Prolihisztor

Szelektált válogatás egy huszonéves webpolgár gondolataiból, filmes írásaiból. Vélemény-folyam, mely műfajokhoz és témákhoz nem, csak személyhez kötött.

Ne higgy a gyerekmeséknek!

Címkék: film, kritika, mozi, Hófehérke, hét törpe, Tarsem Singh

Hófehérke, első felvonás. Tarsem Singh, az egyik legvizuálisabb történetmesélő fogta magát, hogy vászonra vigye a magára maradt hercegnő kalandjait. A cseppet sem futószalag-filmes indiai rendező előző alkotása, a Halhatatlanok már egy rakás vitát szított szakmai körökben, jelen filmje pedig csak tovább növeli azok számát. Egyszerűen felfoghatatlan, mi vitte rá erre a mostani alkotásra, amely a Shrek szintjén űzne gúnyt a klisékből (ezt a szándékot meg is vallja a herceg, aki szőke), azonban csak értelmetlen vagdalkozássá válik a stílusát kereső celluloid-massza.

A gonosz Királyné (Julia Roberts) zsarnokoskodik a népen, újabb gazdag férjet keresve magának, hogy finanszírozhassa végtleen fényűzését. Szegény Hófehérke (Lilly Collins) édesapja, a király halála óta a vár és a királynő foglya, várva a megváltást, a menekvést, miközben halvány lila gőze sincs, mi folyik a királyságban. Egyik hű szolgálója bátorítására nekivág az erdőnek, megismerkedve az épp a törpék által kirabolt Herceggel (Armie Hammer), kezdődik is a szerelmi szál. Míg a Királynő a Herceg vagyonára és testére feni a fogát, eltetetné láb alól Hófehérkét, akinek végül megkegyelmeznek, eljut egészen a törpék házáig, akik kitanítják a lopás mesterségére, ezzel pedig új lökést adva a zsarnokság ellen küzdő Hófehérkének.

Őszintén, rég fogtam ennyire a fejem, miért kellett ezt így és most? Nem ötlettelen az alkotás, hanem erőltetett és telve rossz hangsúllyal. Olyan az érzés, mintha nagyon kis gyerekeknek szánt produkció lenne, de a szöveges részt csak a felnőttek érthessék. Ez működött a már említett animációs alkotásnál, de itt és most nagyon nem bejövős a végeredmény. Idegesítő törpék, már az elnevezés is fáj: Hentes, Napóleon, Farkas, Flamó, Vigyori, Grimm, Félpint! Nincs azzal baj, ha alternatív univerzumot teremtenek egy klasszikus történet elmesélése közben, de olyan volt ez a mese, mint Uwe Boll akciófilmjei: - csak amiatt nézi meg az ember, hogy elmondhassa, a szarból nincs kiút.

Nagyon dühítő egyben, mert egy tényleg zseniális rendezőt láthatunk lejtmenetben (párhuzam M. Night Shyamalannal). A Halhatatlanok esetében legalább a látvány kárpótolt a néhol hiányos történetért, itt viszont egyedül Julia Roberts játéka az, ami emészthető, a többi csak élőszereplős story board. Lilly Collins még Hófehérkének is halvány, Armie Hammer olyan, mint a felsőteste - semmilyen. A látványvilág is sivár, az épített erdő, a gyenge CGI, a palota feleslegesen giccsbe hajtott pompája csak rombolja az illúziót. Kis vizuális ötlet, a törpék harmonika-gólyalábai, a tükör mögötti világ jó megvalósítás, de ez édeskevés ahhoz, hogy tízévesnél idősebb nézőket is lekössön.

A meseverzió elbukott, két és fél hónap múlva megnézhetjük, mire lesz képes az akciófilmmé tuningolt változat, a Hófehér és a vadász Kristen Stewarttal, Charlize Theronnal és Chris Hemsworth-szel. Nagyon nem kell lécet ugrani az elfogadható szinthez... legalábbis a film végi bollywoodi össztánc garantáltan ki fog maradni!

0 Komment
0 Reblog!

Mars haza!

Címkék: film, kritika, mozi, E. R. Burroughs

Szegény John Carter túl sok időt töltött az afrikai menekülttáborban, mert amíg a betegeket és elesetteket segítette, feltűnés nélkül áttelepítették egy marsi (nem anikós) kolóniára, ahol előbb a vadak hercegeinek egyike lett, majd szépen belezúgott a helyi rézbőrű szépcsajba, ahonnan már csak egy bazinagy ugrás volt, hogy Károly módjára trónörökös legyen!

