Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

A Karib-tenger kalózai: Ismeretlen vizeken

Tisztára, mint a Csillagok háborúja: elkészült az új trilógia első része, mely igen vegyes fogadtatásban részesült. Jöttek az új szereplők, akik már előzetesen megosztották a nagyérdeműt, azonban teltházas vetítések végtelen sorának köszönhetően csak a hardcore-rajongók szemében lett gyámoltalan és gyatra végeredmény a folytatás, a bevételeket generáló kocanézők akkor és most is jól szórakoztak.

Ilyen előélet mellett egy Karib-tengeri kalózkaland leforgatása egyéb érdekes változásokon is keresztül ment. Az első trilógia szerelmespárjának áhított elhagyása nem sok rajongó szívét facsarta meg, Jack Sparrow szerepében Johnny Depp visszatérése a siker kulcsa volt a franchise tekintetében. Emellett új rendező került a székbe: Gore Verbinski 3 film után inkább az egyik legjobb felnőtteknek kikacsontó animációs filmet hozta össze (Rango), míg az új direktor eddig inkább a romantikus filmek és a musicalek világában menetelő (s olykor megbotló) Rob Marshall (Chicago, Egy gésa emlékiratai - Kilenc) lett. Arról nem is beszélve, hogy a több százmilliós költségvetést igen határozottan leszabályozták a Disney-nél: Marshall már "csak" 200 millió zöldhasút szórhatott a kamera objektívje elé; igen, Jerry Bruckheimer producer kezére csaptak, mikor pénzszórásra adta volna a fejét. Imígyen született meg a legújabb, szám szerint a negyedik Sparrow-kaland, mely cseppet sem ismeretlen vizeken zajlik, sokkal inkább újraértelmezett keretek közepette.

Good old-fashioned Sparrow kapitányunk (Johnny Depp) Londonban tartózkodik: míg az igazi épp elsőtisztet szöktetne, nem mellesleg hajóhoz is szeretne jutni, valamint egy hercegi megbizatás alól igyekszik kibújni, addig egy ál-Sparrow legénységet toboroz, hogy kihajózzon. A logisztikai problémák az igazi Jack foglyul ejtésével oldódik meg, s mint kiderül, az imposztor nem más, mint Jack egyszer már elhagyott szerelme, Angelica (Penélope Cruz). Kettejük szerelmi cívódása azonban majdhogynem háttérbe szorul, mikor két tűz közé kerülnek: Angelica apját, Feketeszakáll kapitányt (Ian McShane) üldözőbe veszi Sparrow régi hajóskapitány kollégája, Barbossa kapitány (Geoffrey Rush). Hogy mi minden történik még? Fehérfog-öböl, egy szirén foglyul ejtése, az Ifjúság forrásának felkutatása.

Kezdjük is a tanulságok levonásával: az előző trilógia záró két részének felülvizsgálata után (és a megkurtított büdzsé okán) jóval kevesebb akciót élvezhet a mezei rajongó. Ez alapesetben nem probléma, mert Sparrow kapitány bőségesen kárpótol minket a szövegkönyv gazdagságának köszönhetően. A kényelmetlen és erőtlen Knightley-Bloom szerelmi szál kiiktatásával egy sokkal szimbolikusabb érzelmi helyzetet teremtettek: a pap és a szirén kapcsolatának fejlődése már-már tabudöntögetés lenne, ha nem egy Disney-film keretei közt valósult volna meg. A szereplőkre igazán nem is érdemes szót vesztegetni, mindenki hozta azt, amit a karakter megkövetelt tőle, ezen a téren sok újdonságot nem tudtak hozni az alkotók.

