszlán, akiket követünk, egy kis sejt az Egyesült Királyságban. A legnagyobb érdekesség velük kapcsolatban, hogy világi, nem hithű muszlimok, akik saját szájuk íze szerint alakítják a Korán tanításait, de a dzsihádról egy percre sem mondanak le. A szent háborúra való felkészítés jegyében megy el az egyik páros az afgán hegyekbe kiképzésre, de esetlenségükben a harcos emírt és az egész tábort robbantják fel. Visszatérve szervezni kezdik a nagy robbantást, melynek részeként nem csak ők érdemlik ki a mártírhalált, de népüket is mozgósítják a mostani nyugalmi állapotból. A mecset elleni robbantás terve törölve, helyette a futóversenyen jelmezes nevezőként robbantanának a tömegben. Küldetésük és a film kimenetele legalább annyira röhejes, mint az egész szervezés, ahogy hollókra erősített bombákkal kísérleteznek, ahogy az ötödik társuk a mezőn leli mártírhalálát a birkák közt futva, ahogy a brit rendőrség inkább a vallási elvek szerint élő, de békés testvéreket tartóztatja le és hallgatja ki, semmint a nyugatias életet élő, lelkükben azonban radikális muszlim fiatalokat.

A film nagyon komoly kérdéseket vet fel, mindezt hihetetlenül élvezetes vígjátékba oltva. Sokaknak ez a kettősség elveheti a kedvét a film kezdetén, de a helyzetkomikum sosem fordul át abszurdba, egyszerűen a bugyuta emberek életét és viselkedését modellezi ebben a pár napban. Nem ítéli el a muszlimokat, nem kárhoztatja őket a dzsihádért, a modern kori civilizációban sokakat megrémisztő, szinte a középkort idéző vallási fanatizmusért. Épp ellennkezőleg. Annak ellenére, hogy a robbantásra készülő fiatalokat érezzük szimpatikusabbnak és emberibbnek, észre kell venni, mekkora veszély leselkedik a nyugati civilizációra, ha ilyen beszivárgó egységek léteznek köztük. A 2008-as Az áruló Don Cheadle főszereplésével hasonló problémákra hívta fel a figyelmet, bár tette mindazt akciófilmes formában. Jelen alkotás se látványban, se nagyságában nem az említett film vetélytársa, más-más műfajuk miatt nem is érdemes összemérni őket.

A filmben látható társaság nagyjából olyan, mintha a Másnaposok alkotógárdája egy kis albioni hangulatt csempészne a tragikomikus terrorista-kérdés ábrázolásába. A négy fiatal arab, de Londonban született színész (Kayvan Novak - Waj, Riz Amhed - Omar, Adeel Akhtar - Fessal, Arsher Ali - Hassan) mellett a Barry-t alakító Nigel Lindsay-t érdemes kiemelni, a muszlim hitet felvevő, egyébként máshogy az arab világhoz nem kötődő brit polgár zakkant és elmeháborodott figurája vetekszik Zach Galifianakis alakításával a már említett amerikai vígjátékból.

Aki tudja, nézze meg, remek szórakozás ez egy olyan témát körüljárva, melyet a politikai korrektség miatt csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem mernek megközelíteni. Az eddig csak az IT Crowd-ból (direkt az angol cím, a magyar borzasztóra sikeredett) Denholm alakítójaként ismert Christopher Morris remekül ötvözte a kisfilmek könnyed humorát a nagyjátékfilmes játékidővel: ügyesen adagolja a szereplők elmebajait, a karakterek megismerése csak nehezíti a dolgunkat, Barry-n kívül senki felett nem törnénk pálcát - annak ellenére, hogy robbantásos merényletre készülődnek.

8/10

Az idei karácsonyi filmes felhozatal viszonylag kevésbé lett ünnepi, a szokványos gyermekfilmek és családi alkotások helyett megkaptuk Luc Besson Artur-kalandjának záró, harmadik epizódját (már ha hinni lehet a rendező kijelentésének, miszerint nem folytatja a történetet), egy romantikus drámát a pap és egy gyermeklány között Dél-Amerikából (A szerelemről és más démonokról), valamint egy paranoid vígjátékot az Egyesült Államokból, mely Shaq Bekur (angolul Gaylord Focker) betagozódási problémáiról a Byrnes-család kötelékébe. Ez utóbbi az, amiről most szó fog esni, azonban előtte egy kis áttekintés a trilógia tagjairól.

Az első rész 2000-ben került a moziba Apádra ütök (Meet the Parents) címen, mely a párkapcsolatok első nagy lépését, a szülőkkel való találkozást figurázta ki. A családfőt játszó Robert De Niro Jack szerepében egyszerűen zseniális volt, ahogy a nyugalmazott CIA-ügynök minden rutinjával igyekszik lenyomozni a családhoz közel kerülő ápolót, Greget (vagy Shaq, vagy Gaylord - Ben Stiller). A 2004-es Vejedre ütök kicsit gyengébben sikerült folytatás lett, melyben már a Bekur/Focker szülők bemutatása volt soron, a végletekig szabadelvű és Jackhez képest liberális hippi életmódot folytató Bernie (Dustin Hoffman) és Roz (Barbra Streisand) Bekur/Focker beemelése olykor túlzásokba hajló, erőltetett konfliktus-forrást jelentett a film alatt, mely már a házasság és a gyermekvállalás kérdésköreit járta végig.