2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

 

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.

 

A történet röviden annyi, hogy végzet asszonya, Ellis (Angelina Jolie) utasítást kap szíve szerelmétől, a nemzetközi elfogatóparanccsal a nyakában is menekülő Alexander Pearce-től, szálljon fel a vonatra, ott pedig egy alkatilag hozzá hasonnló férfit szemeljen ki, hogy a Pearce-re vadászó rendőröket és oroszokat megtévessze. A vonaton a matematikaprofesszor Frank Tupelo (Johnny Depp) mellé szegődik, akit elcsábít, hoy társa legyen Velencében. A megosztott szállodai luxuslakosztály, a pompás vacsora után azonban Frank keserű ébresztésben részesül, előbb Ellis hagyja a szállodában, majd az oroszok kezdenek lőni rá. Miután elkapják az olasz rendőrök, már párhuzamosan kell menekülni az Interpol és a testőrök elől, míg a záró feloldás sem tér el az eredetitől.

 

Első körben le kell szögezzem, már az Anthony Zimmertől sem voltam elragadtatva. Úgy a film negyedétől tudni lehet, mi a megoldás, merre veszi irányát a történet. A katartikusnak szánt fordulat sem váltotta be nálam a hozzá fűzött alkotói szándékot. Erre elkészül egy remake, ahol egyrészt mindent a romantikára hegyeznek ki, a minimális krimi-szálat is ellehetelenítve. Míg az eredetiben Sophie Marceau fizikai és lelki törékenysége magával tudja ragadni a férfi főszereplőt, mintegy védelmező funkcióval felruházva, addig Angelina Jolie megjelenése és a femme fatale-kisugárzás egész egyszerűen agyoncsapta a karaktert. Emellett Johnny Depp sem biztos, hogy a legjobb választásnak bizonyul, hiszen az ő bohókásabb vagy kult szerepeihez képest ez a professzori megjelenés és a színészi játék maszkja alól is lángoló Depp-féle jellem egész egyszerűen sántít - főleg, ha szélesvásznon látjuk. Szinte kínlódásnak lehet nevezni, ahogy igyekszik valamit kisajtolni a tőle teljesen idegen, de egyébként még sablonosan sem megrajzolt karakteréből. Azt meg csak idevetve jegyzem meg, fejlövést annak, aki kitalálta, hogy elektromos cigaretta legyen a korábbi gyógyszerszedés alternatívája - szinte már szégyenfolttá emelve a cselekményt.

 

Nagy kérdés, hogy egy olyan erős alkotás után, mint A mások élete, von Dommersmarck miért ült vissza újra a rendezői székbe, hogy leforgathassa ezt a filmet. Amellett, hogy egy kvázi egyszer nézős, alig ötéves francia filmet amerikanizált, a saját pályáján is csúnya foltot hagyott ezzel a celluloid-halmazzal. A klisés és kiszámítható történeten szinte semmit sem változtattak, a helyszín módosításával csak a romantika oltárán áldoztak még egy nagyot (teljesen feleslegesen), a szereplők karakterétől idegen színészi alakítás csak tovább ront az egyébként is gyenge lábakon álló filmen.

 

Míg az Utódomra ütök esetében jöttek az állandó visszhangok, hogy nincs látjogosultsága egy ilyen gyenge alapfelállással operáló film folytatásának, addig személy szerint én ezt az alkotást nevezném a teljesen felesleges kategória legújabb tagjának. Az pedig, hogy Paul Bettany, Timothy Dalton és Rufus Sewell csak nyúlfarknyi epizódszerepeikben sem tudnak semmit felmutatni, tökéletesen bemutatja, milyen túlzások és elhajlások övezik az alkotást magát. Emellett a visszatérő zenei betét is ritka idegesítővé vált a 3. alkalom után, egy olyan krimit igyekezve alátámasztani, mely a gondolkodásra képtelen amerikai piac számára újrafűszerezett, szájbarágott és second-hand változatként még azt a keveset is elvette az eredeti filmből, mely szimpatikussá tette azt 5 évvel ezelőtt.

 

3/10