Akkor térjünk is ki a 3D-re, annak is a gyári változatára. Van ugye egy konvertált típus, amikor ügyes és drága szoftverek még ügyesebb és drágább gépeken 3D-sítik a hagyományos filmkockákat. Ilyen volt A titánok harca is (fájt is szemnek és léleknek egyaránt), valamint van a klasszikus 3D, amit már évtizedek óta tolnak. 2009 év végén azonban jött egy ember, aki leszállította közénk az ő 3D-technikáját: James Cameron az Avatárral újraértelmezte a 3D-látványt, technológiai újítását azóta jó pár filmben láthattuk már (pl. Kaptár 4). Marshall csapata nem csak jól használta a technikát, hanem spórolósan is: mivel nem is volt annyira grandiózus jelenet, mint a második és harmadik rész esetében, a 3D itt sokkal inkább árnyaló, térérzést keltő tényező volt, semmint parasztvakító pénzeső filmkockák mögé bújtatva. Persze, sokan kifogásolni fogják azt, hogy nem tapasztalta azt az észbontó térhatást, mint egy-két korábbi 3D-film esetében, nekik üzenném: a 3D nem attól térhatású, hogy az arcunkba hajigálnának mindent, sőt! A lényeg éppenséggel a tér mélységének érzékeltetése, a körüljárható karakterek ábrázolása. Ezen a téren pedig jól teljesít a film, ha ilyen józan ész diktálta kritériumokat tisztázunk magunkban, a látvány is szórakoztatni fog.

Az értékelésnél nem tekinthetek el a válság sújtotta harci jelenet-szegény forgatókönyvtől, melyet ellensúlyoz a párbeszédek ízes és pergő stílusa, azonban egy kalózos kalandfilm attól is minőségi, hogy tengeri csatát láthatunk - na itt a spanyolok pofátlanul elhajóztak Barbossáék mellett. Ez pedig legalább egy pont veszteséget jelent ám. Az ötödik részre kéretik tengeri csatát is beüzemelni, különben tényleg csalódni fogunk.

7/10 

0 Tovább

A sas

Most már nem csak a puszta történelmi tény okán lehet és kell sajnálni a római IX. légiót, hanem a modern filmművészetre gyakorolt hatása miatt is. Négy év távlatából ez már a harmadik film, mely történetükkel foglalkozik, nagyon is vegyes fogadtatással. Az első még az idei Oscar-díjas Colin Firth nevéhez köthető, aki tehetségét meghazudtolva vállalt szerepet egy igencsak közepes történelmi kalandfilmben, mely elég szépen le is szerepelt. Ezt követte tavaly A kilencedik légió, melyben az igencsak tehetséges Michael Fassbender akciózott egy keveset, azonban megint kissé félrebillent a mérleg nyelve, mikor a kelta őslakosokat valami elnagyolt prepunk életérzésben dagonyázó hordának állították be. Jelen alkotás már nem a légió közvetlen életével foglalkozik, hanem két évtizedes távolságból a hatásait helyezi előtérbe, amikor a légiót vezető katona fia kerül a középpontba, visszaszerezni szándékozva a család (és a légió filmes ábrázolásának) becsületét.

A történet igencsak egyszerű: Marcus Aquila (Channing Tatum) kéri azt, hogy a legkevésbé becsült területre, Hadrianus fala közelébe telepített előörsre vezényeljék, hogy megtalálhassa azt az aranysast, melyet apja légiója elvesztett. Ebben segítségére lesz a rabszolgája, Esca (Jamie Bell), aki a lemészárolt törzs tagjaként megveti a rómaiakat, mégis hűségesküt tesz a rómainak. A film második fele már csak a sas kereséséről szól, ahol nem csak a sas, hanem a légió sorsáról is mindtöbb információ kerül napvilágra.

