Az egyetemes filmművészet tendenciáit az utóbbi években az észak-európaiak uralják. Egymást követik Európa azon tájairól érkező sikerfilmek, melyek megihletik a populárisabb és piacképesebb amerikai filmipart. Az Engedj be című gyermekvámpír-drámát már bemutatták az Egyesült Államokban, A tetovált lány remake-jét már forgatják David Fincher (Hetedik, Harcosok klubja, Közösségi háló) rendezésében. A nagy sikerű könyvtrilógia, a Millenium második kötetéből készült film most kerül nálunk bemutatásra, a film értékei mellett pedig újabb, maga után fájó űrt hagyó mementót állítanak az idejekorán elhunyt szerző, Stieg Larsson személyének, akinek nem csak életműve, de a tízrészesre tervezett könyvsorozat is csonka marad.

 

Az első rész, A tetovált lány az utóbbi évek egyik, ha nem a legzseniálisabb krimije volt, mely a mozikba került, nem csoda, hogy a folytatás ilyen gyorsan bekerült a forgalmazásba, immár sztárrá emelve a főszereplőket. A hackerlány szerepében látható Noomi Rapace és az újságírót alakító Michael Nyqvist visszatérnek, s bár a rendező, Niels Arden Oplev helyébe Daniel Alfredson lépett, a színvonalra most sem lehet panasz, mely még mindig az első rész zsenialitásából él, helyzeti előnyét pedig a történet bonyolítására és a karakterek árnyalására fordítja.

A Millenium folyóirat hatalmas dobásra készül, egy olyan cikket jelentetnének meg, mely a lánykereskedelem okait és hátterét kutatja fel, s melyben rengeteg magas rangú svéd politikus érintett. A cikk azonban a tervezési fázisban akadályokba ütközik, a szerzőt és annak barátnőjét, akivel közösen a cikk témáját kutatták, saját lakásukban végzik ki. Blomkvistre (Michael Nyqvist) és társaira marad a cikk nyomozati része, mely során egy komoly, több évtizedes múlttal rendelkező összeesküvés nyomaira bukkannak, mely egészen a svéd politikai elit sorainak magasságáig vezet. Ilyen magasságban azonban már sokkal több veszítenivalója van az embereknek, semmint csak hagyják, hogy a cikk megjelenjen.

 

A történetbe háttéremberként Lisbeth (Noomi Rapace) is mind jobban beavatkozik, a bujkáló lányt régi nevelőtisztjének meggyilkolásának vádja miatt körözik. A háttérből segítve a Millenium munkáját, saját családjának sötét titkaival is meg kell birkóznia. A szálak azonban egy ember kezében futnak össze, aki nem csak lányok ezreinek életét és halálát tartotta a kezében, de Lisbeth múltjáról is érdekességekkel szolgál.

A filmes folytatások egyetemes igazsága alapján ez a folytatás sem ér fel az elődhöz, de még így is veri a műfaj nagyját. Egyszerűen a szereplőben és az egész univerzumban, melyet Larsson teremtett figuráinak, nem lehet olyat találni, ami miatt kiszeretnénk belőle. Még a rosszfiúknak is olyan múltja van, mely együttérzésre ad okot, arról nem beszélve, milyen mértékben nehéz elhatárolni a jót a rossztól. A szubjektív értékítélet az, amely a film igazi vezérfonalát jelenti. Ebben a világban bebizonyosodik, az igazságszolgáltatás tehetetlen, amint az első részben is láthattuk, az ártatlanok vonulnak börtönbe, a bűnösöket csak önbíráskodás útján lehet elszámoltatni.

 

Ez a minimum szürke világkép az, amely a modern ember számára a hitelesség fogalmával ruházza fel a filmet, filmeket. Szó sincs szépítésről, áltatásról, az európai nézői igények amúgy sem a habkönnyű filmek iránti igényekről szólnak, a happy endjeink is inkább sírósak, mint vigadósak. Ez a film- és könyvtrilógia erőteljes mélyütés az európai civilizációnak, a fejlett uniós nyugat-európai tudat mocskos árnyoldalának ábrázolásával azt a kiábrándító párhuzamot kapjuk, ott is ugyanúgy megy minden, mint Ukrajnában vagy akár Oroszországban is, a különbség csak annyi, a transzfer két végpontját látjuk. Míg az egyik pénzes, csillogó és felszínes, a másik a túlélésre nevel, élet-halál harcot kényszerül vívni minden tagja, az átjárás miatt pedig a vertikális különbségek is torzulnak, a bábeli helyett uniós zűrzavarban pedig csak még könnyebb leplezni az évtizedes szégyenfoltokat.

 

Ez a középső rész önállóan is megállná a helyét, azonban mint a jó horrorok, nem záródik le a történet, egy zseniális, de minőségében gyengébb részt láthatunk, mely azonban hibátlan felvezetésként szolgál a félbehagyott történet lezárásához. Azt mégsem lehet a szemére vetni, hogy egyre jobban Lisbeth figurájára helyezik a hangsúlyt, az ő sorsán keresztül némi magyarázatot kaphatunk a kötődésre képtelen és antiszociális fiatalság gyökereinek hiányára, annak kiváltó okaira.

 

7/10