Na legalább ennyire zavaros a film! Nem annak, aki olvasta E.R. Burroughs eredetijét, mert ott is ragyogóan átjön egy mentálisan idős ember visszaemlékezéseinek zagyvasága, amire a film forgatókönyvírói (aka producerek, akik a pénzt adták) rá is tettek egy brutális nagy szívlapáttal, hogy jobban égjen az a láng! Lett is baj bőven, elvégre a tizenegy kötetet megérő John Carter-saga kezdő szakasza, A Mars hercegnője került (volna) adaptálásra. Ehelyett azonban jóféle átiratot kapunk, amiben még a nyersanyag kesze-kusza történetmesélését is sikeresen felülmúlták, olyan új történetszálakka átszőve, melyekre megfilmesítési szempontokból sem volt szükség.

John Carter szimpla exkatona-aranyásó, aki egy unalmas napon a kocsmába téved ellátmányért, majd kis bunyó után a katonák fogságába esik. Többszöri nekifutásra sikerül is megszökni, az őt üldöző lovas katonák pedig összeakasztják a bajuszt az apacsokkal. Carter és a katonák parancsnoka beveszi magát egy barlangba, ahova csóri indiánok az ősi babonák miatt nem merik betenni a lábukat. Erre megjelenik egy kék energianyalábbal utazó high-tech space-priest, kis dulakodás után pedig máris a Marson találjuk hősünket. Itt megkapjuk a gravitációs magyarázatot, miért is lesz a legkisebb harcos a legnagyobb pofonosztó és ugróbajnok, aztán máris jönnek a vad tharkok, a négykezes óriás-rovarok, akik gyilkos törzsbe verődve csak szemlélik a rézbőrű törzsek égi csatáit. Persze Carter itt is beavatkozik, elvégre suna a pácban, meg is indul a romantikus összemelegedés a lá Pocahontas vs Avatar! Lesz még epicnek szánt battle tharkok és elnyomó rézbőrűek közt, meg némi arénás idegenaprítás is, hogy kvázi Sherlock Holmes-féle csavart rakjanak nekünk a végére, mintegy megszellőztetve Carter dohos kriptáját a folytatás előtt...

Tarzan intergalaktikus alteregója kicsit kevéskének bizonyult ahhoz, hogy a rá feccölt pár százmillió dolláros költségvetés megtérüljön, mert egyelőre se a bevételi adatok, se a kritikusi-nézői lelkesedés nem ad akkora hátszelet, mint tette azt filmes elődjénél, a már megénekelt Avatarnál. Nem rossz a film, félre ne értsen senki, csak nem jó annyira, hogy 3D, netán IMAX-jegyárakat áldozzon rá az ember. Persze sokan hozakodnak elő vele, hogy mindezt már látta Avatar- és Star Wars-fronton, ettől függetlenül fejbe vésendő, de vastagon: laza 60-90 évet vert az említett alkotások eszmei megszületésére...

Andrew Stanton animációs rendező szép munkát végzett, mikor birka türelemmel renderelésre intette a csapatát, de konzultálni illet volna a Magyar Nemzeti Filmalappal, hogy forgatókönyv-fejlesztés címén pár milliót irányítsanak át, a jobb eredmény érdekében. 250 millió dolláros költségvetés beza nem piskóta, legalább 2-3 hét, mire fel lehet mérni a károkat. Tavaly Zöld Lámpásban mértük a blockbuster-buktát, idén már a szezon nyitányakor könyvelhetjük a befutót!

A főszerepben Taylor Kitsch nem rossz, de ő mégiscsak Tim Riggins a Friday Night Lights-ból, most meg Sam Worthington két évvel ezelőtti gúnyájába növesztenék a srácot: előbb Carter a Marson, áprilisra jön Peter Berg (FNL-vezér) Álcásított Torpedó-filmje, a Csatahajó is, ahol már az emblematikus Riggins-fürtöktől is megválik. Nincs ezzel baj, csak úgy néz ki, Michael B. Jordan ugyanazon televíziós szériából komolyabb sikert mutathat fel: 12 milliós film egyik főszerepében már a tízszeres megtérülésfelé tart Az erő krónikája, a Disney új megaprodukciója pedig a gigászi költségvetés töredékénél tart, ha úgy számoljuk, hogy a bevétel fele el se hagyja a mozit. Lynn Collins elfogadható Dejah Torisként, azonban Mark Strong megint mit művel?!?!? Olyan főgonosz, akit inkább elküldenénk kapálni egy szezont a dinnyeföldön, máris megjavulna kóbor kis szelleme a lázító gondolatok gyötrő kínjából!