A három filmet elnézve valahogy mégsem sikerült egyik rendezőnek sem megtalálnia a szórakoztató középutat a mészárlások és a jellemfejlődések között. Míg "Az utolsó.."-ban inkább a jellemre gyúr rá, addig "A kilencedik..."-ben inkább a mészárlások őrülete kerül előtérbe, míg ezen harmadikban megint a jellemfejlődésen van a hangsúly. Ami a film egyik legnagyobb hibája, az az eredeti nyelvhasználat: míg a brit törzsek egytől egyig "képesek" saját nyelvük használatára, addig a rómaiaik szépen beszélik a brit és az amerikai angolt. Komoly vesszőparipa ez A passió óta, de tény, hogy más filmek nem szánnak időt és energiát ennek átvételére, pedig kereslet és igény van rá. A másik hiba a brutálisan alacsony költségvetés, mert így a nézők többsége által elvárt mészárlás-mennyiség csúnyán elmarad attól, amit a műfaj és a téma megkövetel. A harmadik gond az egyenetlen színészi teljesítmény, mert míg Bell egy jelenetben többet fejlődik a filmben, mint Tatum az egész játékidő alatt, addig utóbbi még csak jelét sem mutatja annak, hogy akarna-e változni. Egy faék határozott irányával hatol egyre mélyebbre az ismeretlen brit vidéken, csak a sas lebeg a szeme előtt.

Az Oscar-díjas dokufilmes rendező, Kevin Macdonald harmadik nagyjátékfilme olyan, mint egy trilógia záródarabja: látványos, ügyes, mégis hiányérzetet kelt. Míg Az utolsó skót királlyal Oscar-díjassá tette Forest Whitakert, James McAvoyt pedig kvázi elindította a világhírnév felé, addig A dolgok állása kapcsán Russel Crowe-t terelte új vizekre, Ben Affleck pedig megkaphatta első rosszfiú szerepét, addig jelen esetben Jamie Bell egyébként is ragyogó pedigréjét fényesítette még egy kicsit, míg Tatum kipipálhatott egy szandálos filmet az önéletrajzában. Nagyjából ez is a különbség az itthon forgatott film két főszereplőjének játékában. az egyik alakít, a másik meg csak van a vásznon. A brit filmgyártás örök statisztájáról se feledkezzünk meg: az örök kopasz Mark Strong csodás parókát kapott - jobbat, mint bármelyik Nicolas Cage-pepi, emlékezeteset is nyújt. Ezzel szemben Donald Sutherland már csak koránál és múltjánál fogva erős szereplő a vásznon, a mostani szereplésével inkább csak sázmában gyarapítja filmográfiáját.

Ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor Nicolas WinDing Refn Valhalla Risingjához áll a legközelebb, a kevés akció és a felfokozott misztikum, valamint a főhős flashback-szerű álmai inkább a vikinges sztorihoz állnak közelebb, mint a korábbi légiós filmekhez. Ettől függetlenül ez a legjobb a hármasból, még ha ennek is vannak szépséghibái, de azért itt van nekünk Bitskey Lukács mint törzsfőnök és Faragó András mint gladiátor-főnök, a többieket tessék szépen a statiszták közt keresgélni.

6/10

0 Tovább

Sanctum 3D

Alig több, mint egy héttel a japánokat sújtó földrengés és cunami után került a hazai mozikba a Sanctum című film, mely a világleghatalmasabb barlangjának felderítésére induló expedíció tragédiáját mutatja be (fikciós történet). Amellett, hogy Clint Eastwood Azután című filmjét a forgalmazó Wanrer Bros. és a rendező közös döntése alapján kivonták a japán piacról, a mostani állás szerint valószínűsítem, hogy az áprilisi bemutató is csúsztatva lesz, vigyázva a célközönség érzékenységére. A filmet pedig nagyvonalúan James Cameron új alkotásaként reklámozzák, egyes kritikák pedig ehhez mérten elégedetlenkednek, a két alkotás közt tátongó hatalmas szakadék miatt. Ezért kell nemcsak előre tájékozódni, de némileg járatosnak is lenni a filmek terén, mert attól, hogy valaki a pénzcsapot megnyitó producer, még nem lesz az ő filmje - még akkor sem, ha a 3D-technológiát is hozzácsapja a segítségnyújtásban. Ennyi hasznos előítélettel felvértezve cikket írtak a jóemberek, melyek során még azt is felhánytorgatták, hogy megközelítőleg sem lesz olyan bevétele, mint a rekordtartó Avatarnak... Itt viszont már a röhögés kerülgetett, mert egy 30 milliós filmnél van olyan, aki egyetlen név elolvasása után olyan tévhitekbe ringatja magát, hogy felveheti a versenyt egy 250-500 milliós (forrásonként eltérő) költségvetésű alkotással... Az ilyen prekoncepciók napvilágra kerülése pedig eleve elrettenti az embereket ettől a filmtől, holott a maga nemében nem csak egyedülálló, hanem még izgalmas és szórakoztató is.

