Biztos csak amiatt, mert egyre közelebb kerülök a harminchoz, de mind kevésbé tudok lelkesedni az animációs filmek iránt. Az idei premierek közül a Merida, a bátor csak szimplán tetszett, míg a franchise-rendszerben érkező Jégkorszak 4 és Madagaszkár 3 már egyenesen elfogadhatatlanná vált a szememben. Ezek után érthető, ha kissé szkeptikusan ül be a magamfajta egy még ismeretlen minőségű filmre, mely az elmúlt évek kevésbé szimpatikus vérszívó hullámain felbukkanva értelmezne nekünk egy színesebbet a műfaj keretein belül. Ehhez képest nem csak pozitívan csalódtam, hanem szinte folyamatosan vigyorogtam, mint a tejbe tök, a felnőttesebb poénoknál egyenesen harsányabb voltam, mint a gyerekek…

Drakula gróf 19. század végnapjaiban felépítteti a tökéletes menedéket az emberek elől bujkálni kényszerülő szörnyeknek valamint egyetlen értelmének halhatatlan életében, a lányának, Mavisnek. A történet apropóját egyébként a jányka 118. születésnapja adja, amikor vámpírlépték szerint nagykorúvá lesz. Az apuci által rendezett össznépi rém-dzsembori a sablonos unalomba látszik fulladni, mikor a hotel életében először egy élő ember téved be a rengetegből. Jonatán (beza, a Jonathan szépen lemagyarosítva) megjelenése nem csak vendéglátó idegeit kezdi ki, de gyermeke érzelmeink húrjait is megpendíti. A bújócska során szörnykörökben egyre népszerűbb lesz a kisminkelt élő legény, míg a büszke, ámde eleinte hiperóvatos vámpír-apuka pedig szép lassan revideálja az emberekről alkotott nézeteit.

A recept tökéletesen ismert, egyetlen meglepő fordulatot sem kell várni, amit csak lehetett, eltanult a Sony animációs részlege a Dreamworks 2001-es emblematikus darabjából, a Shrekből. Jó diákként igyekszik túlszárnyalni mesterét, ami felesleges, de olykor üdvözítő. A rémmesék sablonjait és szereplőit cafatokra tépik, hogy a megfelelő módon illeszthessék a mondandó kereteihez fazonszabott Frankensteint, Múmiát, Láthatatlan embert vagy épp Rémfarkast. Genndy Tartakovsky rendező (Pindúr pandúrok, Szamuráj Jack), valamint a két forgatókönyvíró, Peter Baynham (Borat, Brüno) és Robert Smigel  (Saturday Night Live) közös munkája nagyszerűen szórakoztat nem csak a vígjátéki, de a romantikus és megható jelenetek pontos adagolásával.

Amennyire tartottam tőle az előzetes alapján, annyira meglepődtem, milyen jól sikerült ez. Eddig ez a film viszi a prímet az animációk idei felhozatalát nézve, azonban magyar premierek terén még hátravan a Lorax és a Rontó Ralph is, azonban az már most biztos, animációs filmet nem fogok 3D-ben nézni. Nincs a zavaró szemüveg, mert amíg a látvány nem olyan színvonalú CGI-animációt takar, addig felesleges konvertált verzióért pluszpénzt kiadni. A képsíkok és a pixelminőség terén nincs veszteség, teljesen át tudjuk magunkat adni a műélvezetnek.