Hófehérke, első felvonás. Tarsem Singh, az egyik legvizuálisabb történetmesélő fogta magát, hogy vászonra vigye a magára maradt hercegnő kalandjait. A cseppet sem futószalag-filmes indiai rendező előző alkotása, a Halhatatlanok már egy rakás vitát szított szakmai körökben, jelen filmje pedig csak tovább növeli azok számát. Egyszerűen felfoghatatlan, mi vitte rá erre a mostani alkotásra, amely a Shrek szintjén űzne gúnyt a klisékből (ezt a szándékot meg is vallja a herceg, aki szőke), azonban csak értelmetlen vagdalkozássá válik a stílusát kereső celluloid-massza.
A gonosz Királyné (Julia Roberts) zsarnokoskodik a népen, újabb gazdag férjet keresve magának, hogy finanszírozhassa végtleen fényűzését. Szegény Hófehérke (Lilly Collins) édesapja, a király halála óta a vár és a királynő foglya, várva a megváltást, a menekvést, miközben halvány lila gőze sincs, mi folyik a királyságban. Egyik hű szolgálója bátorítására nekivág az erdőnek, megismerkedve az épp a törpék által kirabolt Herceggel (Armie Hammer), kezdődik is a szerelmi szál. Míg a Királynő a Herceg vagyonára és testére feni a fogát, eltetetné láb alól Hófehérkét, akinek végül megkegyelmeznek, eljut egészen a törpék házáig, akik kitanítják a lopás mesterségére, ezzel pedig új lökést adva a zsarnokság ellen küzdő Hófehérkének.
Őszintén, rég fogtam ennyire a fejem, miért kellett ezt így és most? Nem ötlettelen az alkotás, hanem erőltetett és telve rossz hangsúllyal. Olyan az érzés, mintha nagyon kis gyerekeknek szánt produkció lenne, de a szöveges részt csak a felnőttek érthessék. Ez működött a már említett animációs alkotásnál, de itt és most nagyon nem bejövős a végeredmény. Idegesítő törpék, már az elnevezés is fáj: Hentes, Napóleon, Farkas, Flamó, Vigyori, Grimm, Félpint! Nincs azzal baj, ha alternatív univerzumot teremtenek egy klasszikus történet elmesélése közben, de olyan volt ez a mese, mint Uwe Boll akciófilmjei: - csak amiatt nézi meg az ember, hogy elmondhassa, a szarból nincs kiút.
Nagyon dühítő egyben, mert egy tényleg zseniális rendezőt láthatunk lejtmenetben (párhuzam M. Night Shyamalannal). A Halhatatlanok esetében legalább a látvány kárpótolt a néhol hiányos történetért, itt viszont egyedül Julia Roberts játéka az, ami emészthető, a többi csak élőszereplős story board. Lilly Collins még Hófehérkének is halvány, Armie Hammer olyan, mint a felsőteste - semmilyen. A látványvilág is sivár, az épített erdő, a gyenge CGI, a palota feleslegesen giccsbe hajtott pompája csak rombolja az illúziót. Kis vizuális ötlet, a törpék harmonika-gólyalábai, a tükör mögötti világ jó megvalósítás, de ez édeskevés ahhoz, hogy tízévesnél idősebb nézőket is lekössön.
A meseverzió elbukott, két és fél hónap múlva megnézhetjük, mire lesz képes az akciófilmmé tuningolt változat, a Hófehér és a vadász Kristen Stewarttal, Charlize Theronnal és Chris Hemsworth-szel. Nagyon nem kell lécet ugrani az elfogadható szinthez... legalábbis a film végi bollywoodi össztánc garantáltan ki fog maradni!
Szegény John Carter túl sok időt töltött az afrikai menekülttáborban, mert amíg a betegeket és elesetteket segítette, feltűnés nélkül áttelepítették egy marsi (nem anikós) kolóniára, ahol előbb a vadak hercegeinek egyike lett, majd szépen belezúgott a helyi rézbőrű szépcsajba, ahonnan már csak egy bazinagy ugrás volt, hogy Károly módjára trónörökös legyen!
Több mint egy évtizede robbant be az ijesztgetős filmek palettájába az Ideglelés című filmmel a kézikamerás horror, egyből új zsánert is teremtve, megannyi rajongót szerezve. Nagyjából egyszerre indult a képregényfilmek modern feldolgozási hulláma az X-Men-fimmel, amely ipari méretű adaptálási lázat indított útjára Hollywood ismételten akadozó gépezetében. Most azonban megcsodálhatjuk ennek üde és low budget keverékét Josh Trank rendezésében, aki nagyjátékfilmes bemutatkozásával le is söpört az asztalról jó pár hírnevesebb zsánerfilmet.
Míg az elmúlt évtizedekben a K1 bírt hatalmas rajongótáborral, a brutalitásra szomjazó nézők és rajongók egyre nagyobb piedesztálra állítanak egy még annál is keményebb sportágat, a ketrecharcot. A legalapvetőbb szabályokkal övezett sportágak leginkább a modern kori gladiátor-viadalokhoz hasonlíthatóak, azzal a különbséggel, hogy most már nyoma sincs a rabszolga alapokkal (ezügyben felzárkóztató tananyag a Spartacus című tv-sorozat). Nem lehetett sokat halogatni, hogy a szélesvásznat is felfedezze magának a sportág, arról nem is beszélve, milyen sikeres sportdrámákat szállít lassan évről évre Hollywood (A pankrátor, A harcos, Pénzcsináló). Ezek nyomdokain haladva most ismét a családi dráma kerül fajsúlyos szerepbe, A harcos után ismét egy zsarnoki és lelkileg megnyomorító szülő árnyékában felnövő gyermekek évtizedes sérelmeiket tudják le az aktuális ellenfél képében megszemélyesített, mindenért ookolt apa-figura ellen vívott csatákban.
Magunk mögött tudhatjuk az idei filmes szezont, mára virradóra átadták az Oscar-díjakat is. Abszolút győztest matematikai alapon nem hirdethetünk, elvégre A némafilmes és A leleményes Hugo is 5-5 szobrocskával gazdagodott, de mekkora különbség van a legjobb film és rendező kategóriája, valamint a legjobb operatőr és látványtervezés között!