A még feltérképezetlen barlang feltárására indult expedícióhoz társul a pénzadó főnök (Ioan Gruffudd) és barátnője, hogy a tapasztalt búvár (Richard Roxburgh) és csapata társaságában elmerüljenek ezen természeti csoda titkainak sokaságában. Az egyre közeledő vihar azonban erőteljesen felülírja a terveket, a szimpla merülésből a menekülési útvonalat kereső élet-halál harc lesz. A társaság egyre fogyatkozik, miközben a vízszint egyre emelkedik, eközben pedig a belső ellentétek mind jobban kiéleződnek. A túlélésért folytatott harcban nem is a sérültek vízbe fojtása a legnagyobb kegyetlenség, hanem a puszta emberi önzésből elkövetett gyilkosság, mely megmutatja, bármilyen civilizált is az ember, a kényszerhelyzetekben még mindig az állati ösztönök kerülnek előtérbe.

A film látványvilágán nagymértékben érződik, hogy a költségvetést a 3D-s kamerarendszer vitte el, a szinte végig a barlangban játszódó történet szinte alig követelte meg a CGI használatát. A filmet nézve nagyjából végig az volt az érzésem, hogy egy ráncfelvarrott '90-es évekbeli akciófilmet látok, mind a párbeszédek, mind a konfrontációk terén, és ez jelen esetben jóleső felismerés volt. Nem volt benne túlpörgetett akció és élvezhetetlün gyorsra hangolt vágás, amit kellett és érdemes volt, bizony nagytotálban meg is mutattak a nézőnek. A vízalatti jelenetek korszakos jelentősége messze elmarad A mélység titka című film hatásától, de jó látni, hogy ilyen kis költségvetésből is sikerül egy feszes, a film harmadától (a vihar hatásai miatt menekülő csapat kálváriájától) pedig már felnő az alkotás a hasonszőrűek mezőnyébe. Tanítani is igyekeztek a filmmel, ne akarjon minden átlagmarha rögtön barlangi búvárnak menni, nem csak az életveszély bemutatásával, de az állandó figyelem, a testet fenyegető kihűlés és a keszon-betegség veszélyeivel számoló profik is folyamatosan az életüket kockáztatják.

A szereplőgárda egységes és közepes, a (pro vagy konktra) jellemfejlődés is átlagosra sikeredett, de tökéletesen illeszkedik a film egyenetlen stílusába. Az olcsó színészeknek most nem híg, de nem is sűrű a leve, de pont eleget áztak a vízben ahhoz, hogy élvezetes másfél órát nyújtsanak mindenki számára.

6/10

0 Tovább

Gulliver utazásai 3D

Megvédtem én már az Utódomra ütök és A dilemma című vígjátékokat; a nagy kritikusi összehasonlítósdi az alkotók különböző műfajú filmjeinek nagy ellensége. Igyekszem minden alkotást függetlenül nézni, nem befolyásolva magamat egyes stábtagok korábbi munkáitól. Rob Letterman rendező egy zseniális és szórakoztató animációs filmmel, a Szörnyek az űrlények ellen című alkotásával robbant be a köztudatba, majd ezen filmnek köszönhetően csendben el is aludtak a lelkesedés lángjai. Jack Black sokak által nem kedvelt komikusként Golden Globe-jelölésig vitte a Rocksuli című filmben, nyolc év alatt pedig több említésre érdemes filmben szerepelt: King Kong, Tenacious D, Trópusi vihar, A kezdet kezdete. Kettejük közös filmje valahogy minden, csak nem élvezetes, illetve ami jó benne, az nem rajtuk múlott.