Láttuk a majmos előzetest, reménykedtünk is, a végeredmény azonban egy méregdrága átlagfilm lett kicsit komoly látvánnyal, de ezt is csak azért mondhatja el magáról, mert a rendező van olyan beteg, hogy látványorientált. Halott könyvből azonban ő is csak zombilevest tud főzni!

0 Komment
0 Reblog!

Olcsó hősnek nem híg a leve

Címkék: film, kritika, mozi, low budget, szuperhős

Több mint egy évtizede robbant be az ijesztgetős filmek palettájába az Ideglelés című filmmel a kézikamerás horror, egyből új zsánert is teremtve, megannyi rajongót szerezve. Nagyjából egyszerre indult a képregényfilmek modern feldolgozási hulláma az X-Men-fimmel, amely ipari méretű adaptálási lázat indított útjára Hollywood ismételten akadozó gépezetében. Most azonban megcsodálhatjuk ennek üde és low budget keverékét Josh Trank rendezésében, aki nagyjátékfilmes bemutatkozásával le is söpört az asztalról jó pár hírnevesebb zsánerfilmet.

A sztori rém egyszerű: átlagos srácok a gimiből, a hierarchia eltérő fokain állva egy buliban furcsa dologra lelnek a föld alatt. A világító és villódzó, láthatóan nem evilági eredetű felfedezés egycsapásra megváltoztatja a fiúk életét. Először még csak a hátsó kertben kísérletezgetnek újonnan kialakuló, főleg a telepátián alapuló képességeikkel, majd mind gyakrabban lépnek ki a nagyvilágba is. A kisebb csínyek után már a lúzer Andrew önbizalmát is növelő iskolai tehetségkutató verseny során is villognak "tehetségükkel". A hirtelen jött népszerűséget azonban a szerencsétlen és az egyedüli támaszt haldokló anyjában meglelő Andrew lelki instabilitása mind a csapat egységét is megbontja, mind a társadalomra is egyre nagyobb veszélyt jelent.

Meg kell hagyni, igazi geek-film. A rendező Trank mellett a forgatókönyvíró Max Landis is laza 26-27 éves korban leledző, finoman szólva is érezhetően comics-fan fiatalember, innen is érezni, hogy még éhes farkasokkal van dolgunk. Hozzájuk hasonlóan a hérom főszereplő is - jó amerikai gimis filmes/sorozatos szokásként - huszonéves, ez a fiatal-felnőtt attitűd pedig nagyon is jót tesz a filmnek. Olyan srácokról van szó, akiknek első igazán komoly horrorfilmes élménye éppen a bevezőben említett Ideglelés lehetett, a korai behatásokat és a rajongás tárgyát képező szórakoztató irodalmi jártasság egyvelege pedig csak nekünk, nézőknek jelent jót. Olyan drámát kapunk, ami talán még Batman kalandjaiban is megállná a helyét, mindezt olyan humorral felvértezve, ami Pókember kamaszos báját adta az elejétől fogva. Ez a kettősség, valamint az a tény, hogy laza 12 millió dollárból, egy ma már sztárgázsinak se számító összegből hozták össze ezt a filmet, igazán megsüvegelendő. Olyan (akár több) százmilliós projekteket homályosítva el, mint a Zöld Lámpás, a Pókember-trilógia.

