A 2009-es Cannes-i Filmfesztivál talán legnagyobb visszhangot kiváltó alkotása is elért a magyar mozinézőkhöz. Lars von Trier dán dogmafilmes, a kortárs európai filmművészet egyik legkiemelkedőbb alakja komoly depresszióval küszködött az utóbbi években. Saját részéről a gyógykezelése lezárásának is tekinthetjük az alkotást, melyben démonaival számolt le, mindezt a nagy nyilvánosság előtt. Azonban elöljáróban meg kell állapítani, se alkotói, se nézői szempontból sem a legszerencsésebb ilyen idegállapotban filmet forgatni, mert a végtermék a szokásosnál és elfogadhatóbbnál is nagyobb mértékben lesz megosztó alkotás, már ha van egyáltalán ennek elfogadható mértéke.

 

Trier nevét és stílusát az Idióták óta ismeri a publikum széles körben, pedig akkor már majd másfél évtizede az európai filmkészítők élvonalában tanyázott. Ez is jelzi, hogy a fesztiválfilmes múlt milyen érdemi eredményekkel szolgál. Azóta már világhírű a dán direktor, hiszen a Dogville című filmmel és annak szereplőgárdájával betört a filmforgalmazókhoz is: Nicole Kidman, Paul Bettany, Stellan Skarsgard, James Caan és a többiek egy gyengébb színvonalú filmben is vonzzák a nézőket. Azóta pedig Trier minden egyes lépését hangos kommentálással követi a szaksajtó, ezért is volt nagy felháborodás az Antikrisztus bemutatásakor, melynek okairól lentebb.

Egy kisgyermekes házaspár történetébe csatlakozunk be, gyermekük elvesztésekor. Az anya (Charlotte Gainsbourg) összeroppan, pánikbetegség tüneteinek kezelése miatt kórházban ápolják. A pszichiáter férj (Willem Defoe) saját felelősségére hazaviszi nejét, hogy otthon kikezelhesse a saját módszerei szerint. Az otthoni ápolás azonban nem javít olyan mértékben a feleség állapotán, ahogy azt az orvos férj remélte. Más kiútat nem látva elutaznak az erdei házukhoz, ahol állítólag az anya utoljára biztonságban és nyugodtnak érezte magát. A helyszínváltozás azonban csak felgyorsítja a folyamatokat, melyek során nem csak testiségükben merülnek el, hanem testi sértéseikbne is. A feleségen elhatalmasodó őrület a kínzástól sem rettenti el, férjét mind jobban nyomorítva meg.

Elég nehéz objektíven szemlélni az alkotást, köszönhetően annak zsigeri kegyetlensége miatt. Az, ahogy a hús szimpla eszközévé válik az emberi őrületnek, ahogy a szerettünket képesekké válunk nem csak bántalmazni, hanem szó szerint kínozni és megcsonkítani is, megbotránkoztató ábrázolása a modern emberben élő zsigeri ösztönöktől vezérelt állatnak. Az, hogy jelen esetben a nő az, akiben megtestesül az állatias viselkedés, a kegyetlenség, nem más, mint Trier szellemi állapotának kifejeződése. Örök tanulság, a szerelmi és emberi csalódás nem épp a legjobb táptalaj a gondolatok számára. Az elfajzó és rideg kegyetlenség, mely az egész filmet áthatja, egyszerűen bemászik az ember bőre alá. Nem csak a kínzás fizikai megjelenítése teszi nyugtalanná az embert, a puszta tény, a kiszámíthatatlanság befészkel a néző szívébe és nem távozik onnan a film végeztével. Szimbolikus jelentésein túl a konkrét értelmezések azok, amelyek tovább forgatják a gyanakvás, a félelem, a sokkhatás kerekeit.

 

Művészi pornó-horrorral van dolgunk, mely minden negatív érzés ellenére is jó alkotás. Nem szabad abba a tipikus hibába esni, hogy a rendező korábbi filmjeivel vetjük össze. Más műfajokról van szó, más életkori sajátosságokról, más együtthatókról. Ha ez az első alkotás Trier életművéből, mely eljut hozzánk, megnyugodhatunk, a nehezén már túl vagyunk. Sok a kimondatlan de ábrázolt gondolat, nem könnyű azonban a vizuális befogadás, ha nemi szervek csonkítása borítja be a vásznat. A ilyen fokú művészi szabadság csak az olyan neves rendezők érdeme, mint Trier. Fiatal filmesek esetében az ehhez hasonló szado-mazo orgia elsikkadna, az életút és tapasztalat hiányában csak öncélú magamutogatássá válna, míg egy korosabb rendező kezében a szubjektív és szenvedő én megnyilvánulásává válik. Ugyan nem egészséges szellemi állapot eredménye az alkotás, de egy igazi, önvizsgálatra hajlamos művészi én belső út- és válaszkeresésének nagyszerű játékfilmes lenyomata. A házasság intézményében raboskodó feleség az anyaságot felvállalva lemondott saját életéről, onnantól pedig kapkodva küldi segélykiáltásait a világ felé, de csak a legnagyobb kegyetlenségek elkövetése után lesz nyilvánvaló férjének is, milyen állapotban van felesége. A kései felismerés után a problémák megoldása azonban már a legősibb ösztönöket követve zajlik le. A belső, lelki pusztítás, mely a környezetre kivetülve jelenik meg, nem az ellenfelünket emészti fel, sokkal inkább magunkat. Azzal, hogy gyilkossá válunk, magunkat öljük meg; ha sokkal lassabban is, egy gyilkosság az első lépés az öngyilkosság felé. Civilizált lényünkön elkövetett barbár cselekedet az emberi énünk elnyomása, az állat pedig sokkal erősebb, mint hinnénk. S mindez felfogható akár egy újabb olvasatának Tarkovszkij Solarisában bemutatott férfi és nő egymáshoz fűződő viszonyrendszerében.

 

Egy biztos, ez a film még a felnőttek számára sem nyújt elsőre komoly tanulságokat. Felül kell emelkedni a látványon, át kell látni a cselekedetek puszta tényén azok hátterében található mozgatórugókig. Ez a fajta befogadói objektivitás azonban csak erős önuralom mellett érhető el, a megbotránkozás, az elidegenedés, a félelem és elborzadás, tehát a filmes eszközök mind ellenünk vannak. Nehezítik a megértést, a ráébredést. Pontosan úgy, ahogy egy párkapcsolat esetében.

 

8/10