Gulliver (Jack Black) unalmas és szürke szerkesztőségi postázóban tölti munkanapjait, barátok nélkül, saját lakásában tengeti életét. Mikor az új srácot már az első napon a főnökévé teszik, nagy lépésre szánja el magát: megközelíti az áhított nőt, Darcy-t (Amanda Peet). Sajnos rossz végén közelíti meg a problémát, az utazási rovathoz jelentkezve a Bermuda-háromszög rejtélyéről kell tudósítania a lapnak. Az utazása azonban csak a háromszögbe érkezve kezdődik el, ugyanis egy kettős örvény elviszi őt a liliputiak szigetére, ahol a két nép háborúskodása mellett Mary hercegnő (Emily Blunt) bonyolult szerelmi életéhez is asszisztálnia kell: az udvari előírások szerinti udvarló Edward tábornok (Chris O'Dowd), vagy a rangon aluli paraszt, Horatio (Jason Segel) iránt érzett fellángolás közt ingadozik.

A sztori apróbb részletei inkább az időtöltést szolgálják, erőtlen és ügyetlen kísérletként arra, hogy a főbb eseményeket összekössék. Az időérzetet szolgálandó űrkitöltés azonban csak nyújtja a filmet - nem is tudom, mikor éreztem ennyire feszengve magam egy vígjátékon. Ha a szereplőktől jobb filmeket akarunk látni, Blacktől bármi amit írtam fentebb, Peet még mindig inkább epizódszereplő, vele nem is kell sokat foglalkozni. Emily Blunt most futja a köröket minden műfajban, csak most a vígjátékkal lőtt nagyon mellé, a korábbi A tökéletlen trükk című filmet sokkal inkább javaslom az embereknek. Jason Segel a buddy-filmekből kiruccant egy buddy-karakterre, bár a Lepattintva és a Spancserek egyvégtében sem olyan embert próbálóak, mint a Gulliver. Végére hagytam Chris O'Dowd-ot, aki a zseniális IT Crowd szünetében készített egy fantasztikus időutazós filmet (Az időutazás nagy kérdései), egy remek beat-filmet (Rockhajó), majd átruccant Amerikába, hogy több pénzt keresve populárisabb filmekben jusson szerephez (Gyógyegér vacsorára). A szereplők közül a két brit, Blunt és O'Dowd azok, akik igazán élik ezt a kosztümös vígjátékot, alakításuk tényleg szórakoztató, még ha a színfalak recsegnek-ropognak is az átgondolatlanságtól.

A 3D fabatkát sem ér, de nem amiatt, mert mint jó új szokás szerint minden filmet a térhatással akarnak sikerre vinni; itt már a 2D-s képkockák is borzalmasan sikerültek. Ez szinte elfogadhatatlan egy 112 millió dolláros filmtől. A liliputiak és Gulliver közös jelenetei egytől egyig émelyítően összevágottak, ügyetlen és esetlen hatást keltve.

Csak kisgyermekes családoknak ajánlott, vagy azon elvetemült embereknek, akik darálva nézik a bakiparádékat és házivideókat.

3/10

0 Tovább

Boszorkányvadászat (Season of the Witch)

A 2000-es évek egyértelműen nem Nicolas Cage évtizedének mondható. Amennyire róla szólt a '90-es évek, akciófilmek és drámák váltották egymást jobb vígjátékokkal fűszerezve, addig az ezredforduló után alig volt anyagi és a szakmai sikerben része. Sokan már rég leírták, mikor előrukkolt a Mocskos zsaru című film címszerepével, amit rá nem sokkal még meg is fejelt a Ha/Ver kultikus képregényfilm egyik legjobb mellékszereplőjének alakításával. Azonban az ingadozás nem hagyott alább: előbb A varázslótanonc című Disney-filmmel bukott egy szolidat, míg most a Boszorkányvadászat című középkori boszorkányos fantasy-val múlatta az időt, mely csak a kis költségvetése okán nem lesz anyagi bukás.

