Philip K. Dick fantasztikus életműve még mindig nem termelte ki a színvonalában hozzá méltó filmes adaptációkat, mert összességében jóval kevesebb az olyan film, mely sikerre vitte volna eme nagyszerű sci-fi szerző műveit. Hiába a nagy akarás és sok esetben az anyagi fedezet, összességében még mindig fájhat a szíve a Dick-rajongóknak (szexista poén, nem foglalkozni vele). A Sorsügynökség most olyan társaságba érkezett meg, mint a Kamera által homályosan, Különvélemény, Az emlákmás vagy a kultikus alapfilm, a Szárnyas fejvadász. Ugyan ez a legkevésbé science fiction-alapú film, mely feldolgozza Dick valamelyik művét, azonban ez az a film, melyet a sci-fi ellenes nézők talán a legkönnyebben fogadnak be, annak kommerszebb felfogása okán. Emellett az elsőfilmes rendező, George Nolfi is végre kiléphetett az írók magányos szobájából, hogy letudhassa saját forgatókönyvének forgatását.

A sikeres képviselő, David Norris (Matt Damon) indul a szenátori pozícióért, a nagy előny ellenére két fiatalkori botlás miatt elbukja a választásokat, majd a magánszektorba vonul vissza, hogy kis idő elteltével bejelentse, újra indul a pozícióért. Hogy ebben még semmi sci-fi nincsen, ne is lepjen meg senkit. A csavar a történetben az érzelmi oldal megjelenése, ugyanis a vesztes választási éjszaka megismeri Elise-t (Emily Blunt), akibe első látásra szerelmes lesz, azonban a sors közbeszól és hónaookig nem is találkoznak. Azonban Dadvid első munkanapján a sors akarata ellenére összefutnak, ami okán David élete kisiklik a csendes tudatlanságból. Mivel eléri azt a buszt, amivel Elise utazik, így hamarabb érkezik be az irodába és találkozik a Sorsügynökség tagjaival, akik épp az ő sorsának fonalát egyenesítik ki a Nagy Terv által elvártak szerint. David tudomásul veszi mindezt, azonban a véletlen folytán évek múlva ismét összefutnak a városban. Az Ügynökség mind komolyabb közbelépése ellenére is megtörténik a sorsfordító csók, az első együtt töltött éjszaka. Davidnek azonban döntenie kell, hogy a neki és az Elise-nek szánt jövőt milyen mértékben akarja elhomályosítani, így ő inkább a nekik szánt jövő mellett dönt. A férfi már az új kampány végén tart, mikor szembesül a ténnyel, Elise férjhez készül menni, a szerelmes David számára pedig ez a válaszút, mikor úgy dönt, szembeszáll a Sors akaratával, legyőzvén egy teljes ügynökséget.

Ugyan a film tényleg messze áll a szokványos sci-fi formulától, azonban nagyon érdekes párhuzamokat fedez fel benne az ember. Dick még írói pályája elején, 1954-ben vetette papírra ezt a történetet, s ez az időszak az európai ember számára végképp beszédes. A II. világháború után, még a hidegháború elején Európa és az egész világ a kommunistáktól rettegett (nem kell említeni ennek a félelemnek a legnagyobb amerikai megtestesülését, McCarthy szenátort és az ő hadjáratát). Ennek a hatását érezni nem csak a filmen, de a novellában is, hiszen az ügynökök leírása hajaz Orwell 1984 című művében találhatóakra is: a Nagy Testvér, aki mindent lát, az ő mindenhol jelen lévő ügynökei, az előre elrendelt sors felsőbb szintű betartatása. Nekünk itt káEurópában csak élénkebb emlékeink vannak arról, hogyan is működött a valóságban az ilyen ballonkabátos felsőbb szerv, mely nem engedte a különutas megoldásokat. Ha nagyon szimbolizmussal akarnánk megoldani a kérdést, akár még az aczéli 3T-hez is hasonlíthatnánk az itt látottakat, azonban ez már a vékonyabbik fele a kenyérnek. A rendszer ellen harcoló kisember pedig ismét csak erősíti ezt a karaktert, a kiválasztottság érzetével nemesítve hősünket: nem úgy kiválasztott, mint Neo a Mátrixban, hanem ő maga dönti el, nem fogadja el a neki szánt sorsot, nem akar választani a nő és a siker közt. Megpróbálja a lehetetlent, még ha életével (jelen esetben egész személyiségével) is fizetnie kell vakmerőségéért.

Matt Damon rövid időn belül két érdekes filmben vállalt szerepet, emellett Eastwood Azutánja is olyan film, mely már a színészi kvalitásaira helyezi a hangsúlyt, nem a fizikai állóképességére (ld. Bourne-trilógia, Zöld Zóna, Invictus). Jó látni, hogy kvalitásaival is igyekszik az élvonalban maradni, a különc szerepekről nem is beszélve (Az informátor, Grimm). Mellette Emily Blunt olyan nő, akiről elhisszük, hogy az életünket is kockára tesszük azért, hogy magunk mellett tudhassuk. Ez is a film igazi rizikója, hogy olyan női főszereplőt kell reprezentálni, aki "megéri az árát", persze az eszmei vonalon. Nem egy femme fatale (ez a kitétel amúgy is leszerepelt A túristában Angelina Jolie révén), azonban ízig-vérig nő, annak teljes érzelmi és fizikai eszköztárával. Mikor kell, csábít, mikor kell, bódít, mikor kell, érzelmes és elszánt. Mellettük kvázi epizódszerepekben tűnnek fel a következők: Anthony Mackie, John Slattery és Terence Stamp. Mindannyian nagyszerűen hozzák ezt a hidegháborús ügynök-életérzést, mind öltözködésük, mind viselkedésükből süt az a fajta fellengzős '50-es évekbeli attitűd, mely oly jellemző volt "bizonyos" munkakörben.

Ugyan Nolfi csínján bánt a tudományos fantasztikum Dick-féle burjánzásával, mégis sikerült a lényegi mondanivalót átadni a nézőnek. Ha lehámozzuk a romantikus burkot, mely a szélesebb fogyasztóközönség étvágyát volt hivatott felkelteni, akkor egy nagyon is adekvát kérdéshalmazt kapunk, mely már kontextusba helyezve számos kérdést vet fel az emberben a hétköznapi véletlenekre vetítve: elvesztett telefonszámok, téves hívások, gyakori "véletlenek", a "mintha az egész világ ellenem lenne"-érzés puszta ténye. Érdemes megnézni tehát a Sorsügynökséget, mely ugyan megközelítőleg sem lesz akkora kultstátusz részese, mint a Szárnyas fejvadász volt, de méltán feltehető a Különvélemény, a Total Recall és a Kamera által homályosan mellé - csak azt ne felejtsük el, ez olyan sci-fi, melyet a csajunk is nyugodt szívvel megnézhet.

7/10