Ami még a film erőssége, hogy a hősiesség mellett bizony a hatalomittas, megérszegült és úttévesztő fiatalság elé is görbe tükröt tud adni azáltal, hogy a szupererő birtokában is mélyen emberinek ábrázolja hőseinket: ugyanúgy elmennek berúgni a partiban, ugyanúgy erős érzelmekre és kötődésre vágynak, ettől függetlenül ugyanúgy szenvednek és gyötri őket a jelen, mint társaikat. Ha őszinte akarok lenni, valami ilyesmit vártam volna a Hősök című sorozattól is, ott azonban durván elcsúsztak a hangsúlyok. A fiatal, főleg sorozatokból ismert színészek játékára nem lehet panasz, a kamasz Obamát idéző karakter Michael B. Jordant egyre közelebb hozza Hollywoodhoz. Ne feledjük, egy olyan srácról van szó, aki a Drót egyik legjobb évadának volt meghatározó kamaszszínésze, míg a Tiszta szívvel foci utolsó évadainak egyik legjobban teljesítő színésze. Mellé tökéletes választás volt Dane DeHaan, aki teljesen ellensúlyozza a népszerű, jóképű fiút: a benne szunnyadó gonosz és annak felébredése tananyag lehetne a színitanodákban.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni a filmet, mert fiatalos, humoros, mégis drámai, a mostanság kötelező szuperhősmoziknak pedig jókora pofont kever le kicsiny bukszája ellenére. 

0 Komment
0 Reblog!

Káin és Ábel

Címkék: film, kritika, MMA, mozi, Oscar 2012

Míg az elmúlt évtizedekben a K1 bírt hatalmas rajongótáborral, a brutalitásra szomjazó nézők és rajongók egyre nagyobb piedesztálra állítanak egy még annál is keményebb sportágat, a ketrecharcot. A legalapvetőbb szabályokkal övezett sportágak leginkább a modern kori gladiátor-viadalokhoz hasonlíthatóak, azzal a különbséggel, hogy most már nyoma sincs a rabszolga alapokkal (ezügyben felzárkóztató tananyag a Spartacus című tv-sorozat). Nem lehetett sokat halogatni, hogy a szélesvásznat is felfedezze magának a sportág, arról nem is beszélve, milyen sikeres sportdrámákat szállít lassan évről évre Hollywood (A pankrátor, A harcos, Pénzcsináló). Ezek nyomdokain haladva most ismét a családi dráma kerül fajsúlyos szerepbe, A harcos után ismét egy zsarnoki és lelkileg megnyomorító szülő árnyékában felnövő gyermekek évtizedes sérelmeiket tudják le az aktuális ellenfél képében megszemélyesített, mindenért ookolt apa-figura  ellen vívott csatákban.

Míg az egyik testvér, Tommy (Tom Hardy) tengerészgyalogos, aki besokallt a harctér fertelmeitől, megszökik a szolgálati kötelezettség elől, hogy elhunyt bajtársának családjáról gondoskodjon a győzelemért járó pénzből. Ezzel szemben a másik testvér, Brendan (Joel Edgerton), aki alkoholista apjuk, Thomas (Nick Nolte) árnyékában nőtte ki magát, nehezen boldoguló tanéremberként veszi fel újra a kesztyűt, hogy ökleivel keresse meg azt a pénzt, amit az eszével már nem tud. Mindketten gyökerek nélküli férfiak, elkeseredetten kapaszkodnak mindenbe, ami a feledés homályába burkolja fiatalkoruk borzalmait: Tommy a katonasorsot választotta, Brendan pedig egy új család alapításában találta meg menekülésének zálogát. Sorsuk azonban megpecsételődni látszik, mikor egyazon versenyen kénytelenek indulni a pénzdíjért, mellyel megválthatnák lelkük szabadságát a nyomasztó kötelezettségek közepette. Tommy emellett a lelkileg nehezebben járható utat választja, visszatér szívből gyűlölt apjához, annak edzői szakértelmére bízva magát. 

Nyugodtan kijelenthetjük, brutális drámával van dolgunk, a fizikai sérülések szinte eltörpülnek a lelki traumák borzalmai mellett. A fiatalabbik testvér, Tommy anyjával maradt, majd tehetetlenül asszisztált rákban szenvedő édesanyja haláltusájához, míg Brendan végignézte alkoholmámorban úszó apja leépülését, miközben hátat fordított testvérének és édesanyjának, hogy együtt maradhasson a lánnyal, ki végül gyermekei anyja lesz. Az árulás, az elhagyatottság, a magány érzete elidegeníti a fiatalabb fivért, állati szintre torzítva érzelmeit. Hiába a bűnbánó apa, ha mindaz a fájdalom, mit fiainak okozott, egyedül az arénában, vérrel mosható le az öklökről.

Furcsa lehet Tom Hardy látványa annak, aki múlt héten a Kémes hármas című romantikus filmben látták utoljára, itt pedig egy igazi ösztönlény, egy ketrecben nevelkedett állat vadságával ront rá aktuális ellenfelére. Míg egy hete Reese Witherspoon kegyeiért küzdött titkosszolgálati eszközökkel, mostanra puszta kezével pusztítaná el mindazt, ami kimaradt az életéből testvére és apja árulása miatt. Nick Nolte a kényszerpályán mozgó gyógyuló alkoholista szerepében van olyan jó, hogy megérdemelje az Oscar-díjat, hozzá hasonlóan erőtlen figurát már rég láttunk, hiába minden erőfeszítése. Múltjának mocskában dagonyázva próbálna egyszerre küzdeni mindkét fia megbocsátásáért és szeretetéért, mégis csődöt kell vallania: ezt a harcot nem ő folytatja, csak asszisztálni tud véreinek harcához.

Gavin O'Connor rendező nem csak a drámára helyezte a hangsúlyt, amért hálásak lehetünk: filmjének legalább annyira erős szelete a ketrecharcos megmérettetések ábrázolása, mint a családon túlnövő dráma vonulata.

Káin és Ábel ütközetében ezúttal Ábel kerekedik felül, életbne hagyva életére törő fivérét, mintegy keresztényi megbocsátást gyakorolva. 

0 Komment
0 Reblog!

84. Oscar-díjátadó

Címkék: film, díjátadó, Oscar 2012, szavazás

Magunk mögött tudhatjuk az idei filmes szezont, mára virradóra átadták az Oscar-díjakat is. Abszolút győztest matematikai alapon nem hirdethetünk, elvégre A némafilmes és A leleményes Hugo is 5-5 szobrocskával gazdagodott, de mekkora különbség van a legjobb film és rendező kategóriája, valamint a legjobb operatőr és látványtervezés között!

Nagy meglepetések (lassan) szokás szerint nem születtek, a szavazásunkon győztesek és a kihirdetett szobortulajdonosok közti különbség esetében sokszor csak csekély szavazatszám mutatkozott. 

Lentebb a teljes lista, a fontosabb kategóriák esetében pedig zárójelben a szavazás eredménye abban az esetben, ha eltérés mutatkozott.


Legjobb film: A némafilmes


Legjobb rendező: Michel Hazanavicius (A némafilmes)


Legjobb férfi főszereplő: Jean Dujardin (A némafilmes)

(szavazásunkon: George Clooney - Utódok)


Legjobb női főszereplő: Meryl Streep (A Vaslady)


Legjobb férfi mellékszereplő: Christopher Plummer (Kezdők)


Legjobb női mellékszereplő: Octavia Spencer (A segítség)

(szavazásunkon: Berenice Bejo - A némafilmes)

Legjobb eredeti forgatókönyv: Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)

(szavazásunkon: A némafilmes)


Legjobb adaptált forgatókönyv: Alexander Payne, Nat Faxon és Jim Rash (Utódok)

(szavazásunkon: Suszter, szabó, baka, kém)


Legjobb animációs film: Rango


Legjobb idegen nyelvű film: Nader és Simin


Legjobb dokumentumfilm: Undefeated

Legjobb operatőr: Robert Richardson (A leleményes Hugo)

Legjobb vágás: Kirk Baxter és Angus Wall (A tetovált lány)

Legjobb látványtervezés: Dante Feretti és Francesca Lo Schiavo (A leleményes Hugo)

Legjobb kosztümtervezés: Mark Bridges (A némafilmes)

Legjobb smink/maszk: A Vaslady

Legjobb eredeti filmzene: Ludovic Bource (A némafilmes)

Legjobb betétdal: Man or Muppet (Muppets)

Legjobb hang: A leleményes Hugo

Legjobb hangvágás: A leleményes Hugo

Legjobb képi effektusok: A leleményes Hugo

Legjobb rövidfilm: The Shore

Legjobb rövid animáció: Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore

Legjobb rövid dokumentumfilm: Saving Face

0 Komment
0 Reblog!

Naptár

Olvasóim

Bódi Tamás Hampuk Richárd pÉTER Mikoly Zsanett boldogbea06 Ritta LStyle

Utolsó kommentek