Mellette a rendező Dominic Sena is csak keresi az igazán neki való utat: a hatalmas kasszasiker Tolvajtempó után megkínált minket egy Kardhallal, amit még úgy-ahogy elfogyasztottunk (sokan kultfilmként kezelik), míg a legutóbbi filmje, a Vakító fehérség egész egyszerűen hatalmas melléfogás. Két ekkora útkeresésben lévő alkotó újabb kalandja nem sok jóval kecsegtetett; mikor kijöttek az előzetesek, egyenesen a karrier mélypontját jövendölték az emberek. Ez tévedésnek bizonyult, van ennél rosszabb a repertoárban, azonban az is tény, csak az alacsony költségek, a minőségibb színészgárda és a szerencsés csillagzat okán nem kell szégyenkezni az alkotóknak.

Két, az évtizedes mészárlásba belefáradó kereszteslovag dezertál a királyi seregből, majd úton hazafelé egy pestis sújtotta faluba, ahol egy fiatal lányt boszorkányság vádjával tartanak fogva. A két lovag kényszerből elvállalja, hogy a közeli kolostorba viszik a lányt, ahol a szerzetesekre bízzák a lány sorsát. A páros társául szegődik a fiatal pap, a kalodába zárt csempész, a fiatal fiú, ki apja nyomdokain lépkedve maja is lovag szeretne lenni és a lányát féltő nemesúr. A félelmetes erdőn keresztül visz az útjuk, ahol mind több kétség ébred bennük a lányt illetően,  mind többen kerülnek életveszélybe, mind többüket kísérti meg az, ami a lány testében lakozik. A kolostorban pedig sokkal nagyobb fenyegetéssel kell szembenézniük, mint azt gondolták: az egész emberiség védelméért kell felvenniük a harcot.

Egy teljesen átlagos középkori boszorkánytörténetről van szó, mely csak kisebb mértékben érdemes az említésre. Tény, a látványvilága nem olyan erős, mint remélhető lett volna, a ködöt indokolatlanul sokszor használják, hogy elrejtsék a kis költségvetés ordító lyukait, a kevés statisztára és a gyenge CGI-hátterekre azonban így is felhívja a figyelmet. Ami egy kicsit is kiemeli a filmet a posványból, az Cage és Ron Perlman kettősének jelenléte. Mind a ketten generációjuk meghatározó, emblematikus színészei, akik talán maguk is jól szórakoztak, miközben ezt az egyszer használatos celluloid-tömeg készítésén vettek részt. Mellettük olyan európai színészek láthatóak, mint Stephen Campbell Moore, Stephen Graham, Ulrich Thomsen, Claire Foy és Robert Sheehan. Egyszóval a brit filmgyártás színészei megtámogatva két amerikai sztárral meg egy egyébként máshol zseniális dánnal, a végeredmény pedig egy szolid, nem túl vészes, valahol perverz módon még élvezhető boszorkányüldözés, ami nem is az, a lovagok sem azok a kegyetlen zsoldosok, akiknek hinnék őket.

Valahogy az egész film nem az, aminek látszik, de igazából nem jövünk rá, miben lenne több vagy másabb. Cage ismét egy érdekes hajviselettel örvendezteti meg a rajongókat, Perlmant mindig öröm a vásznon látni, mindegy, hogy Hellboy-maszkban vagy lovagi egyenruhában teszi. Míg Cage ugrik egy komolyabbat és februárban 3D-ben aprítja a gonoszt bosszúszomjas apaként, addig Perlman az augusztusi Conan, a barbár remake-jében alakíthat jobban, mint jelen alkotásban.

5/10

0 Tovább

Prolihisztor

blogavatar

Szelektált válogatás egy harmincas webpolgár gondolataiból, filmes írásaiból. Vélemény-folyam, mely műfajokhoz és témákhoz nem, csak személyhez kötött.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek