A sztori szerint Aladeen tábornok (Sacha Baron Cohen) uralja Wadiya országát, teljes diktatúrával nyomorgatva olajban gazdag népét, miközben atomprogram fejlesztésén ügyködik. A jó diktátort jobban érdekli a nukleáris fegyver birtoklása, mint országának gazdasági felvirágoztatása, ezért jobbkeze, Tamir (Ben Kingsley) merényletet szervez ellene. Célja egy látszatdemokrácia kiépítése, hogy eladhassa az olajkitermelési jogokat a legnagyobb cégeknek. Az ENSZ meghívására New Yorkba érkező diktátort elrabolják, hogy megkínozzák és megöljék. A rutinos és könyörtelen uralkodó megszökik, hogy szőrtelen senkiként a Nagy Almában bolyongva keresse saját igazát, megakadályozva a hasonmás és Tamir tevékenységét, továbbra is elnyomás alatt tartva népét. A nagyvárosi és nyugati civilizációs hatások, valamint a szőrös, feminista irodalm szakon végzett, jelenleg bioboltot üzemeltető Zoey (Anna Faris) hatására azonban teljesen új világot ismer meg a bátor Aladeen.

Őszintén szólva, ez eddig a leginkább bejövős Cohen-film. Lehet, hogy a politikai korrektség anális sárba tiprása miatt is, de egyszerűen annyira realista és mégis szürreális az egész stílus, hogy nem lehet nem szeretni. A vetítés során egy teremnyi kritikus szakadt a röhögéstől, így ha bárki negatív kritikát olvasna a mainstream sajtóban vagy blogokon, az gondolkodjon el azon, mennyire tört elő az adott szerzőből a honos kultúrsznobizmus. Lehet ócsárolni a filmet, mert tényleg nem hoz újat a pisi-kaki filmeken edződött nézőknek, arra azonban tökéletes, sőt, azon is túlmutató, milyen mértékben bárgyú és értelmetlen az arab-nyugati ellentét. A diktátor jellemfejlődésén keresztül egy beteg utazás részeseivé válunk mi magunk is, ahol nem kímélnek nemeket, generációkat, rasszokat, kultúrákat. Mint mondtam, tényleg a legsikerültebb karakter a vásznon, amit Cohentől láthattunk, gusztustalanságig nyújtott stílusa nagyszerűen párosul a film mondanivalójához. Emellett az is rendkívül szórakoztató, ahogy Aladeen karakterén keresztül az alkotás más textúrákat is uralma alá vet: az arab-angollal előadott nagy hip-hop slágereknél már tényleg csak az idióta vigyor ül ki az ember arcára.

Amerika-ellenes rajongóknak csak ajánlani tudom a filmet, azon a ponton kezdhetnek el tobzódni, mikor az igazi Aladeen az aláírási ceremóniát megzavarva eszmefuttat egyet a diktatúra mellett szóló érveivel, amik sajnos szó szerinti idézetek lehetnének az elmúlt évek nagy amerikai botrányainak, szalagcímeinek, bel-és külpolitikai eseményeinek szövegeiből. Egész egyszerűen arcon csapták az Egyesült Államokat azzal, hogy mint a demokrácia fellegvárát és harcos hordozóját teljesen egy szintre hozták a sokat ócsárolt keleti elnyomó rendszerekkel. A kapitalizmus elleni kirohanások, majd a piacgazdaságba jótékonyan besimuló diktatórikus módszerek pedig csak megerősíthetik a multiellenes felhangokat: egyszerűen a nyugati civilizáció minden sarkallatos jelensége porig lett gyalázva azáltal, hogy csak bemutatták annak rémisztően hasonlatos vonásait az oly széles közönség által gyűlölt elnyomással.

Idén második alkalommal szervezik meg a Francia Filmtavaszt, a Francia Film Ünnepét.

Örökmozgó Filmmúzeum

05.17. Csütörtök
16:00 - Ketten a hullámban 
21:00 - Nannerl, Mozart nővére

05.18. Péntek
14:30 - Séraphine 
17:00 - Gyermekeim apja 
19:15 - Életem szerelme 
21:00 - Fehér éjszaka 

05.19. Szombat
15:00 - Menedék 
17:00 - A provence-i fűszeres
19:00 - Életem szerelme
21:00 - Fehér éjszaka 

05.20. Vasárnap
14:00 - Kezeket fel srácok! 
18:00 - Nannerl, Mozart nővére 
20:30 - Hétszer lenn, nyolcszor fenn

Az országos vetítések sorrendje:

Debrecen / Apolló ART Mozi / május 17-20.
Eger / Agria Mozi / május 24-30.
Jászberény / Lehel Filmszínház / május 17-23.
Kaposvár / Szivárvány Kultúrpalota / június 12-14.
Miskolc / Művészetek Háza / május 31. - június 6.
Nyíregyháza / Krúdy ART Mozi / május 25-27.
Szeged / Belvárosi Mozi / május 30. - június 3.
Szentendre / p'ART Mozi / május 17-20.
Szolnok / Tiszap'ART mozi / június 1-3.

A Collins család halászati vállalkozásból építette fel vagyonát, majd hátrahagyva a ködös Albiont, az Újhazában folytatják sikereiket, teljes települést hozva létre. Egyetlen fiuk, Barnabas (Johnny Depp) az 1700-as évekhez mérten éli nagyvilági életét, előbb a személyzet köreiben keresve testi boldogságot, majd megleli az igaz szerelmet is. Az ilyeténképp ejtett hölgy, Angelique (Eva Green) a mágiához fordul, előbb a halálba taszítva Barnabas szüleit, majd szerelmét is. Szívfájdalmát enyhítendő átkot szór Barnabasra, aki örök időkre vámpírként kénytelen élni egy ládában, ugyanis Angelique felbujtja a város lakóit, hogy az ördög gyermekét, a vámpír Barnabas-t ássák el a város határában. Eltelt kétszáz év (pontosabban 196), Mephisztophenész munkásai pedig kiássák a már elfeledett koporsót – aki ennél a poénnál nem röhög fel hangosan, ne nézze tovább a filmet! Barnabas előbb a munkásosztály jeles tagjait tizedeli meg, hogy újult erővel térhessen vissza családja körébe. A kicsit magának való család körében szembesül a ténnyel, Collinsport és a keleti part nagy részét már az Angyalöböl nevű halászati cég uralja, élén nem más, mint a boszorkány Angelique. A bosszú mellett azonban Barnabas lelkébe ismét befészkeli magát a szerelem szikrája, távoli unokaöccsének nevelőnője, Victoria (Bella Heathcote) irányába táplált érzelmei rég elvesztett Josette-jének szellemét idézve meg.

Igazából a film stílusa és főszereplőjének zsenije az, ami eladja ezt az alkotást. A mozgókép bitangul korhűen idézi meg a ’70-es éveket, mind zenei, mind kosztümös téren, Danny Elfman nagyszerű munkát végzett a zenei rész alakításakor. Mellette a képi világ is lenyűgöző, sokkal élettel telibb és hangulatosabb a látvány, mint például az Alice Csodaországban esetében, ami egyértelműen nem csak Burton rendhagyó fantáziáját, de Bruno Delbonnel operatőr tökéletes arányérzékét is dicséri. Collinwood csodálatos épülete már azelőtt életre kel, hogy a boszorkány mágiával babonázná meg azt: a kétszáz éves falakon belül ugyan megfakulva, de még ott a régi pompa, melyet Barnabas megérkezése után rajongó szavaival a Collins-ivadékok tudtára is hoz. Az 1991-es kétrészes televíziós minisorozathoz képest sokkal kevesebb a horrorisztikus elem, mondhatni szimplán fantasy műfajig rántva vissza az egészet (még ha az amerika PG-13-as besorolás helyett itthon 16 éven aluliaknak nem ajánlott plecsnivel dobták is meg). Szabadszájúságról szó sincs, Barnabas válogatott sértései oly letűnt időket idéznek meg, melyet se kisípolni, se felnőtt besorolással nem érdemes sújtani, a szinkronnak köszönhetően is élvezetes beszédstílus elevenedik meg.

A színészi játékról rosszat nem lehet mondani, hogyan is merne az ember! Depp kosztümben, ez márpedig az egyik legbiztosabb fokmérője a színvonalnak. Hozzá csapódik még Eva Green, aki „mételyes csecseit” nem átall ipari rendszerességgel Barnabas és a nézők arcába tolni, holmi zsigeri bűbájt szórva mindannyiunkra – emellett azért az alakítás tartalmi részére sincs panasz, Green már az Álmodozók óta tölti be ezt a szerepet, csak akkor testiségnek bélyegeztük azt a mágiát, melyet alkalmaz. Michelle Pfeiffer, Helena Bonham-Carter, Johnny Lee Miller, Jackie Earle Haley egytől egyig csak epizodisták, még ha szórakoztató, árnyaló karakterük hoz üde színfoltot a cselekménybe, nem többek, mint a két főszereplő mellett eseményszálakat csak fodrozó jelenségek.

Lehet ostorozni Burtont az Alice-ért, azonban annak anyagi sikere kikövezte előtte az utat, bármit is akarjon forgatni, kész költségvetéssel dolgozhat – ilyen színvonalú alkotás után pedig ki van zárva, hogy van olyan épeszű hollywoodi producer, aki nemet mondana a legeurópaibb kaliforniai rendezőnek.

Barom gimnazisták 2005-ben bebukják a szalagavatót, majd röpke hét év után már biciklis járőrpartnerként róják a parkokat. Elb@szott letartóztatás után az álruhás gimizsaruk osztagához kerülnek, mintegy utolsó esélyként. Munkájuk során egy újfajta drogot terjesztő sulihálózatot kell felderíteni, azonban a kétbalkéz páros még a gimibe visszakerülve is ugyanolyan idióta kamasz, mint korábban: a felépített álcát összecserélve kénytelenek egymás készségeit elsajátítani, hogy beépülhessenek a kiszemelt környezetbe. 

A film erényei közé a kiszemelt színészek eltérő karaktereiből fakadó lehetőségeket annak ellenére is sikerül kiaknázni, hogy Hill a szerep előtt nem kevés testzsírtól szabadult meg. Mondjuk gázabb lett volna a Superbad-testalkattal átbukfencezni kanapén, végig csúszni a motorháztetőn, na meg egyáltalán futni valamennyit is. A humor nem üti meg a mostanság szokásos altesti szintet, mégis van benne kellő betegség, mikor a földön heverő ellőtt péniszt harapná fel annak épp kevésbé büszke tulajdonosa... Kapunk cameot is Johnny Depp és Peter DeLuise szereplésével, ők a '87-es sorozat szereplőiként idézik fel saját kezdő Jump Street-i létüket.

Nem lehet hozsannázni, nem lehet isteníteni, mert valahogy nem billen át a ló azon oldalára, mégis végig tudod röhögni: az első, sosemvolt gimis buli megismétlése, a suliba járó verda, a bio-öko-homo-életérzés, ami árad az egész 2012-es középiskolás létből... Nem társadalomkritikát fogalmaznak meg, szimplán csak beszólnak a következő generáció kötelezően szánalmasnak tartott stílusának. 20 felett el is önti az embert ez a fajta nosztalgia, egyből átérezni, mit jelent lenézni a kicsiket! Hill és Tatum pont eléggé lóg ki, nem a Facebook-generáció tagjai, alig bírnak megbarátkozni az új viszonyokkal, valahogy mégis működik a recept... ami folytatódhat az egyetemen, nem csak a filmvégi lezárás, de a bevételi adatok miatt is.

Ahogy Séf bácsi mondta:

- A szex és a drogok maradjanak az egyetemre!

A mitológiára érdemes egy kis bekezdésnyit áldozni: 59 éve látott napvilágot a csodacsapat, Stan Lee és Jack Kirby közös munkája a képregény-történelem egyik legerősebb, legtöbb változáson átesett alakulata. Ez a szűk négy emberöltő nem csak arra volt elegendő, hogy a filmesek is szomjúhozzanak a szélesvásznú megvalósításra, de a technikai fejlődés is elért arra a fokra, hogy ne csak olcsó makettek és számítógépes trükkök szembágyasztó áradatát kapjuk. A ’90-es és 2000-es évek stúdió-feldolgozásainak színvonala és az okozott kiábrándultság miatt aztán Kevin Feige Marvel-vezér kiadta az ukázt, saját házon belül készüljenek a dolgok. Jött először az animációs szekció felfuttatása, majd már a nagyjátékfilmes szegmens is lábra állt, mint Stark páncélja a próbarepülésre. Azóta pedig levadászhatatlan, hiába volt a szakadatlan ócsárlás Thor és Amerika Kapitány kicsit futószalag-szagú kalandjait illetően, eljött 2012, mertek nagyot dobni és a geek-körökben istenített Joss Whedont a rendezői teendőkre leszerződtetve talán még újabb kor virradt számukra.

A történet szerint Loki nem tűnt el a Bifröst elpusztításakor, egy titokzatos hatalom csatlósaként, mintegy vezénylő tábornok szerepében készül leigázni a Földet, meglepve ezzel a SHIELD-et. A Tesseract ( az AmKap-filmben az isteneknek tulajdonított energiakocka) megszerzésével intergalaktikus átjárót készül nyitni az igazán bosszúszomjas asgardi, azonban nem csak a földiek legjava (Kapitány, Özvegy, Sólyom, Vasember, Hulk), hanem fivére, Thor is harcba száll, hogy legyőzzék az idegen inváziót, ami New Yorkot használná kiindulási pontnak.

Aki olvasott Marvel-képregényt, tudja, hogy nem is annyira a sztori összetettsége az, ami eladja majd a filmet, hanem a karakterek összhangja és a színvonal. Ezen a téren pedig senki sem csalódhat: Kapitány szerepében Chris Evans még mindig a csillagos-sávos nemzet két lábon járó ikonja, Starkként Downey Jr. egy kapitalista zseni, Thor egyre kommerszebb, a szó pozitív értelmében, már nem a brit magas művészet alakja, Hulk pedig Mark Ruffalo alakításában nem csak az első eljátszott karakter (hála a motion-capture göncöknek), de egyben a legreálisabb is – elég csak a Lokinak odavetett poénra gondolni, ahol szakad a röhögéstől mindenki. Sólyom és Özvegy karaktere annyira emberi, hogy szinte már fakó ezen héroszokhoz képest, mégis, éppen emberségükben rejlik igazi erejük, ahogy kézitusát vívnak az idegenekkel.

Azért megmaradt a szerző a realitás talaján, mert történtek itt bizony érthetetlen dolgok is. Elsőként az, hogy elveszítjük Az ügynököt, az igazán emblematikus SHIELD-ügynököt, aki egymaga kontextusba helyezte az eddigi filmeket. Másrészt Kapitány ruhája már inkább a Fashion Weekre készült, semmint a harcmezőre, ezért minimum visszaültetni a kosztümös gárdát, mert mégis csak egy nemzet és egy háborús generáció egyszemélyes hadosztályáról van szó! Harmadrészt azért nem volt szép az a csipkelődő megjegyzés, amit a Branagh-féle Thorral kapcsolatban ejtettek el (Shakespeare-összes), mert mégis az egyik leglátványosabb alkotás az öt közül. Az már csak a hazai forgalmazás újabb felületessége, hogy míg anno az X-Men esetében következetesen fittyet hánytak a hazai képregényes háttérnek, átkeresztelve Rozsomákot Farkasnak, úgy most a még most is A Bosszú Angyalai néven fellelhető kiadványok most már két évtizedes múltját lesöpörve az ugyan szó szerint megfelelő Bosszúállókra magyarítottak, a hiányérzet és az igazság megköveteli, hogy itt is elhangozzék a B-közép rajongók véleménye!

El kell azonban ismerni, bármely szálat nézzük is, Whedon kezei közt fantasztikusan keveredett a műfaj, a látvány és a történet egyvelege. Most már mindenki értheti, miért sír a rajongók szája, amikor a csúnyán elkaszált Firefly kerül szóba – bár ha igazak a pletykák, Nathan Fillionnak készül már a szerep az Avengers 2-be! Ahogy a kultikus sorozatban is, így a Marvel-film kapcsán is elmondható, a szarkasztikus humor ragyogó egységet alkot az eltérő karakterek jelleméből fakadó lehetőségekkel. A már fentebb említett Hulk-egysoros mellett Kapitány és Stark állandó évődése szórakoztat talán a legjobban, a vége főcím alatt pedig egy még ennél is látványosabb, de már sokkal drámaibb történet lehetőségét rebegtetik meg.

A DC pedig kezdhet kapkodni, mert míg Nolan rendezésében dübörög a Batman-franchise, azt leszámítva jelenleg nincs piacképes versenyzőjük, hiába jön a Superman Zack Snyder rendezésében, egyelőre alig vannak jobb kilátásai, mint a Zöld Lámpásnak volt...

Épp elég marhaságot követ el a mostani kormány: magánnyugdíj laza 3000 milliárd értékben államosítva, adósságcsökkentésbe fojtva, csak a sokrétű gazdasági tehetség nem vette észre, hogy árfolyam-ingadozás esetén csúnyán el is bukjuk, kipipálhatjuk tehát szüleink és saját megtakarításaink politikai célú elherdálását. Jó kis tétel ez egy ekkora gazdasági teljesítményre képes ország esetében!

A világszerte méltán hírhedtté vált médiatörvényünk sem épp a legnívósabb alkotása modern demokráciánknak, egyelőre azonban elismerendő, az a fajta diktatórikus felülről irányítás elmaradt, amit vizionálni lehetett. Ehhez társul a kényük-kedvük szerint fazonírozott Alaptörvény, amellyel kapcsolatban bebizonyosodott, rendszerszintű salátatörvénykezés a magyar ugar sziksarja...

Van egy gaz nemzetközi pénzügyi szerv, amely úton-útfélen mankót nyújt a szerencsétlen, reformra képtelen, önsorsrontó államoknak. Ez a Nemzetközi Valutaalap, ismertebb a magyar köztudatba is beépült szitokszóként terjedő nevén, IMF-ként. Ez a szervezet, az EU gazdasági köreivel szövetkezve kiszámítható, fejlődőképes és erős gazdasági pozícióval bíró tagállamok kialakításán fáradoznának, elvégre pénzt adnak reformokért. A baj ott kezdődik, hogy a mi megvesztegethetetlen, a korrupciót csak a mocskos amerikai rendőrfilmekből ismerő magyar virtusunk nem bírja lenyelni, hogy azért is lehet pénzt adni, ha jó a gyerek. Mintha politikusi körökben nem lett volna divat a gyermekkori tanulás serkentésére szolgáló módszer: engem bizony a '90-es évek közepén édesanyám 50! Ft-tal jutalmazott minden 5-ös osztályzatért, a 4-esekért is kaptam 20 Ft-ot, míg 3-astól lefelé én fizettem visszafele. Ennél hatékonyabb közgazdasági nevelést nem lehet adni, ez kellett volna Matolcsy miniszter úrnak is, ha szarul csinálsz valamit, ha rossz tanuló vagy, ha nem vagy képes fejlődni, akkor szó szerint b@szhatod, mert inged-gatyád rámegy...

Rossz tanulóként annyi maradt meg fent nevezett miniszterünknek, hogy bevételnövelés=adóemelés/adókivetés. Ez mindaddig működik is, amíg nem a számunkra kedvezőtlen nemzetközi pénzügyi helyzet ellenszelébe vizelünk büszke magyarságunk tartotta egyenes háttal. Ennek az lesz az eredménye, hogy egymagunk semmire se visszük, elvégre kinek vonzó a húgyos szomszéddal készült közös fotó, másrészt a szociálisen érzékeny segítő kezek is csak óvatoskodva fognak minket, arról nem beszélve, folytonos visszaesőként el is fogják engedni a kezünk, fulladjunk csak saját mocskunkba.

2006-ban az ország lakosainak felében feltámadt az érzés, hazudtak nekik reggel, éjjel meg este. Kiábrándultságukban utcára vonultak, randalíroztak, rongáltak és gyújtogattak. Baloldali kormányzat meg is roggyant, ugyan nem volt kormányváltás, előrehozott választás, de tény, új korszaka virradt fel a magyar politikának. A politikai hazugságnak ára lett, mind rövid, mind hosszútávon. 2010 óta új karmestert kaptunk, meg is lett a kettős állampolgárság, "újjal kotmány" (jobb szót nem merek rá mondani), fülkeforradalom. Ez utóbbi az én értelmezésemben ugyan nem a hosszú kígyózó sorokat jelenti, de nem vitatkozom a nálamnál nemesebb és képzettebb kútfők megállapításain. Legyen elég annyi, többségi kormányzás idején az erősebb kutya baszik, elsősorban mindenkire.

Legújabb hozadéka a Széll Kálmán-terv 2.0-nak a csekk- és mobiladó. Ezen elgondolkodtam, több okból is. Egyrészt, ahogy rögtön az elején kiemelten, ÁFA révén már minden után adóztunk egyszer. Most azt "kérik", egyazon igénybevétel esetében másodszorra is csörgessük meg a zsebünkben maradó aprót, a központi persely nem Dagobert bácsi kincstára, nemhogy úszni nem tudunk a sok aranytallérban, de akár egyet is találni már művészet a központi költségvetés kiáramló oldalának feneketlen mivolta okán. Magyarember csak balos hazudozás miatt lázad, jobbos szélmalom-harc és értelmetlen kettős beszéd esetén még elhiszi, hogy a Nyugatra fújó szeleket hajtó ventillátorba jóízűen beleszarhatunk, mindenféle következmény nélkül. A baj az, hogy tőlünk nyugatabbra, legyen példa dicső Németország, hiába van a határ közti mezsgye megtöltve külföldi munkavállallóval, azok dolgozni akarnak, ganéznak, aljamunkát végeznek, amit a büszke német már nem hajlandó elvállalni. Elevenbe vágó matematikai számítások után kapott eredményeket vizsgálgathatunk arról, mennyit keres kint egy ilyen szarlapátoló robot, aki családot is el tud tartani, itthon meg belerokkanunk a lakástörlesztőbe? Ugyan, addig el se jutunk, mert a téli fűtésszámla az első menetben kiütéssel győzedelmeskedik a havi bérjuttatások felett.

Lehet szétbombázni itt mindent, de amíg 30 alatt már csak kevesen vállalnak gyereket, amíg a  szociális háló inkább a többgyermekes, munkanélküli kisebbségeket preferálja, amíg a nyomott bérek és a felhajtott árak csak taszítják a jóérzésű embert, nem kéne nyafogni amiatt, hogy a frissdiplomások hanyatt-homlok menekülnek kis hazánkból, saját megélhetésük kétes volta okán pedig csökken a gyermekvállalási kedv. Mivégre szüljön az asszony, ha normális ellátást csak a hálapénz biztosít, az örömhír közlésére szolgáló hívás több mint harmada vissza nem forgatott adóba folyik el, nem szolgáltatás-fejlesztésbe, ha a kórteremben a takarítónő egy ronggyal végzi a takarítást?

A sztori szerint Alex Hooper (Kitsch), az önfejű és céltalanul lődörgő fiatalember egy szokványos esti sörözést zár le amódon, hogy a kiszemelt szőke hölgy kedvében járván betör a sarki boltba, csirkés burrito-t szállítva le szíve és libidója választottjának. Laza hétéves kihagyás után már stabil párkapcsolatban látjuk viszont hősünket, aki a tengerészet tisztjeként épp a hölgy admirális édesapja kötelékébe tartozik, küszködve a lánykérés formalitásával. A szokásos évi hadgyakorlatot azonban pár morcos idegen szakítja meg, akik az évek óta űrbe lőtt célzott üzenetekre válaszolva érkeznek meg planétánkra, némi kizsákmányolás-szagú megszállás keretében. Az össznemzeti flotta kötelékéből kiválik 3 gyors romboló, hogy vizsgálat címszó alatt felvegyék a kapcsolatot a furcsa fémtárgyakkal a nyíltvíz kellős közepén. Az izgalmak felpörögnek, mikor kiderül, csóró idegenek balesetet szenvedő hajója a kommunikációs hajó volt, így kénytelenek a mi csóró technikánkat alkalmazni, hogy hazalőjék az üzenetet. A megcsappant hajóhad és a szigeten magukban kószáló gyógytornász menyasszony-jelölt és új páciense a koki dokival kiegészülve igyekeznek meghiúsítani E.T. hazatelefonálását. Ezen folyamat során némi aknamunkát is láthatunk, a klasszik torpedó visszaköszön a tengerészeti mérőbóják felhasználásával létrehozott négyzetrács formájában, na meg a gonosz idegenek pörgő aknái is megszólalásig emlékeztetnek a játékban használtakra!

A dicső amerikai tengerészet ábrázolása egybecseng a Top Gun óta heroizált, mégis menő csávókkal teleszőtt ábrázolásmódba, nem kis Bay-utánérzettel: a narancsszűrő ipari méretű alkalmazása mellett a címben említett Bay-trilógia robothősei is visszaköszönnek, bár le is rombolják az élményt a sisak alá kukkantással. Rövid időn belül pedig Kitsch-ből csak világsztárt farag valaki, ha ilyen tempóban tolják blockbusternek szánt filmekbe az ügynökök. Ugyan a John Carter komoly veszteséget könyvelhet el, azonban ez a film annyira az amerikai partok közé szorult patrióta nemzetnek készült, hogy elképzelhetetlen, ez az alkotás ne legyen   pluszban a könyveléskor. Peter Berg érti és érzi az amcsi néplelket, nem csak ötszezonos sorozatával, de eddigi filmjeivel is ezt bizonyítja: A királyság és a Hancock által nagyjából körvonalazódó rendezői pálya egy újabb hasonszőrű ékkővel gazdagodott, igazi Bay-szintű rendezővé avanzsálva.

Lehet fogni a fejünket, hogy milyen gyenge a sztori, akkor tényleg ideje tisztázni, mi is a popcorn-mozi lényege: itt a történet egy lágy kohéziós alap, amire rá lehet építeni a brutális robbantásokat, a jócsaj szakaszos megjelenését, a realitásokat is feszegető CGI-orgiát, amit szorgos geekek álmaikat megvalósítva fröccsentenek az arcunkba. A színészgárda olyan, amilyen: Kitsch kicsit Riggs-es, az FNL-ben megszokott hajkorona és mentalitás adja meg a kezdőlökést, majd szépen belerázódik abba a fránya flotta-egyenruhába. Rihanna szerencsére sokat nem nyom a latba, pár műkemény beszólás mellé csak egyszer dúdol, az sem emlékezetes. Alexander Skarsgard dicső és hálás mellékszerepet kap, ahogy Liam Neeson is - sokat nem látjuk, de akkor vagy tökös katona, vagy a lányát féltő apa, ez utóbbi pedig már szinte futószalag számára.

A kólához és a kukoricához, divatolóknak a nachos mellé javallott alkotás garantált kikapcsolódás, azokat a boldog időket idézve fel, mikor ez a műfaj úgy dübörgött, hogy a rajongók tömegével rohanták meg a mozikat, majd a tékákat. 

Sztori szerint 13 éve érettségiztek le kortársaim, ideje is egy jóvágású osztálytalálkozónak, mindenki villanthatja, mi lett belőle több mint egy évtizeddel a nagy amerikai víz..., akarom mondani, szűzválasztó után. Vannak itt családosok, bebuzultak (mindkét nemből), nosztalgiázók, örökifjak, szakállasak. Akit csak látunk, senki sem boldog, mindenhol van némi gebasz, ami csak nem akar megoldódni a csordaszellem nélkül. Kapunk hát egy nagy összeborulást, hogy ez a bárgyú visszatekintés ismét az agyunkba vésse, a nagy vízen túl a felnőttek nem boldogok, a gimis évek végeztével meghal bennük valami.

Na nem ennyire dramatikus az alkotás, de tény, komolykodó darabbal van dolgunk, az eddigi filmek összesen nem tartalmaznak ennyi komorságot, most pedig a bágyadt harmincasok összes baját a nyakunkba kapjuk: gyermekáldás utáni szexhiányt, közepesen értékes tévésztár látszatboldogságát, a semmiből feltűnő világutazó kétes mivoltát, valamint az otthon maradók sok esetben változatlan életét. Tényleg olyan az egész, mintha mi csöppentünk volna bele a saját találkozónkba (ami a szerző esetében pont idén lesz esedékes, szóval nálam betalált a film itt-ott rendesen), egy-két kínos feszengést leszámítva, másodpercekre feltűnő mellékszereplőkkel vegyítve a nagy találkozás előtti kis koccanások örömmámorába is becsúsztak a kamaszos csöcsös-faszos-szarós poénok: azért így egybe, mert ezek hozzák az eredeti hangulatot, a többi már útkereső felnőttes köldöknézegetés.

A szereplőgárdára nem lehet rosszat mondani, kicsit ráncosabbak, kicsit öregebbek és elnyűttebbek, mint a kezdetekkor, de velük együtt nőttünk fel, illetve ahogy egy zsenge bimbó méltóztatik elgyalázni a kora harmincasokat, klasszikusok vagyunk mind: klasszikus zenén nőttünk fel, klasszikus filmeket néztünk (még moziban, nem letöltve), mi még az udvaron szórakoztunk, nem a monitor előtt. A Harold és Kumar-filmek író-rendezői hozzánk hasonlóan kezdenek megkomolyodni, érzik ők is az idő múlását, ezen direktori munkájuk is pozitív szakmai előrelépés.

Most érzem csak öregnek magam... vágok is egy szeletet a régi Pitéből, hogy simogassa a lelkem kicsit.

Arthur Kipps (Radcliffe), fiatal és özvegy családapa, aki jogászként kénytelen a vidéki faluba felvonatozni, hogy az ügyvédi iroda volt ügyfelének öröksége körüli papírmunkákat elrendezze. A falusiak cseppet sem nézik jó szemmel a dolgos fiatalembert, aki órákat tölt az elátkozott házban, vizionálva a mocsárban egy fekete ruhás nőt. A nőszemély története a papírokból és a falulakók babonáiból körvonalazódik: a nőtől először elvették gyermekét, majd annak halálakor átkot szórt azokra, akik ki sem emelték a mocsárból a gyermek tetemét. A nő halála után pedig, az átok szerint, a környékbeli gyermekek hullanak szépen sorban, furcsa "öngyilkosságokba" sodródva. Arthurnak sietnie kell a megoldással, ugyanis fia és annak nevelőnője a hétvégére utána utazik a vidéki Angolhon eme gyöngyszemébe.

Van egy olyan érzésem, hogy nem feltétlenül ezt akarták a filmmel elérni. Na nem bevételi oldalról, ott szép sikert ért el ez a posztPotter-alkotás (30 millió dollár teljes költségre 120 millió bevétel), csak olyan unottas az egész. Elképesztően tradícionális látványvilág mellé sajnos csak a távol-keleti horrorok 2000-es évek elején unásig amerikanizált rémisztgető stílusát tudták társítani. Nem mondom, hogy rossz volt, de aki látta anno A szem 1-2-t, annak csak a fásult megtekintés maradt. Nem tudott lenyűgözni Radcliffe játéka sem, mert bár elfogadható, amit a vásznon produkált, összességében mégsem dob hátast tőle az ember. Kezdve azzal, hogy 22 éves korára is csak egy növésben visszamaradt kamasz érzetét kelti az olyan férfiak mellett, mint Ciarán Hinds Mr Daily szerepében, aki egyszerűen agyonnyomja a jelenlétével, úgy eltörpül mellette ez a Radcliffe-gyerek. Hiába világsztár, egyszerűen össze kell kapnia magát, ha testi adottságai ellenére is ki akar emelkedni, amire talán a Kill Your Darlings lehetőséget biztosít jövőre, a meleg beat-költő, Allen Ginsberg megformálása hozhat ennyit a konyhára.

Ezek után pedig csak erősödik az emberben az érzés, hogy hiányzik egy igazán kemény és kultikus thriller, amivel ismét életet lehelhetnének a műfajba, nem csak a B-vonal alatti szintet gazdagítani.

Lehet szapulni a filmet, lehet számon kérni a történelmi hitelességet, ami egy amerikai film esetében, ahol a nyitóképen az amerikai temetkezési szokások szerinti süllyesztett emlékkő (nem tudok rá jobbat mondani) angolul tolja az arcunkba az előző rész főbögyösének halálát, visszarántva a folyton magában viaskodó Perszeuszt (Sam Worthington) a kikötők és a halászat egyhangú világába, egyedülálló apaként szembenézve a való élettel. Bevillan aztán a büszke nagypapa, Zeusz (Liam Neeson), hogy megint figyelmeztesse szívének oly kedves zabigyerekét, megint elbaszcsiztak valamit az istenek, de most nem Kráken jön, lófaszt, egyből az istenek apja, Kronosz készül kiszabadulni Tartarosz mélyéről, hogy felégesse az egész világot. Persze a jó halász fia nevelését tartja elsőrendűnek, bongyor fürtjei közé nem furakszik be a görög logika, miszerint ha nincs világ, nincs hol nevelni a porontyot, ő maradna inkább pecázgatni. Szerencsénkre azonban Árész (Edgar Ramirez) és Hádész (Ralph Fiennes) együttes erővel megtámadja Zeuszt és Poszeidont (Danny Huston), előbbi az életereje miatt fontos Kronosz kiszabadításában, míg utóbbi halála csak előnyére válik a rebellis isteneknek. Az első hullámban érkező kimérát nem kis falurendezési művelettel karöltve teríti le félistenünk, hogy utána a helyi tanerő őrizetére bízva magvának gyümölcsét, nekilóduljon a nagyvilágnak, találkozzon Andromédával (Rosamund Pike), a harcos királynővel, együttes erővel szállva szembe az alattomos Olümposziakkal. Utazásuk során segéderőt a Perszeuszhoz hasonló istenfatty, Poszeidon fia, Agenor (Toby Kebbell) biztosít, hogy Héphaisztosz (Bill Nighy) térképének segítségével alászálljanak az alvilág labirintusába, megtalálva Zeuszt valamint az épp kiszabaduló Kronoszt. Istenek és titán apjuk ütközete lesz ez, némi félisteni szigony-dárda-villámegyesítő harcieszköz-bemutatóval, aminek a végén Perszeusz új anyukát szerez kisfiának.

Jól látni, nem a sztori fog a székbe szegezni minket, arra ott a látvány, ami az első résszel ellentétben bizony b@szott jó lett. Érezni, most nem spúroskodtak a konvertálással, helyből 3D-be vették az eseményeket, kétszeresen izzasztva meg az animátorok tökeit a légkondícionált tervezőstúdiókban. Akinek hasonló csalódás lesz a látvány, mint az első rész kabuki színházat idéző 2.5D-je esetén, az menjen szemészhez, mert a növekvő hályog csak rontani fog a helyzeten a későbbiekben. A gyártósor kamera mögötti részének komplett lecserélése (pl. Louis Leterrier helyett Jonathan Liebesman rendező) ugyan nem emeli isteni magasságokba a színvonalat, annyira mégis elég, hogy ne kerülgessen az agybaj a képkockák halmaza láttán. Kapjuk az ocsmány szörnyeket a képünkbe, a kétfejű kiméra után a küklopszok szinte valós jelenléte és fatelepítési szokásainak ábrázolása után, de még Kronosz terraformáló igyekezetének felbuzgása előtt, megkapjuk a legszebben animált mitológiai mocskokat is, a kéttörzsű, négykarú szörnyeket, a Makhai-okat! Komolyan, aki nem akarna így tömegoszlatni, ahogy ezek az alvilágban sínylődő kegyetlen gyilkos lények teszik, az ne is nézzen akciófilmet, mert nem neki való. Ott és akkor embertelen indulatok támadnak a nézőben, kapná is fel a két kardot, az egy pajzsot és egy dárdát, hogy lendületből bontsa a görög védővonalat!

A színészgárda illeszkedik a felületes sztori izomszagú átiratába, Neeson és Fiennes HP-idéző fegyvertelen tevékenysége annyira eszköztelen, hogy már zseniális, Worthington apai ösztönei annyira hihetőek, mint amennyire az előző rész barna Andromédájának kiszőkítése (Alexa Davalos helyett Rosamund Pike). Ezzel azonban nincs baj, nem a hitelesség, a teljes kép összeállása vagy a magas mondanivaló miatt nézünk meg egy ilyen filmet, mert azt Tarsem Singh Halhatatlanokjától vártuk (volna). Itt és most agy lekapcsol, kukorica és kóla bekészít, szemüveg felnyom az arcba és bő másfél óra pörgés végén búcsút mondunk pár istennek meg Perszeusz özvegységének. 

Folyt. köv.? Majd 500 millió után megmondjuk.

Hónapok óta röhög a világ rajtunk (nem csak doktori terén), mert még a szégyentelenül finanszírozott amerikai felsőoktatási rendszerből a profi élsportba fejest úgra tulokhegyek is képesek elkerülni a plágium gyanúját, csak hogy 5-10 évnyi "szarrákeresemmagam" után is legyen tisztes megélhetés, még ha csak egy multi nevetséges kirakatpozíciójában tengődve nyugdíjazásig. Itthon elég régóta tudni, csak a megfelelő rokont kell ismerni ahhoz, hogy kéz kezet mos-elv mentén meglegyen ott egyetemista pozíció, diploma, első munkahely a hülyefiamnak, de most már a szakmai élvonalat jelző doktori körökbe is beférhet a hülyefiam, elég csak a bizottságot megtölteni munkatársakkal, kollégákkal, jó barátokkal. Kezdem azt érezni, csak itthon nincs polkorrektség és összeférhetetlenség miatt jogosan hőzöngő tömeg, se a politikai vezetés, se az átlaglakosság között. Ahogy megannyian rámutattak az elmúlt 20+ évben, a drága jó rendszerváltás csak új fazont adott az addigi öltönyösöknek. 

Nem büszkeségből mondom, de több mint 8 évet koptattam egyetemistaként saját magamat 3 különböző karon, 2 szakon, jópáran lediplomáztak körülöttem ezidő alatt. Van, aki doktorira is rászaladt, elvégre van az a szadizmus, ami belelovallja az embert ebbe. Ki tudja, melyikük lesz leendő köztársasági elnök, netán kisebb közéleti pozíciók várományosa. Ezek után lehet, hogy mindenkinek érdemes az utolsó szóig átolvasni saját munkáját, akár több nyelven is átfuttatni levéltárakban a kiemelkedőbb pontokat, nehogy ezen a mocskos világon még valakinek eszébe jutott volna az a kutatási téma, melyben szakemberré képzetette magát az ismerős... Vagy elég csak, ha én olvasom újra ezeket, keresve a hasonlóságokat, hogy a majdani valakik sarán felkapaszkodva nevesített senki lehessek?

Mindenesetre tény, a hatalmas nekidurálásnak mélységes kuss lett a vége, kaphattunk egy "csak formailag voltak kifogásolható pontok" típusú magyarázatot, ami meg halottnak a csók. Kérdem én, átlagember hasonló szituációban mekkora megaláztatásra számíthat? Mert a doktori oda, az már egyszer biztos. Előfordulhat, hogy az ezt megelőző tanulmányok eredményeit is felülvizsgálják: szakdolgozat, évfolyamdolgozat, szakmai gyakorlat? Mert normális menetrend szerint ez lenne az ügymenet...

Újabb tini szerelmi háromszög, tiszta Alkonyat-koppincs!

Unalmas és lapos, amerikai piacbarát másolata a Battle Royale-nak, igazi vérontás nélkül!

Hogy néz ki egy erőtől duzzadó, jól táplált színésznő egy éhező és nyomorgó lány szerepében?

Ahogy fórumokon olvastam, nagyjából ezek voltak az általános, nem pozitív hangvételű kommentek. Alapvetően igaz állítások ezek, azonban érződik, mennyire nem ismerik a köteteket. Suzanne Collins tévesen Stephanie Meyer örökösének tekintik, mert úgy egyszerűbb a birka népnek elmagyarázni, miről (NEM!) szól a regénytrilógia. Mert igaz, van benne szerelmi háromszögnek nevezhető érzelmi szituáció, van benne igencsak társadalomkritikus gyermekek közti gyilkosság, melyet az uralkodó elit szórakoztatására és az elnyomottak fájdalmainak szítására rendeznek. Rengeteg alapvetés származik máshonnan, ez tény, azonban a végkövetkeztetés eltérése teszi érdekessé és élvezetessé ezt a kallódó kamaszoknak szóló, életcélt és erőt kölcsönző alkotást.

Egy talán majdan bekövetkező atomháború végeztével Amerika maradék romjain létrehozzák Panemet, ezt a 13 körzetre osztott és a Kapitólium teljhatalma alatt szenvedő országot. A gazdasági felosztás következtében a legkevésbé populáris körzet, a 12. körzet lakói a szénbányászatból élnek, vagyis inkább halnak éhen. A Kapitólium által kiszámított fejadagok és megszabott életkörülmények következtében apró, lázadásnak számító vadászattal tartja fent magát és családját hőslányunk, Katniss (Jennifer Lawrence). Életének csorgásába ismételten közbeszól az Aratás, ez a brutális emlékező ünnepsége a bukott lázadásnak, mely során a 13. körzetet elsöpörték a föld színéről, valamint be nem vezették az éhezők viadalát, ahol a 12 körzetből 1-1 fiút és lányt kiválasztva megtartják évenkénti gyilkos valóságshow-jukat. Az idei sorsolán Katniss húga helyett jelentkezik önkéntesként, a fiúk közül pedig Peeta Mellarkot (Josh Hutcherson) sorsolják ki. Kettejük története és ezen film csak a kezdet, mely során eleinte felületesen, harcospárjain keresztül ismerhetjük meg a többi elnyomott körzetet, Panem történelmét (már ami maradt belől), az elnyomók határt nem ismerő önimádatát.

Collins regényének ereje és ötletessége éppen a mások által kárhoztatott történetek szálainak egyesítésében rejlik: a Battle Royale értelmetlen mészárlása, amit a kamaszok egymás közt rendeznek a túlélés reményében, az Alkonyatban található szerelmi háromszög esetében a lány olthatatlan és irányíthatatlan szerelmének ezúttali kilúgozása és a női rész racionálissá tétele; Orwell 1984 című regénye és a mögöttes mondanivaló iránti érdelkődést felkeltő történelmi látlelet egy kontrollált társadalomról. Lehet szapulni ugyan, hogy lopás az egész, ami ezen szálak ismeretében elismerhető, de a kotyvalék működik és szórakoztató is. Könnyen olvasható, nemtől függetlenül azonosulhatsz a szituációval, nemhiába világsiker az írott sorozat évek óta. Most pedig egetrengető siker a filmváltozat is: először a 15 milliós jegyelővétellel állított fel rekordot, majd nem folytatásos megjelenésként a legtöbb bevételt magáénak tudó éjféli bemutató címe következett, majd újabb pofon a már bejáratott franchise-oknak, hogy minden idők harmadik legjobb hétvégi bevételét tudhatta magáénak, első alkotásként pedig a legjobbat. Undorító matematika, de a pénz beszél a filmgyártásban is, márpedig ez a film nyitóhétvégén kitermelte a teljes költségvetést (a bevétel nagyjából fele kerül, innen már minden dollár csak nyereség, a szokásos visszaesések ellenére is hatalmas sikernek számít, a hasonszőrűnek titulált Alkonyat-széria első filmjének eredméyneit majd megtriplázva!

Jennifer Lawrence alakítása megkérdőjelezhetetlen, ha a műfajt ismerve nem is lesz Oscar-jelölt, akkor is bámulatos, mennyi érzelem és fájdalom szorult eme hölgy tekintetébe, amit már A hallgatás törvénye című film Oscar-jelölt női főszereplőjeként. Ezt követően pedig megkapta a már előre az új sikersorozatnak elkönyvelt Éhezők-trilógia főszerepét, új irányvonalat adva a kamaszlányok viselkedési kódexébe. Most már a gyakorlatias, kitartó, erős és független lány kerülhet előtérbe, nem a két, egymástól eltérő anomáliában szenvedő fiúkarakterek utáni önpusztító sóvárgás. Mellette a férfi főszereplők eleve kevés szerepet kapnak, egy egész estés, még ha nyújtott idejű játékfilmben pedig pláne. A kevés lehetőség ellenére Hutcherson ha lassan asszimilálódva is, de belerázódik Peeta szerepébe, majdnem meg is kedvelteti ezt a hánykolódó figurát. A szerelmi szál harmadik ága pedig Gael-hez, Katniss körzetbeli vadásztársához fűződik, aki végképp háttérbe szorul a történet elején, egyike az hátrahagyottaknak. Liam Hemsworth játéka egyelőre kimerült a kimondatlan érzelmektől való gyötrődésben, de a későbbiekben várható lehetőségek komoly jellem- és karakterfejlődésre adnak lehetőséget. Aki cseppet sem meglepetés, az Woody Harrelson a mentor Haymitch megformálójaként: a tróger, alkoholista egykori és egyetlen 12. körzetbeli győztes egyértelműen Harrelson képére lett formálva. A Kapitólium és teljes lakossága tökéletes lenyomata mindannak, amit elképzelhettél a sorok olvasásakor, sőt, talán még visszafogottabb is.

Gary Ross rendező meglelte az aranytojást tojó tyúkot, mert egy hatalmas átívelő kaland megszállotjaként rendezheti is az alkotást. Az első résszel bizonyított, a stúdió pedig remélhetőleg nem lesz olyan balga, hogy Alkonyat- és Harry Potter-módra váltogatná a rendezőket, mert az bizony minőségbeli ingadozáshoz és nézői/rajongói elégedetlenséghez is vezethet. Harrelsontól pedig azt is tudhatjuk, négy filmre van előjegyezve, vagyis a harmadik kötet itt is ketté bontva kerülhet bemutatásra, a rajongók és a stúdió könyvelőinek legnagyobb örömére!

Az igaz történeten alapuló sztori Benjamin Mee egykori újságíró azóta már elhíresült kalandjait meséli el. Na nem a Guardian újságírójaként ábrázolják számunkra a kalandvágyó publicistát, a gyásztól megtört, családját minden akadály és nehézség ellenére összetartani igyekvő férfiember kiútkeresésének lehetünk szemtanúi, ezúttal a szélesvásznon: eddig BBC-sorozatban és a Nat Geo műsorán is megcsodálhattuk Mee kitartását, emberségét és erejét, most pedig az óceán túloldalára is átültették a kalandot, hogy nagyobb ismertségre tegyen szert a történet. Eszerint az özvegy férfi már nem képes a városban összetartani megmaradt családját, emiatt kiköltöznek egy bezárt állatkerten található házba, teljesen új élet reményében. A kamasz fiával és kislányával magára maradt férfi állandó harcot vív a világgal, hogy bebizonyíthassa, nem csak magát tudja talpra állítani, de a régen virágzó állatkertet is. A megcsappant létszámú csapattal energiát nem kímélve újítják fel az állatkertet, hogy a nyári szezonra, július 7-ére kinyithassák a kapukat. Az engedélyekért és a megértésért küzdő férfi azonban ismét farkasszemet néz az élet kegyetlen körforgásával, a haldokló bengáli tigris életéért folytatott harc feltépi azokat a sebeket, melyeknek már bízott a behegesedésében. Ehhez még hozzájárul a fiával folytatott állóháború, ahol a két generáció eltérő módon, de párhuzamosan küzd a gyásszal, az érzelmi nyitással és a mindennapokkal.

Tényleg az az ember benyomása, hogy egy Hallmark-filmet néz, de ezzel alapvetően nincs is baj. A fentebb említett Csupó-filmben is az volt a zseniális, hogy érthetően és emberien ábrázolt érzelmekkel ruházták fel a karaktereket, ahogy itt is. Hatásvadásznak is nevezhető mindkét film, azonban meg kell jegyezni, a nosztalgikus jelenetek (a fotók nézegetése közben megelevenedő családi piknik, valamint a szülők megismerkedésének elmesélése közben a gyermekek szeme előtt is megjelenő édesanya és szavai) egyszerűen zseniálisak, és olyan mélyet ütnek az érzelmeink zsákjába, hogy garantált a meghatódás, amire a saját fájdalmas élettapasztalataink csak ráerősítenek. Bizony fojtogat az emlékezés, kínoznak a fájó pillanatok, ahogy felébrednek bennünk is a hasonló érzelmek. Kicsit hasonló az érzés, mint a Komfortos mennyország esetében, annyi különbséggel, hogy Az igazi kaland képes elhitetni a nézővel, van tovább, van hova menni és van kiért folytatni nemcsak mindennapjaink harcát, de hátralévő életünknek is értelmet tud adni.

Matt Damon igazi apaként jelenik meg a vásznon, érezni rajta, hogy szívből játszotta el Mee szerepét. A gyászoló apa karaktere nagy hasonlóságot mutat hozzá, kicsit olyan, mintha Will Hunting feje lágya benőtt volna, az egykori zseni lázadó és útkereső jelleme tér vissza a vászonra, két évtizeddel és gyerekkel később, hogy bár nem lángelmeként, hanem tisztességes apaként biztosítson mindent gyermekeinek és magának a további boldoguláshoz. Meg kell hagyni, a gyerekszereplőkre sem lehet panasz, a kis Rosie-t alakító Maggie Elizabeth Jones annyira édes kislány, egy kis tündér a vásznon, nincs rá jobb szó. Vele ellentétes oldalon található a Dylant játszó Colin Ford, aki kamaszos lázadásával és magába fordulásával nem kis fejtörésre ad okot az így is túl sok probléma megoldását felvállaló apjának. Kapunk azért egy visszafogott Scarlett Johanssont is, aki kisugárzásával még az állatkerti főgondozó munkaruhájában is képes megdobogtatni a fásult és volt feleségéről álmodozó férfiember szívét is. Ami kicsit fájdalom, hogy Elle Fanning figurája kicsit butácskára lett véve, annyira csak a szerelmes kamaszlányt erőltették, hogy a karakter olykor a hétéves Rosie értelmi szintjén tanyázik, erőltetett manírokra késztetve megformálóját. Ennyi hiba azonban belefér egy erős atmoszférájú és érzelmes családi filmbe, ami azért a humort is igyekszik becsempészni a gyász utáni időszakba.

Nem kis feladatra vállalkozott anno Mee, de a film sem, de tény, mindkettő megállja a helyét, olyannyira, hogy még férfiszemmel sem giccses vagy erőltetett az érzelmek ábrázolása, és ne tagadjuk le, könnyek szöknek az ember szemébe, amikor ez a kedves és bájos alkotás betalál valamelyik érzelmi jobbegyenesével!

A fentebb említett, korában balhéiról ismert rapsztár mára már jelentős befolyással bír Hollywoodban, nem csak a filmes, de a televíziós műfajok közt is sikert aratott már (Entourage, How to Make it in America, Boardwalk Empire - HBO-istálló), majd most már egészestés filmek produceri munkáit is elvállalja, elvégre tudja, bízhat a castingolt színészekben, bár megnézném, milyen az, mikor a producer Wahlberg rendre utasítja a hisztiző színész Wahlberget. Viccet félretéve, ez itt bizony remake, abból is a stílusosra sikeredett fajta.

Excsempész épp öccse lagziján szórakozik, mikor az asszonyka öccse élete elbarmolása címén épp drogfutárkodik, azt is szarul. Marad az adósság, azt is inkább leölik rajtad (elvégre a verésből nem tanulsz, az ölésből még kevésbé fogsz). A jó sógor izzítja a régi bandát, nagy tételben jó amerikai valutának hamisított változatát hajóznák be kicsiny országukba, azonban a helyi elmebeteg kartellfőnök játszmáinak aktív részeseiként belekeverednek a sűrűjébe. A sokat próbált csempész mégsem dőlhet hátra, hisz sürgeti őt az otthoni rém, az igazán rosszarcú helyi keményarc, akit azért sikerül elpicsázni annak kislánya és az egész szomszédság előtt! Az elvesztett fölény okán szorul a hurok, árulnak a barátok és rokonok, itt már csak a kreativitás és tiszta szív viheti győzelemre hősünket!

Wahlberg nem csak ügyes szemmel vette észre az európai kínálat északi irányának eme gyöngyszem-alapvetését, de annál ügyesebben faragta saját tapasztalataira és stílusára. Mintha önvallomást tartana, ha nem is annyira kibeszélőset, mint tette azt Jean-Claude van Damme monogramfilmjében, a JCVD-ben, de azért épp eléggé áthallásos a megjavult, de be nem rozsdásodó keménylegény története. A rendezőnek megnyert Baltasar Kormákur a saját főszereplésével készült Reykjavik Rotterdam remake-jének megrendezésével csak beállt Géla Babluani mögé, aki tengeren innen és túl is letudta ugyanazt a filmet (13), nagyjából ugyanakkora közmegelégedéssel. A színészi gárda nagyszerű, egyedül Kate Beckinsale téblábol olykor félszegen Wahlberg, Ben Foster és Giovanni Ribisi alakításától megilletődve, ami azért jogos is, elvégre a három úriember nagyon ráérzett nemcsak saját karakterére, de a másikhoz való viszonyulásra is. Erős jellemek, akik óhatatlanul egymás végzetét jelentik.

Wahlberg egyre jelentőségteljesebb színész lesz, nem veszíti el a talajt sem a lába alól, mindenhol képes önmagát adni (na jó, azért a Komfortos mennyországbeli séró, meg a Max Payne-adapt kissé elcsúszot, de bocsánatos határokon belül), erőszakos múlt, megjavult ex-rosszarc, aki képes úgy visszamerülni a mocsokba, hogy mindvégig csak a jelen és a jövő boldog ígérete lebegjen a szeme előtt. A héten pedig már a második lemény férfit kapjuk a vászonra, ne csak az ötvenkilós, szupersztároknak kikiáltott hímnemű egyedek legyenek istenítve, itt bizony felsóhajthatnak a családanyák is, nem kell attól tartani, ha felkapják őket ezek a férfiak, nem sérv lesz a vége...

A Fehér pokol története szerint a mesterlövész Ottway (Neeson) egy olajkitermelő cég telephelyének dolgozóit védi a környező erdőben rájuk leselkedő vadállatok elől. Az épp pihenőre utazó repülőgépnyi melós, akik a világ mocska közül kerülnek ki, hogy ebben az Istan háta mögötti fagyos pokolban dolgozzanak kiemelkedően jó pénzért, elvégva mindenkitől, na ezek a melósok szenvednek balesetet, a gép szolidan lezuhan az alaszkai senki földjén, messze a civilizációtól. A maroknyi túlélő azonban nem a jéghideg levegő és az élelem hiánya miatt kell hogy féltse az életét, annál sokkal rosszabb vár rájuk: egy farkasfalka tanyájának közelében zuhantak le, potenciális veszélyforrásként a farkasok szemében. A gyilkos hajsza azonban nem csak ember és állat, de az ember belső ösztönös félelme ellen is irányul, hogy magára hagyatottan az erdőben a túlélésre tudjon koncentrálni, nem pedig a könnyebb utat választva feladni a küzdelmet.

Joe Carnahan rendező az utóbbi évek macsófilmjeinek javából már kivette a részét, hiszen ezelőtt a Füstölgő ászok és a remake-adaptációnak számító A szupercsapat is az ő direktori ténykedésének eredményeképp került bemutatásra. Mostani alkotása kicsit mintha keverné a korábbiak stílusát, igaz, itt a humor sokkal jobban háttérbe szorul, mintegy csak árnyékként megjelenve a csontig hatoló rettegést oldandó. A film közel sem az erdei megpróbáltatások filmje, ahogy azt mondjuk A vadon foglyainál megtapasztaltuk: mivel itt egy csapatnyi ember harcát láthatjuk a természet tökéletes gyilkológépei ellen, fel sem merülhet a happy end gondolata. Az elveszettség érzését nem csak a kopár jégmezők, a félméteres hótakaróba süppedő lábbal menekülő ember halálra van ítélve, ha már nem veszi körbe mindaz a technikai eszköz, amivel meghódította a szélsőséges környezetet. Akár bele lehetne magyarázni az útkeresést is, itt azonban sokkal helytállóbb, ha úgy tekintünk a történtekre, mint az önrendelkezésért folytatott harc, elvégre az öngyilkossági kísérlet feladásával teljesen új helyzetet teremtett a légikatasztrófa, a gyilkos erdei állatok csoportja. Itt már az ember azért küzd, hogy ne gyűrje ismét maga alá természet könyörtelen ereje, ne legyen kiszolgáltatva más gyilkos igényeinek, hanem bizony ő maradjon a csúcsragadozó. 

Nem egy átlagos túlélő-mozi, amit ne is rójunk fel, se aprócska költségvetése, se a húzónevek hiánya miatt. Egyszerűen működő film ez, ahol bele kell helyezkedni a főhős nézőpontjába, feladni az életünket, majd mindenáron küzdeni nem csak a sajátunkért, de mások életéért is.

A gonosz Királyné (Julia Roberts) zsarnokoskodik a népen, újabb gazdag férjet keresve magának, hogy finanszírozhassa végtleen fényűzését. Szegény Hófehérke (Lilly Collins) édesapja, a király halála óta a vár és a királynő foglya, várva a megváltást, a menekvést, miközben halvány lila gőze sincs, mi folyik a királyságban. Egyik hű szolgálója bátorítására nekivág az erdőnek, megismerkedve az épp a törpék által kirabolt Herceggel (Armie Hammer), kezdődik is a szerelmi szál. Míg a Királynő a Herceg vagyonára és testére feni a fogát, eltetetné láb alól Hófehérkét, akinek végül megkegyelmeznek, eljut egészen a törpék házáig, akik kitanítják a lopás mesterségére, ezzel pedig új lökést adva a zsarnokság ellen küzdő Hófehérkének.

Őszintén, rég fogtam ennyire a fejem, miért kellett ezt így és most? Nem ötlettelen az alkotás, hanem erőltetett és telve rossz hangsúllyal. Olyan az érzés, mintha nagyon kis gyerekeknek szánt produkció lenne, de a szöveges részt csak a felnőttek érthessék. Ez működött a már említett animációs alkotásnál, de itt és most nagyon nem bejövős a végeredmény. Idegesítő törpék, már az elnevezés is fáj: Hentes, Napóleon, Farkas, Flamó, Vigyori, Grimm, Félpint! Nincs azzal baj, ha alternatív univerzumot teremtenek egy klasszikus történet elmesélése közben, de olyan volt ez a mese, mint Uwe Boll akciófilmjei: - csak amiatt nézi meg az ember, hogy elmondhassa, a szarból nincs kiút.

Nagyon dühítő egyben, mert egy tényleg zseniális rendezőt láthatunk lejtmenetben (párhuzam M. Night Shyamalannal). A Halhatatlanok esetében legalább a látvány kárpótolt a néhol hiányos történetért, itt viszont egyedül Julia Roberts játéka az, ami emészthető, a többi csak élőszereplős story board. Lilly Collins még Hófehérkének is halvány, Armie Hammer olyan, mint a felsőteste - semmilyen. A látványvilág is sivár, az épített erdő, a gyenge CGI, a palota feleslegesen giccsbe hajtott pompája csak rombolja az illúziót. Kis vizuális ötlet, a törpék harmonika-gólyalábai, a tükör mögötti világ jó megvalósítás, de ez édeskevés ahhoz, hogy tízévesnél idősebb nézőket is lekössön.

A meseverzió elbukott, két és fél hónap múlva megnézhetjük, mire lesz képes az akciófilmmé tuningolt változat, a Hófehér és a vadász Kristen Stewarttal, Charlize Theronnal és Chris Hemsworth-szel. Nagyon nem kell lécet ugrani az elfogadható szinthez... legalábbis a film végi bollywoodi össztánc garantáltan ki fog maradni!

Na legalább ennyire zavaros a film! Nem annak, aki olvasta E.R. Burroughs eredetijét, mert ott is ragyogóan átjön egy mentálisan idős ember visszaemlékezéseinek zagyvasága, amire a film forgatókönyvírói (aka producerek, akik a pénzt adták) rá is tettek egy brutális nagy szívlapáttal, hogy jobban égjen az a láng! Lett is baj bőven, elvégre a tizenegy kötetet megérő John Carter-saga kezdő szakasza, A Mars hercegnője került (volna) adaptálásra. Ehelyett azonban jóféle átiratot kapunk, amiben még a nyersanyag kesze-kusza történetmesélését is sikeresen felülmúlták, olyan új történetszálakka átszőve, melyekre megfilmesítési szempontokból sem volt szükség.

John Carter szimpla exkatona-aranyásó, aki egy unalmas napon a kocsmába téved ellátmányért, majd kis bunyó után a katonák fogságába esik. Többszöri nekifutásra sikerül is megszökni, az őt üldöző lovas katonák pedig összeakasztják a bajuszt az apacsokkal. Carter és a katonák parancsnoka beveszi magát egy barlangba, ahova csóri indiánok az ősi babonák miatt nem merik betenni a lábukat. Erre megjelenik egy kék energianyalábbal utazó high-tech space-priest, kis dulakodás után pedig máris a Marson találjuk hősünket. Itt megkapjuk a gravitációs magyarázatot, miért is lesz a legkisebb harcos a legnagyobb pofonosztó és ugróbajnok, aztán máris jönnek a vad tharkok, a négykezes óriás-rovarok, akik gyilkos törzsbe verődve csak szemlélik a rézbőrű törzsek égi csatáit. Persze Carter itt is beavatkozik, elvégre suna a pácban, meg is indul a romantikus összemelegedés a lá Pocahontas vs Avatar! Lesz még epicnek szánt battle tharkok és elnyomó rézbőrűek közt, meg némi arénás idegenaprítás is, hogy kvázi Sherlock Holmes-féle csavart rakjanak nekünk a végére, mintegy megszellőztetve Carter dohos kriptáját a folytatás előtt...

Tarzan intergalaktikus alteregója kicsit kevéskének bizonyult ahhoz, hogy a rá feccölt pár százmillió dolláros költségvetés megtérüljön, mert egyelőre se a bevételi adatok, se a kritikusi-nézői lelkesedés nem ad akkora hátszelet, mint tette azt filmes elődjénél, a már megénekelt Avatarnál. Nem rossz a film, félre ne értsen senki, csak nem jó annyira, hogy 3D, netán IMAX-jegyárakat áldozzon rá az ember. Persze sokan hozakodnak elő vele, hogy mindezt már látta Avatar- és Star Wars-fronton, ettől függetlenül fejbe vésendő, de vastagon: laza 60-90 évet vert az említett alkotások eszmei megszületésére...

Andrew Stanton animációs rendező szép munkát végzett, mikor birka türelemmel renderelésre intette a csapatát, de konzultálni illet volna a Magyar Nemzeti Filmalappal, hogy forgatókönyv-fejlesztés címén pár milliót irányítsanak át, a jobb eredmény érdekében. 250 millió dolláros költségvetés beza nem piskóta, legalább 2-3 hét, mire fel lehet mérni a károkat. Tavaly Zöld Lámpásban mértük a blockbuster-buktát, idén már a szezon nyitányakor könyvelhetjük a befutót!

A főszerepben Taylor Kitsch nem rossz, de ő mégiscsak Tim Riggins a Friday Night Lights-ból, most meg Sam Worthington két évvel ezelőtti gúnyájába növesztenék a srácot: előbb Carter a Marson, áprilisra jön Peter Berg (FNL-vezér) Álcásított Torpedó-filmje, a Csatahajó is, ahol már az emblematikus Riggins-fürtöktől is megválik. Nincs ezzel baj, csak úgy néz ki, Michael B. Jordan ugyanazon televíziós szériából komolyabb sikert mutathat fel: 12 milliós film egyik főszerepében már a tízszeres megtérülésfelé tart Az erő krónikája, a Disney új megaprodukciója pedig a gigászi költségvetés töredékénél tart, ha úgy számoljuk, hogy a bevétel fele el se hagyja a mozit. Lynn Collins elfogadható Dejah Torisként, azonban Mark Strong megint mit művel?!?!? Olyan főgonosz, akit inkább elküldenénk kapálni egy szezont a dinnyeföldön, máris megjavulna kóbor kis szelleme a lázító gondolatok gyötrő kínjából!

Láttuk a majmos előzetest, reménykedtünk is, a végeredmény azonban egy méregdrága átlagfilm lett kicsit komoly látvánnyal, de ezt is csak azért mondhatja el magáról, mert a rendező van olyan beteg, hogy látványorientált. Halott könyvből azonban ő is csak zombilevest tud főzni!

A sztori rém egyszerű: átlagos srácok a gimiből, a hierarchia eltérő fokain állva egy buliban furcsa dologra lelnek a föld alatt. A világító és villódzó, láthatóan nem evilági eredetű felfedezés egycsapásra megváltoztatja a fiúk életét. Először még csak a hátsó kertben kísérletezgetnek újonnan kialakuló, főleg a telepátián alapuló képességeikkel, majd mind gyakrabban lépnek ki a nagyvilágba is. A kisebb csínyek után már a lúzer Andrew önbizalmát is növelő iskolai tehetségkutató verseny során is villognak "tehetségükkel". A hirtelen jött népszerűséget azonban a szerencsétlen és az egyedüli támaszt haldokló anyjában meglelő Andrew lelki instabilitása mind a csapat egységét is megbontja, mind a társadalomra is egyre nagyobb veszélyt jelent.

Meg kell hagyni, igazi geek-film. A rendező Trank mellett a forgatókönyvíró Max Landis is laza 26-27 éves korban leledző, finoman szólva is érezhetően comics-fan fiatalember, innen is érezni, hogy még éhes farkasokkal van dolgunk. Hozzájuk hasonlóan a hérom főszereplő is - jó amerikai gimis filmes/sorozatos szokásként - huszonéves, ez a fiatal-felnőtt attitűd pedig nagyon is jót tesz a filmnek. Olyan srácokról van szó, akiknek első igazán komoly horrorfilmes élménye éppen a bevezőben említett Ideglelés lehetett, a korai behatásokat és a rajongás tárgyát képező szórakoztató irodalmi jártasság egyvelege pedig csak nekünk, nézőknek jelent jót. Olyan drámát kapunk, ami talán még Batman kalandjaiban is megállná a helyét, mindezt olyan humorral felvértezve, ami Pókember kamaszos báját adta az elejétől fogva. Ez a kettősség, valamint az a tény, hogy laza 12 millió dollárból, egy ma már sztárgázsinak se számító összegből hozták össze ezt a filmet, igazán megsüvegelendő. Olyan (akár több) százmilliós projekteket homályosítva el, mint a Zöld Lámpás, a Pókember-trilógia.

Ami még a film erőssége, hogy a hősiesség mellett bizony a hatalomittas, megérszegült és úttévesztő fiatalság elé is görbe tükröt tud adni azáltal, hogy a szupererő birtokában is mélyen emberinek ábrázolja hőseinket: ugyanúgy elmennek berúgni a partiban, ugyanúgy erős érzelmekre és kötődésre vágynak, ettől függetlenül ugyanúgy szenvednek és gyötri őket a jelen, mint társaikat. Ha őszinte akarok lenni, valami ilyesmit vártam volna a Hősök című sorozattól is, ott azonban durván elcsúsztak a hangsúlyok. A fiatal, főleg sorozatokból ismert színészek játékára nem lehet panasz, a kamasz Obamát idéző karakter Michael B. Jordant egyre közelebb hozza Hollywoodhoz. Ne feledjük, egy olyan srácról van szó, aki a Drót egyik legjobb évadának volt meghatározó kamaszszínésze, míg a Tiszta szívvel foci utolsó évadainak egyik legjobban teljesítő színésze. Mellé tökéletes választás volt Dane DeHaan, aki teljesen ellensúlyozza a népszerű, jóképű fiút: a benne szunnyadó gonosz és annak felébredése tananyag lehetne a színitanodákban.

Egyszerűen nem lehet nem szeretni a filmet, mert fiatalos, humoros, mégis drámai, a mostanság kötelező szuperhősmoziknak pedig jókora pofont kever le kicsiny bukszája ellenére. 

Míg az egyik testvér, Tommy (Tom Hardy) tengerészgyalogos, aki besokallt a harctér fertelmeitől, megszökik a szolgálati kötelezettség elől, hogy elhunyt bajtársának családjáról gondoskodjon a győzelemért járó pénzből. Ezzel szemben a másik testvér, Brendan (Joel Edgerton), aki alkoholista apjuk, Thomas (Nick Nolte) árnyékában nőtte ki magát, nehezen boldoguló tanéremberként veszi fel újra a kesztyűt, hogy ökleivel keresse meg azt a pénzt, amit az eszével már nem tud. Mindketten gyökerek nélküli férfiak, elkeseredetten kapaszkodnak mindenbe, ami a feledés homályába burkolja fiatalkoruk borzalmait: Tommy a katonasorsot választotta, Brendan pedig egy új család alapításában találta meg menekülésének zálogát. Sorsuk azonban megpecsételődni látszik, mikor egyazon versenyen kénytelenek indulni a pénzdíjért, mellyel megválthatnák lelkük szabadságát a nyomasztó kötelezettségek közepette. Tommy emellett a lelkileg nehezebben járható utat választja, visszatér szívből gyűlölt apjához, annak edzői szakértelmére bízva magát. 

Nyugodtan kijelenthetjük, brutális drámával van dolgunk, a fizikai sérülések szinte eltörpülnek a lelki traumák borzalmai mellett. A fiatalabbik testvér, Tommy anyjával maradt, majd tehetetlenül asszisztált rákban szenvedő édesanyja haláltusájához, míg Brendan végignézte alkoholmámorban úszó apja leépülését, miközben hátat fordított testvérének és édesanyjának, hogy együtt maradhasson a lánnyal, ki végül gyermekei anyja lesz. Az árulás, az elhagyatottság, a magány érzete elidegeníti a fiatalabb fivért, állati szintre torzítva érzelmeit. Hiába a bűnbánó apa, ha mindaz a fájdalom, mit fiainak okozott, egyedül az arénában, vérrel mosható le az öklökről.

Furcsa lehet Tom Hardy látványa annak, aki múlt héten a Kémes hármas című romantikus filmben látták utoljára, itt pedig egy igazi ösztönlény, egy ketrecben nevelkedett állat vadságával ront rá aktuális ellenfelére. Míg egy hete Reese Witherspoon kegyeiért küzdött titkosszolgálati eszközökkel, mostanra puszta kezével pusztítaná el mindazt, ami kimaradt az életéből testvére és apja árulása miatt. Nick Nolte a kényszerpályán mozgó gyógyuló alkoholista szerepében van olyan jó, hogy megérdemelje az Oscar-díjat, hozzá hasonlóan erőtlen figurát már rég láttunk, hiába minden erőfeszítése. Múltjának mocskában dagonyázva próbálna egyszerre küzdeni mindkét fia megbocsátásáért és szeretetéért, mégis csődöt kell vallania: ezt a harcot nem ő folytatja, csak asszisztálni tud véreinek harcához.

Gavin O'Connor rendező nem csak a drámára helyezte a hangsúlyt, amért hálásak lehetünk: filmjének legalább annyira erős szelete a ketrecharcos megmérettetések ábrázolása, mint a családon túlnövő dráma vonulata.

Káin és Ábel ütközetében ezúttal Ábel kerekedik felül, életbne hagyva életére törő fivérét, mintegy keresztényi megbocsátást gyakorolva. 

Nagy meglepetések (lassan) szokás szerint nem születtek, a szavazásunkon győztesek és a kihirdetett szobortulajdonosok közti különbség esetében sokszor csak csekély szavazatszám mutatkozott. 

Lentebb a teljes lista, a fontosabb kategóriák esetében pedig zárójelben a szavazás eredménye abban az esetben, ha eltérés mutatkozott.

Legjobb film: A némafilmes

Legjobb rendező: Michel Hazanavicius (A némafilmes)

Legjobb férfi főszereplő: Jean Dujardin (A némafilmes)

(szavazásunkon: George Clooney - Utódok)

Legjobb női főszereplő: Meryl Streep (A Vaslady)

Legjobb férfi mellékszereplő: Christopher Plummer (Kezdők)

Legjobb női mellékszereplő: Octavia Spencer (A segítség)

(szavazásunkon: Berenice Bejo - A némafilmes)

Legjobb eredeti forgatókönyv: Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)

(szavazásunkon: A némafilmes)

Legjobb adaptált forgatókönyv: Alexander Payne, Nat Faxon és Jim Rash (Utódok)

(szavazásunkon: Suszter, szabó, baka, kém)

Legjobb animációs film: Rango

Legjobb idegen nyelvű film: Nader és Simin

Legjobb dokumentumfilm: Undefeated

Legjobb operatőr: Robert Richardson (A leleményes Hugo)

Legjobb vágás: Kirk Baxter és Angus Wall (A tetovált lány)

Legjobb látványtervezés: Dante Feretti és Francesca Lo Schiavo (A leleményes Hugo)

Legjobb kosztümtervezés: Mark Bridges (A némafilmes)

Legjobb smink/maszk: A Vaslady

Legjobb eredeti filmzene: Ludovic Bource (A némafilmes)

Legjobb betétdal: Man or Muppet (Muppets)

Legjobb hang: A leleményes Hugo

Legjobb hangvágás: A leleményes Hugo

Legjobb képi effektusok: A leleményes Hugo

Legjobb rövidfilm: The Shore

Legjobb rövid animáció: Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore

Legjobb rövid dokumentumfilm: Saving Face

A győztesek listája:

Legjobb film:

A némafilmes

Legjobb női főszereplő:

Michelle Williams (Egy hét Marilynnel)

Legjobb férfi főszereplő:

Jean Dujardin (A némafilmes)

Legjobb női mellékszereplő:

Shailene Woodley (Utódok)

Legjobb férfi mellékszereplő:

Christopher Plummer (Kezdők)

Legjobb rendezés:

Michel Hazanavicius (A némafilmes)

Legjobb forgatókönyv:

Utódok

Legjobb első forgatókönyv:

Fifti-fifti

Legjobb fényképezés:

A némafilmes

Legjobb első film:

Krízispont

Legjobb idegennyelvű film:

Nader és Simin - Egy válás története

Idén Adam Sandler lett a filmes közellenség, hiszen az idén bármilyen filmbe is fogott, az végül többszörös jelöléssel bír. A Jack és Jill 12 alkalommal tűnik fel a listán, a Bucky Larson: Született filmcsillag 6-szoros induló, míg a Kellékfeleség 5 alkalommal méretik majd meg. A nagy tinikedvenc Alkonyat-sorozat legutóbbi része sem marad ki a jóból, összesen 8 kategóriában nevezték meg az év legrosszabbjai közt. "Érdemes" indulónak számít még a Szilveszter éjjel a maga 5 jelölésével, valamint a Transformers 3 is a szerény 8 jelölésével!

Akkor lássuk az idei jelölteket.! 

Legrosszabb film:

Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész

Bucky Larson: Született filmcsillag

Jack és Jill

Szilveszter éjjel

Transformers 3

Legrosszabb férfi főszereplő:

Russel Brand (Arthur)

Nicolas Cage (Boszorkányvadászat, Féktelen harag 3D, Túszjátszma)

Taylor Lautner (Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész, Elhurcolva)

Adam Sandler (Jack és Jill, Kellékfeleség)

Nick Swardson (Bucky Larson: Született filmcsillag)

Legrosszabb női főszereplő:

Martin Lawrence (Gagyi mami: Mint két tojás)

Sarah Palin (Sarah Palin: The Undefeated)

Sarah Jessica Parker (Csak tudnám, hogy csinálja!; Szilveszter éjjel)

Adam Sandler (Jack és Jill)

Kristen Stewart (Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész)

Legrosszabb férfi mellékszereplő:

Patrick Dempsey (Transformers 3)

James Franco (Király!)

Ken Yeong (Gagyi mami: Mint két tojás; Másnaposok 2, Transformers 3, A gondozoo)

Al Pacino (Jack és Jill)

Nick Swardson (Jack és Jill, Kellékfeleség)

Legrosszabb női mellékszereplő:

Katie Holmes (Jack és Jill)

Brandon T. Jackson (Gagy mami: Mint két tojás)

Nicola Kidman (Kellékfeleség)

David Spade (Jack és Jill)

Rosie Huntington-Whiteley (Transformers 3)

Legrosszabb szereplőgárda:

Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész

Bucky Larson: Született filmcsillag

Jack és Jill

Szilveszter éjjel

Transformers 3

Legrosszabb rendezés:

Michael Bay - Transformers 3

Tom Brady - Bucky Larson: Született filmcsillag

Bill Condon - Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész

Dennis Dugan - Jack és Jill, Kellékfeleség

Garry Marshall - Szilveszter éjjel

Legrosszabb előzmény, folytatás, remake:

Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész

Arthur

Bucky Larson: Született filmcsillag

Jack és Jill

Másnaposok 2

Legrosszabb páros a vásznon:

Nicolas Cage és bárki a fentebb említett három filmjéből

Shia LaBeouf és Rosie Huntington-Whiteley (Transformers 3)

Adam Sandler és Jennifer Aniston vagy Brooklyn Decker (Kellékfeleség)

Adam Sandler és Katie Holmes, Al Pacino vagy Adam Sandler (Jack és Jill)

Kristen Stewart és Taylor Lautner vagy Robert Pattinson (Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész)

Legrosszabb forgatókönyv:

Alkonyat: Hajnalhasadás 1. rész

Bucky Larson: Született filmcsillag

Jack és Jill

Szilveszter éjjel

Transformers 3

Filmünk főszereplője, Brandon (Fassbender) sikeres dolgozó ember a Nagy Almából, azonban mindezt cseppet sem szokványos háttérrel biztosítja magának: hatalmas étvágyú szexfüggőként járja a várost, metrón, buliban szedve fel a nőket; ha nem épp őt szedik fel kocsival. Élete a számára rendes mederben csordogálna, unalmas óráit kamaszos faszveréssel űzve el, azonban betoppan a legénylakásba a szolidan ideggyenge húg, Sissy (Carey Mulligan), akinek megjelenése alapjában borítja fel főhősünk szexuális életét. Kettejük örök cívódásai nem csak Brandon keféléseinek minőségét és számát rontja le, de Sissy sérülékeny egójának sem tesz éppenséggel sok jót.

Igazság szerint a film végén egyetlen gondolat ült meg a fejemben: ennyire sivár és érzéketlen a szexfüggők élete? Családi háttér ugye nuku, azzal meg nem sokan büszkélkednek haveri körben, hogy tényleg többet fogják a farkát a nők, mint a kilincset. A testvérek vívódása mentén pedig azon agyaltam egy keveset, hogy vajon szegény Brandon kishúga iránti frusztrációja abból fakadna, hogy társadalmi értékek terén nem lenne épp dícséretes cselekedet alaposan meghágni a szöszke és labilis hugicát. Ezek mentén arra az eredményre jutottam, hogy ez a soha el nem hált alkalom mérgezhette meg a testvérpár viszonyát, a lánytesó folyamatosan figyelemért kiáltó viselkedése és a bratyó zárkózottsága az egyetlen nő felé, akit nem kaphat meg... na igen, nem túl elfogadott gondolat, mégis reális.

McQueen valahol elveszhetett Fassbender farka és Mulligan fanszőre közepette, mert egész egyszerűen nem foghatom fel, hogy ennyi lett volna a tényleges mondanivalója, minden mást a néző megtekintés utáni feldolgozási procedúrájára bízva. Főleg, hogy az Éhség zsenialitását éppenséggel a kimondott szavak ereje jelentette, emlékezzünk csak az elítélt éhségsztrájkoló és az ót meglátogató pap beszélgetésére. Nem mondom, Clooney nem tévedett nagyon, mikor golfütőhöz hasonlította a fentebb említett nemiszervet, de McQueen bizony tévedett, mikor Mulligant lecsupaszította - nem csak a film tekintetében, úgy összességében nem éreztem ennek a filmbeli jelentőségét, egyszerű magamutogatáson túl még a jelenet közben sem nyújtotta mindazt, amit a testvéri érzelmek dimenziójában jelent.

Az már sokkal több potenciált rejtett magában, mikor az érzelmi alapon közeledő férfi szexuális felsülését vizsgálta kolléganőjével létesítendő aktuson keresztül. Amelyik ziccert a korábbiakban említett módon csúnyán mellédobta, ezt egész egyszerűen kiengedte a kezéből a rendező. Azt már meg se említem, milyen hatalmas lehetőség rejlett a metrós jelenetekben, de az anonimitás ilyen fokát csak a kurvákra merte bízni McQueen, míg a kalandok esetében legalább egy keresztnévvel és pármondatos szerepvállalással lettünk gazdagabbak. Nem mondom, ha nőként olyan szempár stírölne, mint amilyen Fassbenderé, nem sokat gondolkodnék a vetkőzésig, de filmes szempontból ennél bizony több kell.

Elsőként a számomra olyannyira kedves Az élet fája című Terrence Malick-filmet említeném, mely mellett szó nélkül elmenni barbárságot jelentene. Igaz, hogy a film nehezen emészthető, átszövi mind a képi, mind a verbális tartalmat megannyi bibliai idézettel, mégis az az ember érzése, egyszerűen a megérdemelt helyen landolt a film. Rögtön ezután már értetlenségemnek adnék hangot, hogy Woody Allen francia hangulatú alkotása, az Éjfélkor Párizsban hogy kerülhetett fel a legjobb filmek listájára, mikor egyértelmű, hogy a szkriptért kapott jelöléssel túl is teljesítette a várakozásokat. Mindez nem elég, tetőzik az indulat, mert Steven Spielberg sem maradt jelölés nélkül, az utóbbi évtizedek talán leggyengébb Spielberg-filmjével, a Hadak útján elkészítésével kiérdemelte a legjobb filmért járó Oscar-díj versenyébe való nevezést... Azonban a nagy öregek tévútán járkálásának elismerése it tnem ért véget, Martin Scorsese neve is felkerült egy olyan alkotással, amit nem feltétlenül a maffiafilmek mesterétől várna az ember: A leleményes Hugó nem rossz film, csak épp nem Scorsese-től várná az ember, de nem is jelölné Oscarra a józan eszére hallgatva.

Mindezek után A némafilmes jelölése nemhogy nem meglepetés, egyenesen az átadó nagy esélyese, igaz, kevesebb jelöléssel büszkélkedik, mint Scorsese mesefilmje, azonban azt a tíz jelölésnek is ha a felét begyűjti, akkor tegye a rangosabb kategóriák közül (film, rendezés, színészek, szkript). Kicsit meglepő, hogy Brad Pitt egy ennyire visszafogott szerepével jelölésig vitte: a Pénzcsináló azon sportfilmek közé tartozik, melyek nem lesznek kultikus magasságokba emelve, mégis emlékezni fogunk rá, remélhetőleg nem ezen kategória Oscar-díja révén. Ha már az előző bekezdés is hemzsegett a túlértékelt filmektől, ide is befér egy: a Rém hangosan és irtó közel című film Stephen Daldry alkotása, akitől egy sokkal élvezetesebb és emlékezetesebb filmet már láthattunk 2008-ban, A felolvasó címmel. Ehhez képest ez a jelölés is csak a korábbi érdemek újbóli elismeréseként fogható fel. Amerika nem felejti történelmét, melyben szép számmal vannak gyalázatos évtizedek, jelen esetben a 20. századi rabszolgatartás körülményeinek édes-bús feltárásának lehettünk szemtanúi A segítség képkockáin és történetén keresztül. A tavalyi év egyik legnagyobb meglepetését okozó alkotás Tate Taylor rendezésében készült, aki egy évvel korábban A hallgatás törvénye című film szereplőgárdáját gazdagította: gyors és sikeres váltás, na! Végül említsük meg Alexander Payne drámáját Utódok címmel, melyben George Clooney igyekszik feldolgozni felesége fizikai és korábban bekövetkezett ámde mindeddig titkolt érzelmi elvesztését. Ezen esetben is érthető a jelölés, az esetleges díjazás már kevésbé.

Elsőként Woody Allen rendezésével kapcsolatban jegyezném meg, hogy ennél azért bőséggel láttunk jobbat a neurotikus mestertől, az Éjfélkor Párizsban kellemes szórakozás, fogyasztható és élvezetes, sikeres film, azonban nem feltétlenül érdemli meg a győzelmet.

Őt követi a jelöltek listáján Michel Hazanavicius, aki nagy valószínűséggel a merész próbálkozása miatt, fogja megkapni a díjat, elvégre egy némafilmmel érte el eddigi legnagyobb sikereit, ráadásul olyan magasságokba, amire némafilm terén napjainkban nem biztos, hogy mertünk volna fogadni, márpedig A némafilmes per pillanat a legnagyobb esélyes.

Grandiózus vállalkozás terén mindenképp Terrence Malick a befutó, elvégre lírai hangvételű családszonettje oly mélységekben boncolja apa-fiú kapcsolatát, melyre rég volt példa a filmművészetben, ilyen bibliai áthallásokkal pedig egyenesen eszmei magasságokba is emeli témáját, ami miatt viszont nehezen is emészthető az átlagnéző számára Az élet fája, holott rendezés terén ez a film érdemelné meg leginkább a szobrocskát.

Alexander Payne filmje, az Utódok című film esetében a jelöléskor sokkal inkább a korábbi érdemek játszottak szerepet, semmint a tényleges teljesítmény. Hiába jó a film, a katarzis, a személyiség-fejlődés, melyet a film során együtt kéne átélnünk a főszereplővel, egész egyszerűen elkerüli a nézőt, mindössze az átlagosnál erősebb együttérzést váltva ki a szenvedő karakterrel.

Zárásként pedig Martin Scorsese jelölése említendő, mely amellett, hogy a leginkább jelképezi, milyen szinten csak népszerűségi verseny az Oscar-díjátadó, be is bizonyítja, mennyire előzte meg a rendező korábbi munkásságainak jelentős része a saját korát, elvégre a hetedik Oscar-jelölését váltotta csak díjbegyűjtésre is A tégla című filmjével, a Taxisofőrért pedig még csak nem is jelölték.

A rendező Hazanavicius eddig inkább francia Bond-paródiákban utazott, ahogy főszerepőli, Jean Dujardin és Berenice Bejo is. Erre fel most nem csak hogy klasszikus filmtörténeti stílusban utaznak, ezzel egyetemben (monokromitása ellenére) is új színt visznek korunk filmgyártásába. Sehol egy robbanás, sehol a magamutogatás és a vágószobában hetekig érlelt jelenetek, klasszikus kamerakezeléssel és stílusban mesélnek el egy olyan történetet, melyben nem csak gazdasági, de személyes és karrierválsággal is dolgunk akad, mégsem érezzük mlerágott csontnak mindazt, amit látunk. Ebben nagy szerepe van a két főszereplőnek, Jean Dujardin a némafilm férfisztárjaként nem csak zseniális, de a kegyvesztettség során lejtőre került és megtört férfi szerepében annyira uralta végig a vásznat, hogy csak a női főszereplő, Berenice Bejo homályosította el játékát. A hölgy bájos, ragyogó, természetes, aki ugyan kis időre megfeledkezett arról, honnan is jött, azonban ennek ellenére is szeretetreméltó karakterként szégyen, hogy mellékszereplői Oscarra jelölték csak.

Igen, ez egy Oscar-díjas film, a tíz jelölésből, ahogy a plakáton is látszik, jó párat előre odaadnánk neki. Ilyen a film, a rendezés, a férfi főszereplő kategóriája is, forgatókönyv terén Woody Allen Éjfélkor Párizsban című munkája nagyobb favoritnak (nem jobb szkriptnek!) tűnik, míg a női mellékszereplők közt A segítségből Octavia Spencer tűnik erőnyerőnek. Ennek ellenére az év meglepetése a film, nem kis fejtörést okozva a díjátadóknak: a BAFTA átadóján 7 díjjal gazdagodhatott, míg a Golden Globe-on három glóbusszal lett gazdagabb, vagyis a jelöléseinek felét beváltotta - ez alapján bestrigulázhatunk öt! Oscart, már csak a kategóriák kérdésesek, de a közízlés jelenlegi fokán, az Amerikai Filmakadémia tagjainak örökös nosztalgiahangulatának ismeretében ez akár még több is lehet!

Azt azért ne felejtsük el, a kicsit Clark Gable-re hajasított Dujardin és az év cukiságának ígérkező Bejo kisasszony mellett szó szerint egy rakás amerikai színésznek jutott még hely, hogy erősítsék a mű hitelességét - már az amerikai filmforgalmazási piacon. Elképzelhetőnek tartom, hogy ezen színészek nélkül cseppet sem kapott volna ekkora hátszelet az alkotás: francia rendezőtől és színésztől, egy argentin színésznő társaságában ekkora diadalmenetet nem vitt volna véghez egyetlen film sem, nemhogy egy klasszikus némafilm! Most azonban hátradőlhetünk, mert maradt még józan ítélőképesség és jóízlés Hollywood berkein belül is, mert ismerjük el, hatalmas kockázatvállalással járt napjainkban egy ilyen alkotást leforgatni, azonban mind anyagilag, mind szakmailag megtérült a befektetés - az utókor ítélete pediglen csak évtizedek múltán derülhet ki. 

A férfiak mezőnyében elsőként egy világszinten ismeretlen színészt köszönthetünk egy ismeretlen filmből, Demian Bichir főszereplésével egy igazi mexikói feltörekvés-filmet láthatunk A Better Life címmel, melyben nem csak a hétköznapok, hanem a bevándorlásiakkal vívott harcon keresztül kapunk cseppet sem ideális képet a Los Angeles-ben élő bevándorló-közösségről és napjainkban előttük álló lehetőségekről. Másodsorban George Clooney a kategória egyik nagy esélyese, az Utódok című filmben nyújtott alakításával, azonban nem elhanyagolandó, hogy idei másik alakítása, A hatalom árnyékában című film hataloméhes elnökjelöltjének szerepében sokkal meggyőzőbb, igaz, ez esetben csak mellékszereplői jelölést kaphatott volna. Harmadikként a másik nagy esélyes, A némafilmesben zseniális alakítást nyújtó Jean Dujardin említendő, aki Clooney-hoz hasonlóan nyert már a kategóriában: míg a Golden Globe-on elválasztották őket a drámai és musical/vígjáték megkülönböztetés miatt, addig a Brit Filmakadémiánál Dujardin legyőzte Clooney-t. Negyedik jelöltként Gary Oldmant érte a megtiszteltetés, azonban a hazai megmérettetésen (BAFTA) ő is alulmaradt Dujardinnal szemben a Suszter, szabó, baka, kém főszerepével. Ötödik jelölt pedig Brad Pitt, akit a Pénzcsinálóban nyújtott visszafogott és precíz alakításáért jelöltek, azonban neki is egy másik filmje, Az élet fája volt azon alkotás, melyben maradandóbbat alkotott - igaz, Malick rendezése sok helyen megfeküdte a gyomrokat, elvégre színvonalához képest kevés jelöléssel büszkélkedhet.

Lássuk akkor a hölgyek mezőnyét is! 

Elsőként Glenn Close férfiruhás alakítása érdemelt jelölést az Albert Nobbs című filmből, melyben az álruhának ksözönhetően törhet ki a nőket sújtó elnyomásból a késő 19. századi Írországban. Második a szintén kitörésért küzdő Viola Davis, aki A segítség főszerepében az 1950-es évek amerikai déli cselédsorsokba nyújt bepillantást, lerántva a leplet a diszfunkcionális családmodellről. Harmadikként Rooney Mara jelölését említeném, aki A tetovált lány remake-jében hozna új színfoltot Lisbeth Salander személyiségébe és történetébe, azonban igazából csak egy amerikanizált változatát kaphatjuk a zseniális svéd filmnek és főszerepőlnek egyaránt. Negyedik az Oscar-rekorder, a 17-szeres jelölt és kétszeres díjazott Mery Streep, aki ezúttal a britek miniszterelnök nagyasszonyányak, Margaret Thatchernek bőrébe bújva érdemelte ki jelölését. Ötödikként pedig egy másik nagy esélyes, Michelle Williams az Egy hét Marilynnel című önéletrajzi filmből, aki élete talán legkiforrottabb és legszínvonalasabb alakítását nyújtja a mozi emblematikus női ikonjának szerepében. Míg a Golden Globe-on Streep és Williams külön kategóriában győzedelmeskedett, addig a Brit Filmakadémia már csak hazaszeretet okán is Streep alakítását hozta ki győztesnek, úgyhogy hazai pályán Williams egyenlíthet.

A férfi mellékszereplők közül talán mondani sem kell, Christopher Plummer a toronymagas esélyes, elvégre a Kezdők című film megözvegyült és bemelegedett nyugdíjas apukájaként nem csak Goran Visnjicet, de tabukat is döntöget. Igaz, kicsit kiábrándító, hogy melegkártya és már díj is, de emlékezzünk csak Sean Penn Milk-beli alakítására: ott is elfogadható az ítélet, de láttunk nála jobbat is! Pedig idén is kapunk bőséggel jó alakítást, elég csak Jonah Hill visszafogott alakítását említeni a Pénzcsinálóból, mellyel merőben új utat szabhat karrierjének. Rajtuk kívül két nagy öreg, Nick Nolte és Max von Sydow is jelölve, esetükben el is értük a lehetőségek csúcsát - mindkét esetben jól játszottak, de nem Oscar-díjasan. Kenneth Branagh se az utolsó, de szinte elhomályosodik Michelle Williams mellett a Marilyn-filmben.

El is érkeztünk a hölgyekhez! A nagy esélyes Octavia Spencer, alakításában van annyira radikális, mint volt anno Mo'Nique a Precious-ben, annyi a különbség, hogy míg a már díjazott hölgyemény Amerika szégyenteljes bugyrainak mocskában tocsogva érdemelte ki a szobrocskát, addig Octavia alakítása a Amerika szégyenteljes történelmi előzményeinek szégyenteljes bugyrainak mocskából kiemelkedő alakításáért kap(hat)ja meg az arany szobrocskát. Chastain kisasszony is befutott A segítségből, de valljuk be, az afro-amerikai szereplők miatt volt igazán élvezetes a film, kis hópiheként csak üde színfoltot jelentettaz előbb említett hölgy. Ami szégyen, hogy Berenice Bejo-t csak mellékszereplőként jelölte az Akadémia (ezzel biztos Glenn Close vagy Rooney Mara jelölésének biztosítottak helyet), ámde hiába bájos a hölgyemény A némafilmes női főszerepében, Octavia karaktere maradandóbb és erőteljesebb a vásznon.

Első körben az eredeti szkriptek jelöltjeire szavazhatunk. Woody Allen örök favorit, kategóriájában pedig már vitte is, ami mozdítható, ámde az Éjfélkor Párizsban kapott egy komoly kihívót: A némafilmes is ott vitte a szkriptet, ahol csak tudta, úgyhogy szép kis összecsapásnak leszünk szemtanúi. Melléjük beválogatni a Koszorúslányokat... kicsit elrugaszkodott ötlet, főleg, hogy színvonalban (nem a poénokat értve) el is marad a versenytársaktól. Ide még azért bepasszintották a Nader és Simin könyvét, ami teljesen érthető, elvégre a 2011-es év eddig közfelkiáltással megválasztott legjobb külföldi filmjéről beszélünk. Ötödikként egy szürke eminenciás, a Krízispont található, amely az ismeretlenség homályából érkező szürke ló képében érkezik, sztárgárdával megtámogatva igazi underdog-győztes lehet.

Másodsorban pedig az adaptált könyvekből elkészült filmekre lehet szavazatokat juttatni, kinek ízlése szerint! A legnagyobb esélyes Payne szkriptje, az Utódok, mely tényleg talán csak ezen a fronton lenne érdemes győztes. Főleg olyan versenytársak között, mint A hatalom árnyékába, a Pénzcsináló és a Suszter, szabó, baka, kém, amelyek közül bármelyik viszi haza a szobrot, méltán mondhatja el magáról, hogy Oscar-díjas alkotás. Zárásként pedig a számomra még fekete ló A leleményes Hugó, mely Scorsese részéről kicsit érthetetlen alkotás, agyon is szórták a jelölésekkel, melyek inkább tűnnek a név iránti hódolatnak. 

Most megmérkőzik Európa, a latin-amerikai térség valamint a jó öreg hollywoodi álomgyár is! Hogy a maga szája íze szerint elkészített alkotások közül végül melyik lesz a befutó, az hétfő hajnalban kiderül, addig is mérjük meg magunk közt, ki nyerhet!

Rögtön elsőként a kubai hangulatot megragadó Chico és Rita című alkotás emelendő ki, az amerikai álom és a kubai hétköznapok kerülnek összevetésre. Másodikként a Csizmás a kandúr című franchise-refresh kerül terítékre, mely sokaknak tetszett, nálam mégsem érdemelne jelölést se (helyette inkább a Tintin kalandjai lehetne induló...). Harmadikként egy ízig-vérig francia darab, az Egy macska kettős élete, melyben az ominózus cicus nappal szobacica, este besurranó tolvaj, mindezt sanzoni könnyedséggel vitték filmre. Negyedrészben a Kung Fu Panda 2 is jelölve, hiszen egy nagysikerű első részre húztak lapot, ami minimum olyan színvonalú, mint az előd, ha nem jobb. Zárásként pedig egy nagy zsánerkatyvasz, az inkább szakmai mint közönségsikereket begyűjtő Rango, mely westernként is legalább annyira jó, mint animációs filmként!

A további menetrend legyen meglepetés, a lényeg, hogy a főbb kategóriákban fogom megszavaztatni az olvasókat!

Matt King (George Clooney) családfő, ügyvéd és tulajdon-kezelő egyszemélyben. Életének talán legnehezebb időszaka vár rá, felesége kómában, egy hatalmas földterület eladása és családja gazdaggá tétele az ő vállán nyugszik, emellett saját mikroközösségét is csak újabb sorscsapások érik. Nem elég, hogy közlik vele, feleségét lekapcsolják a gépekről, amik hiányában napjai vannak csak hátra, de azzal is szembesül, felesége hűtlen volt hozzá, ráadásul a válást fontolgatta. Egyszerre idomulni egy tízéves lány kamaszos szárnypróbálgatásaihoz, egy tizenhét éves lány már majdnem kész személyiségének újabb árnyalatot adni, a pénzéhes családtagok szemében is értékelhetően jó döntést hozni, miközben felderíteni saját feleséged addig sosem ismert énjét... 

Szép, drámai, embert (színészt és rendezőt) próbáló vállalkozás, hogy egy ennyire visszafogott és kimért drámát tegyenek le az asztalra, amely próbálkozás úgy néz ki eddig,  meghozta gyümölcsét. Azért lenne kötözködés bőven, elvégre ha kór-drámát akarna az ember, akkor a jól háttérbe szorított Fifti-fifti minden téren felvenné a versenyt (ha nem köröket verne rá), ha drámát, akkor a díjátadók által totális elhanyagolással méltatott Drive lenne az ajánlat. Ezek hiányában megint az az érzésem, neveket jelöltek, nem alkotásokat. Clooney neve jól cseng, mind a vásznon, mind a jelöltek listájában, mellékes, hogy saját rendezésében (A hatalom árnyékában) jobban és emlékezetesebbet domborított, mint a párás Hawaii-on. Végig az volt az érzésem, George bátyónak nem esett annyira jól a fülllesztő trópusi éghajlat, nem csak szerepével, a légszomjjal is küszködött. Hogy ebből kifolyólag, vagy csak szimplán nem érezte át alakításának mélységét, vagy Alexandre Payne rendező kóborolt el a könyvadaptálás rejtelmei közepette, nem tudhatom.

Mindenesetre legalább akkora ürességet éreztem a megtekintés folyamán, mint amekkora az eladni szánt lakatlan területen található. Az alkotók jól megnézték a látképet, érezték a szagát, megült emlékeik közt az érzet, de ez csak erős megfelelt... ami úgy látszik, elég is egy Amerikai Filmakadémiának, hogy megdobja jelölésekkel a számára kedveseket. A politikus Clooney mérföldekkel elpicsázza a gyengekezű családapa Clooney-t, ami mögött saját tapasztalatok hiánya is áll(hat) - elvégre jóemberünk nemhogy nőtlen, gyermektelen is, így számára tényleg csak színészet a szülőszerep.

Másfél hét múlva kiderül, hogy a trópusi bonyodalom elér-e valami kézzelfogható sikert is, vagy csak jóemlékű és látszat-megbecsült darab lesz egy egyébként többre taksált életműben...

A vártnál is jobb eredményt produkált Denzel Washington és Ryan Reynolds új akciófilmje, a Védhetetlen. Észak-Amerikában és azokban az országokban, ahol már múlt hétvégén bemutatták, összesen több 50 millió dolláros bevételt hozott. A kritikusok a két húzónév vonzerejének és a csaknem folyamatos akciónak tudják be, hogy a közönség megrohanta a filmért a mozikat. A legtöbb ítésznek a Bourne-filmek feszes tempója és brutális összecsapásai jutnak eszébe aVédhetetlenről, no meg az, hogy a golyózáporok és autós üldözések hátterében titokzatos összeesküvés sejlik fel.

Denzel Washington ismét nagy élvezettel játszik negatív karaktert: a CIA legnagyobb árulóját, aki hirtelen feladja magát. Épp kihallgatnák egy titkos rejtekhelyen, amikor ismeretlen fegyveresek törnek rájuk, és mindenkit megölnek az árulón és a hely „gondnokán”, a Ryan Reynolds által alakított zöldfülű CIA-sen kívül. A két férfi együtt kénytelen menekülni, és kideríteni, ki a támadók megbízója.

(Safe House – hazai bemutató: most csütörtökön!)

Michael Bay, a Transformers-filmek alkotója beváltotja fenyegetését 

Két új filmre szerződött le Michael Bay a Paramount stúdióval, amint az várható volt. Az egyik természetesen a Transformers 4., de előtte még leforgatja azt a kisebb költségvetésű produkciót, amelynek tervét régóta dédelgeti. Mindig is szeretett volna egy olyan Ponyvaregény-szerű sztorival előállni, amelynek hősei testépítők, akik bűnszervezetet alakítanak, emberrablásokat követnek el, zsarolnak, és általában rettegésben tartják fél Floridát, amíg csúnyán rá nem fáznak. A Pain and Gain (kb.: Tiporj és kaszálj) ötletét egyébként egy megtörtént eset adta, az eredeti bűnözők egy miami klubból indultak el végzetes útjukra. A film főszereplői Mark Wahlberg és Dwayne Johnson lesznek. Wahlberg számára fizikailag különösen megterhelő lesz a feladat, mert ha a durván kigyúrt Johnson mellett szeretne profi testépítőnek kinézni, vagy tizenöt kiló szálkás izmot kell pár hónap alatt magára szednie.

Bay számára a Pain and Gain művészi önmegvalósítás is, mert halálosan idegesíti, hogy évek óta azzal cikizik, nem ért semmihez azon kívül, hogy digitálisan generált robotokkal városokat dönt romba. Eredetileg úgy tervezte, hogy már aTransformers 3 előtt leforgatja testépítős filmjét, de a stúdió tavalyelőtt nyomatékosan arra kérte, egyelőre inkább a robotokkal foglalkozzon.

Mark Wahlberget legközelebb a Csempészek című akcióthrillerben láthatjuk viszont. A film összbevétele jelenleg 71 millió dollár fölött jár, ami a produkció költségének csaknem háromszorosa.

Contraband – hazai bemutató: 2012. március 22.)

(Transformers 4 – várható nemzetközi premier: 2014 nyara) 

Hugh Jackman még nyomorultabb 

Nagy ajándékot kapott Hugh Jackman: új dalt komponáltak számára A nyomorultak készülő filmváltozatához. A színész maga jelentette be örömmel a Twitteren, hogy Claude-Michel Schönberg zeneszerzőt kifejezetten ő ihlette. Jackman Jean Valjeant játssza Victor Hugo klasszikusának nagy sikerű zenés adaptációjában, amely Broadway-musicalként lett világhírű. A mű kalandos utat járt be, a nyolcvanas évek végén már Alan Parker (Pink Floyd: A Fal, Evita) is vászonra akarta vinni, de végül nem sikerült. A mostani rendező A király beszédével világsikert aratott Tom Hooper, és Jackman mellett olyan nagy sztárok szerepelnek a filmben, mint a fondorlatos Javert felügyelőt alakító Russell Crowe, Amanda Seyfried, Anne Hathaway, Helena Bonham Carter, Taylor Swift és Sacha Baron Cohen.

A nyomorultak próbái már javában folynak, a forgatás márciusban kezdődik.

(Les Misérables – hazai bemutató: 2012. december)

Bruce Willis: kigyúrt kopasz shotgunnal

Éppen egy éve annak, hogy Bruce Willis ijesztően élethű viaszmását kiállították Madame Tussauds londoni panoptikumában, és most az akciósztár újabb lépést tett a halhatatlanság felé. Legújabb filmje, a G.I. Joe – Megtorlás tiszteletére elkészült az őt ábrázoló akciófigura. A szuperprodukcióban Willis az eredeti G.I. Joe-t, azaz Joe Coulton ezredest alakítja, az előzetes alapján igen vehemensen. Nem kevésbé határozott kiállású az akciófigura is: a kopasz bábu bakancsban, terepszínű, térdvédővel is ellátott gyakorlónadrágban, ellenben feltűrt ujjú fehér ingben szegez előre egy méretes shotgunt. Az akciófigura jóval izmosabb, mint a színész valójában, viszont az eredeti arckifejezést meglepően jól sikerült eltalálni.

A G.I. – Megtorlás összes fontos szereplője kapható lesz akciófiguraként, de az igazi tülekedés várhatóan Coulton ezredesét folyik majd.

(G.I. Joe: Retaliation – hazai bemutató: 2012. augusztus)

Az este győztese A némafilmes, a maga 7 díjával, őt követi a Suszter, szabó..., A vaslady, A leleményes Hugo és a Senna 2-2 díjjal. A többi szót se érdemel, elvégre a britek egy francia filmet honoráltak orrba-szájba.

LEGJOBB FILM - A némafilmes

LEGJOBB BRIT FILM - Suszter, szabó, baka, kém

Tény, a legjobb film volt, még ha a nézői szem mást követelt volna...

LEGJOBB BRIT BEMUTATKOZÁS ÍRÓ, RENDEZŐ VAGY PRODUCERI RÉSZRŐL

Tirannoszaurusz - Paddy Considine (rendező), Diarmid Scrimshaw (producer)

Meglepetés, hogy nem Ralph Fiennes vagy az év underdog-projektje, az Idegen arcok vitte a prímet...

LEGJOBB NEM ANGOL NYELVŰ FILM - A bőr, amelyben élek

Almodóvar jött, látott és győzött!

LEGJOBB DOKUMENTUMFILM - Senna

Duplázni volt képes Senna életrajzi filmje, nem hiába még mindig nagy kedvenc

LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM - Rango

Végre, kezdik felfogni az emberek, mit is jelent ez a film!

LEGJOBB RENDEZŐ - Michel Hazanavicius - A némafilmes

Bántóan sokat kezd nyerni...

LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV - Michel Hazanavicius - A némafilmes

Agyonnyeretik szegény filmmel a napot...

LEGJOBB ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV - Suszter, szabó, baka, kém

Ki hitte volna???

LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ - Jean Dujardin - The Artist - A némafilmes

Az est agyondíjazottjának újabb kategóriában sikerült diadalmaskodnia.

LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ - Meryl Streep - A vaslady

A britek nagyasszonya, Thatcher - így lett Streep is.

LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ - Christopher Plummer - Kezdők

Bejött a melegkártya, amit már mondtam...

LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ - Octavia Spencer - A segítség

Női fronton tényleg A segítség volt a legerősebb az évben.

]]> 0 false film,díjátadó,bafta,2012 http://postr.hu/peter Sun, 12 Feb 2012 21:28:19 +0100 pÉTER http://prolihisztor.postr.hu/emocionalis-torture-porn-lovakkal Spielberget és háborús filmjeit nem kell bemutatni senkinek: a 2. világháború direktor-megszállottja már egész estés drámában, akcióban, de két sorozatban is feldolgozta már a borzalmakat, realista képeket festve a jelen kor gyermekeinek. Most úgy gondolta, megmerítkezik az első világháború gyötrelmeiben is, mindezt egy Lassie hazatér-stílusú alkotásban.

A sztori egyszerű, mint a fakocka: pacit felneveli egy kamaszsrác, majd annak iszákos ex-katona apja eladja a lovat farm-megmentő célzattal a brit lovasságnak. Igazából a paci lenne a főhős, mindenki más csak epizodista. Jó lovunk megjárja ugye a brit lovasság tisztihátasi pozícióját, majd fránya friccek hadifogságba ejtik és igáslónak használják eme szépséges telivért, hogy a végén a brit és a fricc együtt vágja ki a hátast a szögesdrótból...

Igen, jól érződik, hogy nem kis ellenszenv alakult ki a filmmel kapcsolatban. Nem vártam nagyívű partraszállást, nem vártam a játékidő felét kitöltő frontábrázolást, nem vártam patikamérlegen porciózott realitást, de azért ennél komolyabb törekvést igen... Drága direktorunknak egyébként sem ez volt a legjobb éve, ugyanis a Tintin se sikeredett annyira, mint ahogy azt várni lehetett, de ez a mostani még ezt is alulmúlta, nem is kevéssel. Nem elég, hogy csámborgó jószágot se golyó, se gránát nem fogja a senki földjén, hogy a többtonnás ágyú csoportos húzásába sem pusztul el, ahogy azt sorstársai tömegével tették (nem csak a filmben), de hogy még gazdáját is megtalálja ebben a földi pokolban - na itt már kiverte nálam a giccsbiztosítékot.

Komolyan vártam, mikor kezdenek el beszélgetni egymással a lovak, netán a kisköcsög liba is becsatlakozik az eszmecserébe a film egy pontján, vagy büszke állatnevelőnk lesz a frontvonal megbecsült Dr. Doolittle-je, de nem, ennyire nem fordult Hallmark-szintű matinéba az egész. Csak annyira lett gyermekbiztos, hogy még 30 méterről sem mutatnak meg kivégzést, a gáztámadás nagyjából egy koncerten besülő füstgép katonai bevetésének tűnt. Megkapjuk cserébe a brit színjátszás javát, meg némi francia és német ajkú gárdát, de akkor is szégyen, ha ez a fele csak a nemzetére jellemző módon tört angollal kommunikál egymás közt, ezzel egy kabarészám szintjére emelve a hitelességet...

Annyira Oscar-díjas ez az alkotás, amennyire szégyenteljes, hogy elfeledkeztek a Drive-ról idén. Ugyan a BAFTA nem kihagyható ennyi brittel a vásznon, a Golden Globe meg már tavaly beégett Az utazó jelöléseivel, idén meg az Akadémia bizonyult érzelgősebbnek a megszokottnál... vagy csak a stáblistára nézve jelöltek, mint azt A leleményes Hugo 11 jelölése is mutatja...

Behúzza a féket Drew Barrymore, mert úgy érzi, túlságosan sokat dolgozik, és közben elfelejt élni. – Halálra melóztam magam az utóbbi 35 évben – mondja a hamarosan 37 éves színésznő, aki már kisbabaként szerepelt egy reklámban. – Éppen ideje már leállni egy kicsit, és élvezni az élet olyan örömeit, mint a szerelem vagy akár egy nyugodt séta a tengerparton. Van még beírva néhány munka a naptáramba, de ha ezeket letudom, szabadságot veszek ki, és csak magamnak meg a szeretteimnek élek.

A színésznő jelenleg nyári esküvőjét tervezi, a legapróbb részletekre is odafigyel, mert azt akarja, hogy igazán emlékezetes legyen. Van is rá oka: Will Kopelman a harmadik férje lesz, és Drew erősen bízik abban, hogy ezúttal jól választott. Első férje Jeremy Thomas bártulajdonos, a második Tom Green komikus volt, de egyik házasság sem tartott sokáig.

Drew-t legközelebb a Mindenki szereti a bálnákat című, megtörtént eseményeken alapuló filmben láthatjuk, amelyben jégbe szorult ceteket ment meg, és közben rendbe hozza szerelmi életét is.

(Big Miracle – hazai bemutató: 2012. február 23.)

Már megint balhé van Scorsese kutyája miatt

Továbbra is lobbizni kénytelen Martin Scorsese Blackie miatt. Arról a jóképű dobermannról van szó, amely a jeles rendező A leleményes Hugo című, 11 Oscarra jelölt filmjének egyik fontos szereplője. Scorsese korábban kibulizta, hogy Blackie-t is jelöljék a legjobb filmes kutyának járó Arany Nyakörvre, a négylábút ugyanis méltatlanul hanyagolta a nominálóbizottság. Miután a rendező felhívására mozgalom indult Blackie-ért a Facebookon, kénytelenek voltak őt is bevenni a kitüntetésre esélyes ebek közé. Most azért volt kénytelen harcba szállni Scorsese, hogy megcáfolja a pletykákat, melyek szerint Blackie mimikája a filmben nem eredeti, hanem a számítógépnek köszönhető. A rendező Ellen DeGeneres beszélgetős műsorában megesküdött, hogy a dobermann arckifejezését nem javították fel CGI-vel, teljesen magától vág olyan képet a jeleneteiben, amilyet. DeGeneres annyira együtt érzett Scorsese-vel és Blackie-vel, hogy a műsorban átnyújtott egy arany nyakörvet a rendezőnek, arra az esetre, ha a tehetséges állat mégsem nyeri el a díjat. Scorsese egyébként utalt arra, hogy a számítógépes trükkökről szóló rémhíreket valószínűleg a konkurencia terjeszti, akik nem akarják, hogy Blackie legyen a győztes.

(Hugo – hazai bemutató: 2012. március 1.)

Sokat várnak Oliver Stone brutális új filmjétől

Annyira jól sikerült Oliver Stone legújabb filmje, hogy ősz helyett nyáron mutatják be Amerikában. A nyár mindig erős szezon, ilyenkor kerülnek a mozikba a szuperprodukciók, a Universal stúdió merész lépése tehát azt jelzi, hogy sokat várnak a Savages-től. A Don Winslow regényéből készült filmben két amerikai marihuana termesztő kerül összetűzésbe egy mexikói drogkartellel, miután a bandafőnök elrabolja közös barátnőjüket. Aki már látta a Savages-t, azt mondja, bár a sztori a nagy sikerűTraffic cselekményére emlékeztet, a film stílusa inkább a Ponyvaregényt idézi, különösen, ami a brutalitást illeti. Emiatt a produkció szigorú R korhatáros besorolást kap, amiben nyilván szerepet játszik, hogy a mexikói banditavezér (Benicio Del Toro) kedvenc kommunikációs eszköze a láncfűrész. A film sztárparádéval kápráztatja el a mézőt, Del Toro mellett Salma Hayek, Uma Thurman és John Travolta is fontos szerepben látható.

 (Savages – hazai bemutató: 2012. nyár)

Tom Cruise újabb rekordot állított fel

Hatszázmillió dollár fölé ment a Mission: Impossible – Fantom Protokoll összbevétele, így ez a produkció lett Tom Cruise legsikeresebb filmje. Cruise a korábbi csúcsot a Steven Spielberg által rendezett Világok harcával tartotta, ez a produkció 590 millióval zárt. A Fantom Protokoll azonban még mindig a mozikban van, tehát a 600 millió messze nem a végösszeg.

Cruise ezzel visszaverekedte magát a legnagyobb hollywoodi sztárok közé. Jövőre két produkcióban is láthatjuk. A One Shot című filmben rettenthetetlen szuperkatonát alakít, akinek meggyűlik a baja a törvénnyel, az Oblivion című sci-fiben pedig szintén katona, akit egy távoli bolygóra küldenek, hogy ölje meg az ottani idegen lényeket, ám ő kételkedni kezd a feladatban.

(One Shot – hazai bemutató: 2013. február)

(Oblivion – hazai bemutató: 2013. július)

Mike Morris kormányzó (George Clooney) indul az elnöki posztért, előtte azonban jó amerikai szokás szerint dekára meg kell vennie őt a tagállamok előválasztásain a drága kedves szavazóknak. Hogy mennyire nem a szavazókon múlnak a dolgok, arra remek példát szolgál eme alkotás is: háttéralkuk és súlyos titkok elhallgatása, egyes stábtagok ellehetetlenítése még mindig fontosabb stratégiai lépés, mint az egészségügy, az oktatás, a háborúk kérdésének sarkallatos felülvizsgálata. A kormányzó csapatának második számú embere, Stephen Meyers (Ryan Gosling) a tökéletes mintaalany az eszméket dédelgető, hithű embernek, aki csak teljes szívvel képes az ilyen harcokat megvívni. Valójában egymást keresztező embereket látunk, akik egy ponton átveszik a helyet a másiktól, ezáltal veszítve el szerepüket. Legyen elég annyi, hogy a mintacsalád látszatát üzemeltető kormányzó mégsem annyira feddhetetlen férj, mint mutatják, a tiszta eszközökkel harcba szálló stábtag pedig nem csak az ügybe vetett hitét veszti el, de kezeit is kénytelen bemocskolni.

Politikai kiábrándultság még azelőtt, hogy a Házba kerülne az illető! Ez ám a nagy pofon a demokrata vezetésnek, de rajongótábornak is. Íme, az ember, aki megváltoztatja mindennapjaiktokat, elhozva a csodát, a megváltást, a jobb életet... Na de miért is nem akar ez megvalósulni? Vannak a csúnya háttéralkuk, mikor bizony kénytelen vagy a hozzád képest névtelen senkik f@szát szopni, hogy azt a párszáz szánalmasan és morzsákért megvett lojális delegáltat magad mögött tudhasd. Fontos megjegyezni, az nagy Amerikában ne közvetlen az elnökjelöltre szavazol, hanem az adott republikánus/demokrata küldöttekre, akik létszáma alapján dől el, ki lesz az elnök... A közvetett demokrácia diszkrét bája, na! Emiatt is remek látkép a politika működéséről, nem csak a tengerentúliról: kiábrándulni itthon is sokaknak sikerült, nem vitás. Ami miatt érdemes és jó ideig aktualitással bír Clooney mozija, az a kisember kezébe kerülő kártya (lehetősége): Stephen valós(?) bizonyítékkal felvértezve változtatja meg mind a kampány menetét, mind a stáb összetételét. Elítélhető azért, amit tesz?  Bizonyos szempontból igen, elvégre szembe megy saját hitvallásával, meggyőződését a sarokba dobva előre menti a saját irháját, mindazzá válva, amit megvetett korábban. Maga Morris kormányzó esetében már nem ilyen tiszta a kép, elvégre politikusról van szó, aki mint ember, nem hibátlan, de mint jelöltnek, bizony annak kell hazudni, még ha fejek hullanak is emiatt a porba.

Clooney alakítása szót sem érdemel, annyira érződik, hogy ő lehetne az igazi demokrata új-Reagan, a színészből elnökké avanzsálás útjára lépve. Ami miatt nehezebb lenne számára, az a már most is köztudott nőügyeinek díszes száma, mert biza átlag amerikai szemében csak a hűtlenség/zabigyerek/nőtlenség a főbűn, az összes többi ügyesen eltussolható. Aki igazán nagy utat tesz meg a film során, az Gosling, aki a 2011-es évet nézve sokadjára nyújt zseniálisat: nem csak a Drive szótlan főszerepét érdemes a "rovására" írni, de az Őrült, dilis, szerelem nőcsábász karaktere az, ami felhívta rá a hölgyek figyelmét is. Most, hogy tehetsége és külalakja miatt is frontvonalba került, jöhetnek a még tudatosabb szerepválasztások, holott arra eddig se volt panasz. Mostani szerepe minden, ami az elmúlt négy évben történet a demokrata szavazókkal: hit, remény, szeretet, odaadás, várakozás, majd a patthelyzet után a változatlanság keserű kenyere, a kiábrándultság... Cinikus személlyé válva szembemenni mindazzal, ami addig életvitelszerű hittétel volt az életben... Melletük nem kisebb alakok vállaltak epizódszerepet: Philip Seymour Hoffman, Paul Giamatti, Marisa Tomei...

Az év (egyik) legjobb politikai drámája csak egy Oscar-jelölésig vitte, az adaptált forgatókönyv kategóriában nem csak Clooney idén taroló filmje, az Utódok vár megméretésre, de a Suszter, szabó, baka, kém, Brad Pitt újabb jelölését adó Pénzcsináló szkriptje, valamint Scorsese életmű-szagú agyondobálása, A leleményes Hugó is csatasorba áll...

Akkor most a Bond-mítosz kapott egy szofisztikált pofánverést, mert itt van John le Carré könyvének azonos című filmadaptációja, mely kicsit realistább betekintést enged a hidegháborús kémtevékenységekbe. Az angol kiszámolós mondókát megidéző (mindkét: könyv és film) alkotás belsős rálátást biztosít azokra az évtizedekre, mikor ablaktalan épületekben gyomorideggel küzdve és realitásérzéküket vesztve harcoltak a férfiak egy ideologiai szinten már akkor sem realizálható kérdésben. Jelen alkotás(ok) nem hivatott(ak) eldönteni ezt a kérdést, sokkal inkább metodikus ábrázolása ez a színfalak mögötti arctalan háborúnak.

Smiley (Gary Oldman) azt a megbízást kapja, hogy nyomozza ki, ki az áruló a brit titkosszolgálat operatív főnökei közül. Nem könnyű a világ legjobbjai közé tartozó férfiak titkainak kinyomozása, főleg, ha a tégla hátát a szovjetek fedezik, eddigi legnagyobb sikerüknek elkönyvelve az MI6 dezinformálását. A többszálú és idősíkokat váltogató mű cselekményeit egy terepen dolgozó Prideaux ügynök (Mark Strong) meggyilkolása jelenti, aki épp egy magyar tábornok disszidálását szervezi Budapesten. Az ügynök halála lavinát indít a szervezeten belül, Smiley-t és jó pár régi motorost nyugdíjaztatnak, míg a szervezetet új irányba terelik. Azonban Prideaux halála megannyi belsős problémát felszínre hoz, évtizedes lojalitásokat kérdőjelezve meg. 

Nehéz spoilerek nélkül írni a filmről, főleg összetett történetszálai miatt. Álljon itt inkább egy színészlista, mint észérv: Gary Oldman, Mark Strong, John Hurt, Colin Firth, Tom Hardy, Toby Jones, Ciarán Hinds, Benedict Cumberbatch. Aki jártas a brit filmművészetben, az a régi motorosok és a feltörekvő újhullám tagjainak mívves listáját olvashatta éppen. Innen látszik, hogy a ködös Albionban a sztárhalmozás nem megy a történet rovására sőt! Mintha színészvezetés és szakmai alázat terén csak jobbat tett a film hitelességének, hogy megannyi hírneves tehetség szerződött le eme film erejéig a MI6 keretébe.

Kémfilm, nem vitás, de ahogy említettem, köze nincs az eddigi ügynökfilmekhez. Nincs autós üldözés, nincsenek ökölharcok, nincs benne semmi, ami az ügynökök létét a külvilág tudomására hozná. Elfüggönyözött szobákban dohányzó, éjszakákon át dolgozó férfiakat láthatunk, akik még saját kollégáikban sem bízhatnak, lévén köztük is ott az áruló. A film hatalmas erénye az az atmoszféra, ami már az első tárgyalói jelenettől beszippantja a nézőt: paranoid módon mindenkiben meglátjuk a beépített embert, mindenkinél találunk olyan cselekedetet, ami iatt ő lehet a szovjetek bábja a titkosszolgálat tetején csücsülők közül. Ezt a hangulatot Le Carré eredetije mellett Tomas Alfredsonnak is köszönhetjük, aki korábban az Engedj Be! című svéd vámpírfilmmel már méltán tett szert világhírnévre. Kettejük keresztmetszetéből az utóbbi évtized talán legerősebb zsánerfilmjét kapjuk, mely sokak számára élvezhetetlennek tűnik majd, ha nem képesek függetleníteni magukat korábbi ügynökfilmes ismereteiktől. Csendes alázattal birodalmakat szolgáló férfiakat láthatnak, akik családi életüket is háttérbe szorították egy magasabb jó érdekében! 

A filmet nem is annak fényében kell vizsgálni, hogy hány Oscarra jelölték (3)! Az sem feltétlen mérvadó, hogy mire taksálták a Brit Filmakadémai tagjai (11 jelölés). Ezt a filmet szigorúan korhű hozzáállással tekintse meg minden érdeklődő, mert amint jelenkori elvárásokat és elképzeléseket társítunk hozzá, csalódással távozunk majd a moziból. A film azt a kort idézi, mikor még az egyetemisták lepték el a vetítőtermeket, megtöltötték dohányfüsttel a termeket és a szabadságról, filozófiáról, elvekről vitatkoztak. Nem volt internet, a titkos dokumentumokat trükkös csempészmódszerekkel juttatták ki az irattárakból, nem volt mágneskártya, még az aláírás igazolta ottlétedet...

Ezeket összegezve kicsit kommentálom a főbb kategóriákat:

Legjobb film

Az élet fája
Éjfélkor Párizsban
Hadak útján
A leleményes Hugo
A némafilmes
Pénzcsináló
Rém hangosan és irtó közel
A segítség
Utódok

Ugyan szép a lista, színes és szagos, a tengerentúlra kicsit erőtlen visszhangokkal juthatott el a Drive és a Suszter, szabó... is. Az azért meglepő, hogy ezek mellett A tetovált lány sem érdemelt ki jelölést, elvégre Fincher a fiatal Scorsese-ként az arra kevésbé érdemes alkotásaival jut a listák élére. Azt csak félve említem, hogy az agyonjelölt Hugo akár meg"Titanicosodhat", általános akadémiai elmebaj esetén rommá díjazzák majd február 27-én. Öröm az ürömben Az élet fája jelölése, róla kicsit megfeledkeztek az illetékesek mostanság...

Legjobb idegen nyelvű film

Bullhead (Belgium)
Footnote (Izrael)
In Darkness (Lengyelország)
Monsieur Lazhar (Kanada)
Nader és Simin (Irán)

A legbiztosabb befutó: Nader és Simin. Tovább fejtegetni értelmetlen, mindent visz, ezt is fogja, stb.

Legjobb animációs film

Chico and Rita
Csizmás a kandúr
Egy macska kettős élete
Kung Fu Panda 2
Rango

Hová tűnt Tintin? Magam részéről inkább két Tintin, mint egy Csizmás a kandúr!!! Karácsony Artúr is a feledés homályába veszett, így a Tintin nélkül egyértelműen Rango felé billen a mérleg. Aztán jön a hatezres közösség, hogy jól Csizmást adjon.

Legjobb rendező

Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)
Michel Hazanavicius (A némafilmes)
Terrence Malick (Az élet fája)
Alexander Payne (Utódok)
Martin Scorsese (A leleményes Hugo)

Nincs Drive... Refn-t nagyon nem szerethetik odaát. Ezek a jelöltek nem érdemtelenek, csak Scorsese jelenléte az, ami eszembe juttatja: itt biza popularitás zajlik. Malick túl grandiózus ide, Hazanavicius lehet az idei Tom Hooper (A király beszéde), a velószínűség azonban Payne mellett szól.

Legjobb férfi főszereplő

Demian Bichir (A Better Life)
George Clooney (Utódok)
Jean Dujardin (A némafilmes)
Gary Oldman (Suszter szabó baka kém)
Brad Pitt (Pénzcsináló)

Dujardin és Clooney megmérkőzhet, hogy bizonyítsák, a Golden Globe-győzelem melyik kategóriából öröklődik az Oscarra! Pitt megint csak jelölésig, de akkor már Az élet fája, jóurak és asszonyok! Oldmant megtisztelték a jelöléssel, pont. Joseph Gordon-Levitt meg elfelejtve a 50/50-ért? Köszöntük szépen... NEM! Aki meg nagyon kimaradt? Michael Fassbender! Sírunk is, mit tehetünk? Szexmentes Amerika, korhatár-bizottság... fakyea

Legjobb női főszereplő

Glenn Close (Albert Nobbs)
Viola Davis (A segítség)
Rooney Mara (A tetovált lány)
Meryl Streep (A Vaslady)
Michelle Williams (Egy hét Marilynnel)

Ha fentebb is GG-hasonlat, itt pláne: Streep vs Williams. A többiek meg felöltözhetnek szépen. Williamsnek a drukk, Streep annyira kézenfekvő, mint mindig.

Legjobb férfi mellékszereplő

Kenneth Branagh (Egy hét Marilynnel)
Jonah Hill (Pénzcsináló)
Nick Nolte (Warrior)
Christopher Plummer (Kezdők)
Max von Sydow (Rém hangosan és irtó közel)

Lenni melegkártya, úgyhogy Plummer a győztes. Aki hiányzik, az Albert Brooks a Drive-ért. Becserélném von Sydow-ra... Az meg egyenesen érthetetlen, miért nem jelölték az egyik legjobbat, Albert Brooks-t a Drive-beli alakításért??? Hja, írtam, sebaj, ha Akadémia duplázhat, én is!

Legjobb női mellékszereplő

Berenice Bejo (A némafilmes)
Jessica Chastain (A segítség)
Melissa McCarthy (Koszorúslányok)
Janet McTeer (Albert Nobbs)
Octavia Spencer (A segítség)

Copy Paste a GG-listából! Na jó, nem teljesen, itt felkerült Melissa McCarthy a listára (az ottani Utódok-os Shailene Woodley helyett. Befutni Spencernek kötelező, mert jó és hiteles.

Legjobb eredeti forgatókönyv

Éjfélkor Párizsban
Koszorúslányok
Margin Call
Nader és Simin
A némafilmes

Ha forgatókönyv, akkor Woody! Lenne az elv, ha nem lenne Margin Call, ami zseniális szkript: nem is értem, miért csak ide fért be?!?!

Legjobb adaptált forgatókönyv

A hatalom árnyékában
A leleményes Hugo
Pénzcsináló
Suszter szabó baka kém
Utódok

Payne könyve, mi más? A többi lenni szép és jó, de Payne viszi az Utódokkal.
]]> 0 false film,mozi,Oscar 2012,Oscar-díj,díjátadó http://postr.hu/peter Tue, 24 Jan 2012 18:19:59 +0100 pÉTER http://prolihisztor.postr.hu/uip-hirek-001 Kislányának rendezett Scorsese, Arany Glóbuszt kapott érte

Senki nem lepődött meg azon, hogy Martin Scorsese nyerte idén a legjobb rendezőnek járó Arany Glóbuszt, hiszen A leleményes Hugo remekmű a javából. Annál szokatlanabb viszont, hogy legújabb munkája családi film, amelyben a mester azon kívül, hogy szórakoztat, a mozi varázsa előtt tiszteleg. Scorsese egy látványos kitérő erejéig letért tehát arról a négy évtizedes útról, amelyen számtalan díjat gyűjtött be magának. A leleményes Hugoban nem lőnek halomra pókerező maffiózókat a füstös alagsorban, nem találkozunk a kedvenc színészekkel, Robert de Niróval, Joe Pescivel, de még a legújabb favorittal, Leonardo DiCaprióval sem, a helyszín sem Little Italy vagy Las Vegas, hanem Párizs, a főhősök pedig egy kisfiú és egy kislány, no meg a filmművészet egyik atyja, George Méliés.

– Az a helyzet, hogy végre szerettem volna egy olyan filmet csinálni, amit a 12 éves kislányom, Francesca is megnézhet – mondja Martin Scorsese. – A legtöbb munkámat ugyanis még nem láthatta, annyira kegyetlenek: folyik a vér és mindenki csúnyán beszél. Francescával jó barátok vagyunk, rengeteg időt töltünk együtt, ezért munka közben egy kicsit az ő szemével is láthatom a világot.

Scorsese Brian Selznick nagy sikerű meseregényét adaptálta. Hugo Cabret egy árva kisfiú (Asa Butterfield), aki a harmincas évek Párizsában él egy pályaudvaron. Megismerkedik egy kislánnyal (Chloe Grace Moretz), ő Georges Méliés (Ben Kingsley), a filmművészet nagy úttörőjének keresztlánya. A nagy találkozás szédületes események láncolatához vezet, amelynek eredményeként a gyerekek nem csupán a mozi mágiáját fedezik fel, de kiderül, milyen üzenetet hagyott hátra Hugo elhunyt édesapja egy robotszerű szerkezet, az automaton segítségével.

(Hugo – hazai bemutató: 2012. február 23.)

Wahlberg vérszemet kapott      

Már első négy napi bevételével nyereséges Mark Wahlberg legújabb akció-thrillere. A Csempészek 25 millió dollárból készült, és eddig 28,8 milliót hozott. Nem csoda, hogy a film sztárja, aki egyben az egyik producer is, roppant elégedett, és már a továbblépésen töri a fejét. – Már egy ideje azon töröm a fejem, hogy meg kellene próbálkoznom a rendezéssel – mondja az egykori rapper és modell. – Nem kell megijedni, egyelőre csak egy könnyed vígjátékot vállalnék be, aztán jöhetnének a komolyabb dolgok.  

Wahlberg egyébként karrierje legjobb nyitását produkálta aCsempészekkel, ezzel még erősebbé vált pozíciója Hollywoodban.

(Contraband – hazai bemutató: március 22.)

Drew Barrymore nagy, fehér ruhás esküvőt akar      

Harmadszor készül férjhez menni Drew Barrymore, és szentül elhatározta, ezúttal nem fogja elszúrni. Korábbi két házasságkötését ugyanis elkapkodta, csúnya véget is értek. – Nem fog elvonulni valamilyen távoli helyre, és nem csak a szűk családi kör lesz jelen. Drew most igazi, eget rengető esküvőt akar, ahol klasszikus fehér ruhában mondhatja ki a boldogító igent – meséli a színésznő egyik barátja. – Teljesen odáig van, hogy a párjának milyen rendes, összetartó családja van, és boldog, hogy ő is közéjük tartozhat. Úgy érzi, most végre hazatalál.

Drew azt is fontolgatja, hogy vőlegénye, Will Kopelman kedvéért áttér a judaizmusra, ennek a fiatalember családja is nagyon örülne. Az esküvőt nyárra tervezik, Drew már javában írja a vendégek több száz fős listáját.

A színésznőt legközelebb a Mindenki szereti a bálnákat című filmben láthatjuk. A produkció egy 1988-ban megtörtént eset alapján készült. Alaszka partjainál egy bálnacsalád a jég fogságába esett, és példátlan összefogás jött létre a kiszabadításukra: nem csupán a helybeliek és a környezetvédők, de a szovjet és az amerikai hadsereg is mindent megtett, hogy a cetek hazatérhessenek. Drew Barrymore egy lelkes környezetvédőt alakít, aki bálnamentés közben felújítja romantikus kapcsolatát a helyi tévériporterrel (Jack Krasinski).

(Big Miracle – hazai bemutató: 2012. február 23.)

Kristen Stewart megvilágosodott         

Korábban azt mondta Kristen Stewart, nem sokat ért a divathoz, és a parfümök sem érdeklik, most viszont azt nyilatkozta, mindig is a Balenciaga friss illatai álltak hozzá a legközelebb. A hirtelen fordulatnak talán köze van ahhoz, hogy a fiatal színésznő a Balenciaga új parfümének arca lett. A jó nevű spanyol cég kreatív igazgatója, Nicolas Ghesquiere szerint azért esett választásuk Kristenre, mert progresszív karakter, így megfelelő példakép a megcélzott fiatal közönség számára. – Kivételes érzékenységével és intelligenciával kifejezi az új Balenciaga parfüm modernségét – foglalja össze a lényeget a kreatív igazgató.

Kristen egyébként nem vette el mások kenyerét, mert a Balanciaga Paris arca továbbra is Charlotte Gainsbourg marad.

Kristen Stewart legközelebb páncélos-kardos Hófehérkeként tér vissza a népszerű Grimm-mese akciófantasy változatában, a Hófehér és a vadászban.

(Snow White and the Huntsman – hazai bemutató: 2012. május)

LEGJOBB FILM

The Artist - A némafilmes
Utódok
Drive - Gázt!
A segítség
Suszter, szabó, baka, kém

LEGJOBB BRIT FILM

My Week with Marylin
Senna
A szégyentelen
Suszter, szabó, baka, kém
Beszélnünk kell Kevinről

LEGJOBB BRIT BEMUTATKOZÁS ÍRÓ, RENDEZŐ VAGY PRODUCERI RÉSZRŐL

Idegen arcok - Joe Cornish (rendező/író)
Black Pond - Will Sharpe (rendező/író), Tom Kingsley (rendező), Sarah Blockrehurst (producer)
Coriolanus - Ralph Fiennes (rendező)
Submarine - Richard Ayoade (rendező/író)
Tirannoszaurusz - Paddy Considine (rendező), Diarmid Scrimshaw (producer)

LEGJOBB NEM ANGOL NYELVŰ FILM

Felperzselt föld
Pina Bausch
Potiche
Nader és Simin - Egy elválás története
A bőr, amelyben élek

LEGJOBB DOKUMENTUMFILM

George Harrison: Living In The Material World
Project Nim
Senna

LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM

Tintin kalandjai
Karácsony Artúr
Rango

LEGJOBB RENDEZŐ

Michel Hazanavicius - The Artist - A némafilmes
Nicolas Winding Refn - Drive - Gázt!
Martin Scorsese - A leleményes Hugo
Tomas Alfredson - Suszter, szabó, baka, kém
Lynne Ramsay - Beszélnünk kell Kevinről

LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV

Michel Hazanavicius - The Artist - A némafilmes
Annie Mumolo, Kristen Wiig - Koszorúslányok
John Michael McDonagh - A Guardista
Abi Morgan - A vaslady
Woody Allen - Éjfélkor Párizsban

LEGJOBB ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV

Alexander Payne, Nat Faxon, Jim Rash - Utódok
Tate Taylor - A segítség
George Clooney, Grant Heslov, Beau Willimon - A hatalom árnyékában
Steven Zaillian, Aaron Sorkin - Pénzcsináló
Bridget O'Connor, Peter Straughan - Suszter, szabó, baka, kém

LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

Brad Pitt - Pénzcsináló
Gary Oldman - Suszter, szabó, baka, kém
George Clooney - Utódok
Jean Dujardin - The Artist - A némafilmes
Michael Fassbender - A szégyentelen

LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ

Berenice Bejo - The Artist - A némafilmes
Meryl Streep - A vaslady
Michelle Williams - My Week with Marilyn
Tilda Swinton - Beszélnünk kell Kevinről
Viola Davis - A segítség

LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ

Christopher Plummer - Kezdők
Jim Broadbent - A vaslady
Jonah Hill - Pénzcsináló
Kenneth Branagh - My Week with Marilyn
Philip Seymour Hoffman - A hatalom árnyékában

LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ

Carey Mulligan - Drive - Gázt!
Jessica Chastain - A segítség
Judi Dench - My Week with Marilyn
Melissa McCarthy - Koszorúslányok
Octavia Spencer - A segítség

LEGJOBB EREDETI ZENE

The Artist - A némafilmes -  Ludovic Bource
A tetovált lány - Trent Reznor, Atticus Ross
A leleményes Hugo - Howard Shore
Suszter, szabó, baka, kém - Alberto Iglesias
Hadak útján - John Williams

LEGJOBB FÉNYKÉPEZÉS

The Artist - A némafilmes - Guillaume Schiffman
A tetovált lány - Jeff Cronenweth
A leleményes Hugo - Robert Richardson
Suszter, szabó, baka, kém - Hoyte van Hoytema
Hadak útján - Janusz Kaminski

LEGJOBB VÁGÁS

The Artist - A némafilmes - Anne-Sophie Bion, Michel Hazanavicius
Drive- Gázt! - Mat Newman
A leleményes Hugo - Thelma Schoonmaker
Senna - Gregers Sall, Chris King
Suszter, szabó, baka, kém - Dino Jonsater

LEGJOBB LÁTVÁNYTERV

The Artist - A némafilmes - Laurence Bennett, Robert Gould
Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. - Stuart Craig, Stephenie McMillan
A leleményes Hugo - Dante Ferretti, Francesca Lo Schiavo
Suszter, szabó, baka, kém - Maria Djurkovic, Tatiana MacDonald
Hadak útján - Rick Carter, Lee Sandales

LEGJOBB KOSZTÜM

The Artist - A némafilmes - Mark Bridges
A leleményes Hugo - Sandy Powell
Jane Eyre - Michael O'Connor
My Week With Marilyn - Jill Taylor
Suszter, szabó, baka, kém - Jacqueline Durran

LEGJOBB SMINK

The Artist - A némafilmes - Julie Hewett, Cydney Cornell
Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. - Amanda Knight, Lisa Tomblin
A leleményes Hugo - Morag Ross, Jan Archibald
A vaslady - Marese Langan
My Week With Marilyn - Jenny Shircore

LEGJOBB HANG

The Artist - A némafilmes - Nadine Muse, Gérard Lamps, Michael Krikorian
Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. - James Mather, Stuart Wilson, Stuart Hilliker, Mike Dowson, Adam Scrivener
A leleményes Hugo - Philip Stockton, Eugene Gearty, Tom Fleischman, John Midgley
Suszter, szabó, baka, kém - John Casali, Howard Bargroff, Doug Cooper, Stephen Griffiths, Andy Shelley
Hadak útján - Stuart Wilson, Gary Rydstrom, Andy Nelson, Tom Johnson, Richard Hymns

LEGJOBB SPECIÁLIS EFFEKTUSOK

Tintin kalandjai - Joe Letteri
Harry Potter és a Halál ereklyéi 2. -  Tim Burke, John Richardson, Greg Butler, David Vickery
A leleményes Hugo - Rob Legato, Ben Grossman, Joss Williams
A majmok bolygója: Lázadás - Joe Letteri, Dan Lemmon, R. Christopher White
Hadak útján - Ben Morris, Neil Corbould

LEGJOBB ANIMÁCIÓS RÖVIDFILM

Abuelas
Bobby Yeah
A Morning Stroll

LEGJOBB RÖVIDFILM

Chalk
Mwansa The Great
Only Sound Remains
Pitch Black Heist
Two And Two

A LEGJOBB FELTÖREKVŐ SZTÁR DÍJA (közönségszavazat)

Adam Deacon
Chris Hemsworth
Chris O'Dowd
Eddie Redmayne
Tom Hiddleston

Legjobb film (dráma): Utódok (talált)

Alexander Payne először nyert forgatókönyvön kívül a külföldi kritikusoknál - egyetemes sztori, egyetemes szépfiúval, még ha öregecskedő is. 

Legjobb film (musical/vígjáték): A némafilmes (talált)

A filmművészet előtti vaskos hódolat elnyerte méltó(nak tartott) jutalmát.

Legjobb idegen nyelvű film: Nader és Simin (talált)

Arab nász helyett válás az avaron, ha már mindent visz, logikus ez a győzelem is.

Legjobb animációs film: Tintin kalandjai (rontott - tipp: Rango)

Fáj a szív, mikor ugyan zseniális alapokból egy nagyívű filmekre szakosodott rendező csak átlaganimációt hoz ki, arról nem beszélve, most a nevet díjazták, nem a teljesítményt

Legjobb rendező: Martin Scorsese (A leleményes Hugo ) (rontott - tipp: Michel Hazanavicius - A némafilmes)

2006-ban életmű-Oscar (A tégláért kapott legjobb rendezői díj...), most viszont tényleg gyengébb alkotással viszi haza Scorsese a díjat...

Legjobb férfi főszereplő (dráma): George Clooney (Utódok) (rontott - tipp: Michael Fassbender - A szégyentelen)

Szégyentelen végeredmény, elvégre Fassbender feltörekvő csillagként úgy elhomályosítja a mezőnyt - a prűd végeredmény nem magyarázza a bevállalós jelölést... 

Legjobb férfi főszereplő (musical/vígjáték): Jean Dujardin (A némafilmes) (féltalálat)

Bejött a kagylózabálás, a politikailag inkorrekt zsaru (Brendan Gleeson - A guardista) helyett a film hőskora vitte a pálmát... bocs, a glóbuszt.

Legjobb női főszereplő (dráma): Meryl Streep (A Vaslady) (talált)

Az idei is Meryl Streep éve lesz? Vagy netán az olvasztott kategóriában megint kikap az Oscaron egy fiatal versenytárstól (akkor Sandra Bullock, most Michelle Williams)?

Legjobb női főszereplő (mucial/vígjáték): Michelle Williams (Egy hét Marilynnel) (talált)

Ezt is nem megmondtam? Ha Marilyn szelleme a házban, minden más felesleges időpocsékolás - na jó, nem hátrány, hogy jó a film!

Legjobb férfi mellékszereplő: Christopher Plummer (Kezdők) (talált)

Melegkártya - ugye, Mr Sean Penn?! Tetszik emlékezni, Harvey Milk megformálása is felülírta az elvárásokat... na most a felvállalós idős úré a dicsőség.

Legjobb női mellékszereplő: Octavia Spencer (A segítség) (rontott - tipp: Jessica Chastain)

A filmet eltaláltam, akkor fél pont, na?!?! A kisebb szerepben (butácska afro-amcsi konyhalány) alakítása vitte a prímet a felszínes fehér gazdáival ellentétben. Polkorrekt, leülhet.

Legjobb forgatókönyv: Woody Allen (Éjfélkor Párizsban) (rontott - tipp: Pénzcsináló)

Sorkin bukott! Allen meg beédesgette magát, nincs rá jobb szó.

Legjobb filmzene: Ludivic Bource (A némafilmes) (rontott - tipp: A tetovált lány)

Úgy látszik, a tavalyi Facebook-film ajnározása után Fincher és stábja számkivetett lett, elvégre a külhoni nagy sikert magáénak tudó A tetovált lány amerikai remake-je egyelőre csak papíron eredményes... a nosztalgia pedig erősebbnek bizonyult, mint a re-adaptálás.

Legjobb betétdal: Masterpiece (W.E.) (rontott - tipp: Chris Cornell - The Keeper)

Egy echte WTF a végére - Madonna éppenhogy csak megtűrt filmjéből kiemelni a dalocskát... jó, a Géppisztolyos prédikátor se egy kortárs A szakasz, de akkor is, ha csak a zenét hallgatod, átjön, nem?!?!

Rövid ujjongás után pedig hagyatkozom az előérzetre, tippelnék ezt-azt az esti filmes végkimenetelekre vonatkozóan:

Legjobb film (dráma): Utódok

Ki más is nyerhetne ebben a kategóriában, ha nem Alexander Payne? Eddig mondjuk csak a szkriptjeiért jutalmazták, de a másik nagy favorit Pénzcsinálóval szemben ez egyetemes, nem ámerikás sztori, jobban ülhetett a gyomroknak.

Legjobb film (musical/vígjáték): A némafilmes

Ha már mindenhol pofátlanul (nem érdemtelenül) befutott, ide miért ne? Pedig a Koszorúslányokat leszámítva mindegyik esélyes és érdemes alkotás, mégis az az ember érzése, hogy A némafilmes szó nélkül fog sikert aratni.

Legjobb animációs film: Rango

Kétségtelen, hogy Tintin látványos technikailag, hogy a Csizmás latinos, a másik kettő meg jelentéktelen szakmailag, akkor is a Rango kell hogy nyerjen. Amit annak idején Shrek tett az animációs zsánerrel, mindazt megfricskázta a Rango: a csavarba még belevette a western műfaját, mindezzel korszakos filmet alkotva.

Legjobb idegen nyelvű film: Nadir és Simin - Egy elválás története

Válás arab módra. Minden más érv értelmetlen.

Legjobb rendező: Michel Hazanavicius (A némafilmes)

Tipikus végkimenetel, mondjuk se Scorsese, se Allen, se Clooney ne ezért vigyen haza szobrot az éjjel, amiért most jelölték. Payne meg csak filmes befutó.

Legjobb férfi főszereplő (dráma): Michael Fassbender (A szégyentelen)

Egyrészt mert zseniális a pasas, másrészt mert Ryan Goslingot a kevésbé ütős alakításáért jelölték, mellettük meg DiCaprio, Pitt és Clooney is csak második lehet a mutatott teljesítmény alapján.

Legjobb férfi főszereplő (musival/vígjáték): Brendan Gleeson (A guardista)

Legszebb álmaimban ezt a kategóriát maga Ricky Gervais konferálja, hogy átadhassa Gleesonnak a díjat! A többiek futottak még, de amilyen peches vagyok, se a Gervais-átadás, se a Gleeson-befutás, mert hát Jean Dujardin... eh, kagylózabálók...

Legjobb női főszereplő (dráma): Mery Streep (A vaslady)

A tetovált lány-remake pont az eredeti nemzetközi sikere miatt hendikeppes, itt meg éppenséggel Óhazából merítenek, nem is gyengét. Mellettük a férfiruhás Glenn Close sablonná maszkírozódott, Viola Davisnek A segítség is kevés mostanra, Tilda Swinton meg... na ő Tilda Swinton, mégsem befutó.

Legjobb női főszereplő (musical/vígjáték): Michelle Williams (My Week with Marilyn)

Indokoljam? Nagyszerű tisztelgés a filmművészet egyik örök múzsája előtt. Ezzel állítsuk párhuzamba a hányós Koszorúslányokat, vagy a mániákus pasivadász Pszichiszinglit? A dupla Polanski-jelölés jelen esetben is kioltja egymást, hiába a nagy nevek, a kis szőke el kell, hogy happolja az orruk elől a kategóriát!

Legjobb férfi mellékszereplő: Christopher Plummer (Kezdők)

Nem előítélet, filmes tény: melegkártya. Ha észérvek is játszanak, akkor Albert Brooks a Drive - Gázt!-ból.

Legjobb női mellékszereplő: Jessica Chastain (A segítség)

Az idei szezonban hármasugrással dobbantott a nemzetközi élvonalba a kis hölgy (emellett még Az élet fája és Az adósság), mind közül azonban talán ez a legmeggyőzőbb alakítása.

Legjobb forgatókönyv: Chervin, Sorkin, Zaillian - Pénzcsináló

Szkriptként ez működik a legjobban, olyan életszagú, ahogy csak Sorkin bánik a sorokkal. A többi meg nem Sorkin, ilyen egyszerű.

Legjobb eredeti filmzene: Reznor, Ross - A tetovált lány

Ha indul ez a páros, akkor be is fut - arról nem beszélve, hogy jogosan. Mindenhol máshol aláfestő a szerep, itt nem csak atmoszféra-teremtő, egyben történetvezető is.

Legjobb betétdal: Chris Cornell - The Keeper (Géppisztolyos prédikátor)

Afro öntudat híján itt Mary J Blidge csak neves induló, Madonna minek ide (?!), Elton John kissé keserű szájízű alkotás betétdalával esélytelen (nek kell hogy legyen).

Holmes (Downey Jr.) több szinten is dagonyázik az önsajnálatban: míg munkakörülményeit Watson (Jude Law) maholnapi nősülése látszik rontani, addig életére Moriarty professzor (Jared Harris) készül törni mind furfangosabb eszközökkel, előbb baráti körét (értsd Watsont) tenné el láb alól, majd a lelkileg megsemmisült Holmest iktatná ki az élők sorából. Holmes és Watson élethalál-harca mellett kapunk nem csekély összeesküvés-elméletet, mely elvezet minket egészen az első világháború eszmei előéjszakájáig (erről azonban többet nem árulok el).

Az újabb rész igazából tekinthető egyfajta egybefűzött duplarésznek (alkonyatosoknak figyelmébe ajánlható a történetsűrítés iskoalpéldájaként - igaz, akkor az egész Tilight-széria beleférne egy tízperces rövidfilmbe), elvégre az események mennyisége és minősége simán elfért volna két külön filmben is (ahogy azt talán tenni is kellett volna). Töménységben nincs hiány, akciódús is, azonban valahogy pont az újfajta Holmes nem jutott elég térhez ebben a filmben. Ha sok szálon fut a történet, akkor evidens módon a főszereplő is megsínyli az efféle hígitást, márpedig ha igazán a főhös köré épített perszonálmisztikum működteti a szériát, nem biztos, hogy az ő auráját kell megnyirbálni. Nincs baj Watsonnal és a családi eseményeivel (elvégre elég szoros kötelékkel csatlakozik az események fonalához Holmes életében), egyszerűen a film sodrása nem felel meg ennyi esemény ábrázolásának. Pont egy filmforgalmazó kérdésére válaszolva írtam meg a problémámat az adott forgalmazó közösségi média-oldalán, ahol azt a reakciót érdemeltem ki, miszerint a kritika nem szereti az új részt, míg a nézők igen. Erre most reagálnék itt (nem mintha olvasná az említett forgalmazó): még a nemzetközi bevételeket listázó oldal is épp azt vesézi ki a mai napon, hogy a Downey Jr. főszereplésével futó két franchise esetében hogyan idomulnak a sikeres első részekhez a második felvonások. Míg a filantróp milliárdos esetében igenis nőttek a bevételek, addig magánnyomozói fronton már észlelhető a visszaesés. Nem mintha bárki is hibás lenne, egyszerűen kevesebb ember váltott jegyet, ilyen egyszerű. Tény, hozzánk hasonlóan még sok helyen most keröl bemutatásra, de előreláthatólag nem hozza az előző film bevételeit. Persze, a művészi érték is számít (a nézőknek), de vegyük észre, nem mi készítjük a filmeket, de nem is mi gazdagszunk meg belőle, a köztes 300 milliót pedig már nem sanszos, hogy behozzák...

Főleg amiatt keserű a szájíz, mert pont előtte néztem meg az első részt, mintegy friss élményként, elvégre szerves folytatásról beszélhetünk. A lendület, az izgalom és a misztikum, na meg a stílusteremtő Holmes-jelenlét egyaránt fellelhető jelen etapban is, mégsincs meg az a fajta élmény, amely az első rész megtekintését követően megmaradt az emberben... azt pedig csak félve említem meg, hogy a filmzene kísérteties hasonlóságokat mutat első hallásra - erősen rájátszva az első film utóérzetére.

Azért Noomi Rapace karrierjét érdemes szemmel követni, mert míg a cigány tenyérjós szerepében láthatjuk, addig a nyár (év) talán legnagyobb sci-fijének, a Ridley Scott rendezte Prometheus prominens szereplőjeként is viszontláthatjuk még idén. Eközben Downey Jr. ismét páncélt ölt, hogy április végén az egyike legyen a Bosszú Angyalai alapítóinak ("Comics-geekek gyülekező!!!)

Legjobb férfi főszereplő

Demián Bichir (A Better Life)

George Clooney (Utódok)

Leonardo DiCaprio (J.Edgar)

Jean Dujardin (The Artist)

Brad Pitt (Pénzcsináló)

Kimaradt az eddigi átadók nagy kedvence, Michael Shannon (Take Shelter), de ahogy számítani lehetett rá, a még csak formálódó személyi kultusszal bíró Ryan Gosling nem fér be az ötös keretbe, hiába "évfilmje" a Drive... A látottak után szinte egyértelmű, hogy Jean Dujardin kapja a díjat, némafilmes alakítása és annak kerete toronymagasan vezeti mind a díjazottak, mind a jelöltek listáját. Mellé talán becsusszan Brad Pitt az amerikai "selfmademan" baseball-menedzserrel, de ez is csak kis gyertyalángként pislákoló esélynek látszik.

Legjobb női főszereplő

Glenn Close (Albert Nobbs)

Viola Davis (A segítség)

Meryl Streep (A Vaslady)

Tilda Swinton (Beszélnünk kell Kevinről)

Michelle Williams (My Week with Marilyn)

Ebben a kategóriában már többesélyes a versengés! Míg a jelenkori előzmények Michelle Williams Marilyn-megidézését ígéri befutónak, azért a tarsolyban ott van Meryl Streep, az Oscar-rekorder, ráadásul kemény politikai történettel megtámogatva...

Legjobb férfi mellékszereplő

Kenneth Branagh (My Week with Marilyn)

Armie Hammer (J.Edgar)

Jonah Hill (Pénzcsináló)

Nick Nolte (Warrior)

Christopher Plummer (Kezdők)

Na ki hiányzik innen? Az eddigiek alapján Christopher Plummer melegkártyája a befutó, aki viszont nagyon nagy űrt hagy hiányával, az Albert Brooks, szintúgy Drive-ból. Komolyan, a színészek látták egyáltalán azt a filmet? Magam is megírtam, Jonah Hillnek jót tett a komoly karakter eljátszása, de nyomába sem ért Brooks gyilkos indulatainak és józan figurájának...

Legjobb női mellékszereplő

Bérénice Bajo (The Artist)

Jessica Chastain (A segítség)

Melissa McCarthy (Koszorúslányok)

Janet McTeer (Albert Nobbs)

Octavia Spencer (A segítség)

Itt is kétesélyes harccal állunk szemben, hiába az ötös lista. Ha drámaibb hangvételre buknak a színészek, akkor Jessica Chastain a befutó, ha a komikus irányvonal a nyerő, Melissa McCarthy a győztes. 

Legjobb színészgárda

The Artist

Koszorúslányok

Utódok

A segítség

Éjfélkor Párizsban

Mindenki ismeri a Mission: Impossible fülbemászó főcímzenéjét, amelyet még a hatvanas évekbeli klasszikus tévésorozat számára komponált Lalo Schifrin. E dallam remixével mutatkozik be napjaink egyik legkreatívabb DJ-je, Tiesto a Mission: Impossible – Fantom Protokoll Rio de Janeiro-i díszbemutatóján. Az eseményt élőben közvetítik az interneten, kezdete magyar idő szerint december 14-én este 22 óra. A koncert és a sztárok piros szőnyeges belépője öt weboldalon is ingyen figyelemmel kísérhető:

CokeZero.com/Mission

MissionImpossible.com

Livestream.com/MissionImpossible  

www.facebook.com/tiesto

www.facebook.com/cocacolazero

A film sztárjai – Tom Cruise, Paula Patton – és Brad Bird rendező, valamint más hírességek az esemény ideje alatt Livestream chaten közvetlenül válaszolnak a rajongók feltett kérdéseire.

(Mission: Impossible – Ghost Protocol – hazai bemutató: most csütörtökön!)

Túszul ejtették Scorsese filmjét Párizsban

Fogságba esett A leleményes Hugo Párizsban. Martin Scorsese legújabb művét sztrájkoló dolgozók helyezték zár alá: annak a filmlabornak a munkatársai, ahol a kópiákat sokszorosították. Az alkalmazottak a cég várható megszűnése ellen tiltakoztak. Mivel nagy számú, 140 kópiáról volt szó, attól lehetett tartani, hogy A leleményes Hugo nem tud eljutni elég nézőhöz, ezért a francia forgalmazó és a filmet gyártó egyik produkciós cég egy római labort riasztott, ahol gyorsan sokszorosították a hiányzó példányokat. „A leleményes Hugo egyik főhőse Georges Méliés, a filmművészet francia úttörője, ezért különösen szerencsétlen lett volna, ha pont Franciaországban nem tudunk a tervezett 700 kópiával elindulni” – mondta Victor Hadida, a filmet forgalmazó Metropolitan Filmexport elnöke, hozzátéve, ettől függetlenül együtt érez az állásukat féltő alkalmazottakkal.

(Hugo 3D – hazai bemutató: 2012. február 16.)

Mindjárt megint elkel Ryan Reynolds

Súlyosra fordult a helyzet! Blake Lively bemutatta a családjának barátját, Ryan Reynoldsot, ami azt jelenti, komolyan gondolják kapcsolatukat. A Pletykafészek című sorozat szőke sztárja nyár óta a jár legszexibnek kikiáltott színésszel, és nem titkolja, teljesen odavan érte. A Lively-szülők is elégedettek a lány választásával. Annyi még kiszivárgott, hogy Ryan azért nem akarja elkapkodni a házasságot, mert még csak tavaly vált el Scarlett Johanssontól, ezért úgy érzi, nem muszáj rögtön oltár elő rohanni.

Reynolds legközelebb Denzel Washingtonnal lövi szét fél Rio de Janeirót a Védhetetlen című akciófilmben. CIA-ügynököt alakít, akinek egy renegát kollégáját (Washington) kell őriznie egy rejtekhelyen. Hiába titkos az objektum, ismeretlen fegyveresek törnek rájuk, ezért menekülniük kell. Hősünk ekkor hasznát veszi kivételes képességeinek, no meg annak, hogy foglya a CIA egyik legfélelmetesebb tisztje volt.

(Safe House – hazai bemutató: 2012. február 16.)

Zúgolódnak a KStew-rajongók a Hófehér-előzetesek miatt

Kristen Stewart, vagy a rajongóknak csak KStew a címszereplője a Hófehér és a vadász című akció-fantasynek, ehhez képest a két előzetesben meg sem mukkan. A fiatal színésznő rajongói nem értik, miért a gonosz királynőt alakító Charlize Theron került előtérbe, s már van, aki gunyorosan azt a tanácsot adta a stúdiónak, hogy a film címét változtassák meg, legyen inkább The Charlize Theron Show. Pedig nem árt türelemmel lenni, mert a premierig még jó pár hónap hátra van, és az újabb előzetesekben Hófehér is biztosan meg fog szólalni: nyilván arról van szó, hogy lassan adagolják az információt, hogy ezzel is fokozzák a feszültséget.

A Grimm-testvérek klasszikus meséje alapján készült film alkotói kissé elrugaszkodtak az eredetitől, mert Hófehér vezetésre termett harcos, kiképzőtisztje a veszedelmesen jóképű vadász (Chris Hemsworth), a törpék láttán pedig Walt Disney sírva adná vissza mind a 22 Oscarját.

(Snow White and the Huntsman – hazai bemutató: 2012. május 31.)

Mielőtt a Zombieland írópárosa (Rhett Reese, Paul Wernick) nekilátott volna a Deadpool képregényadaptnak, úgy gondolták, jót tesz nekik egy robbantgatós izommozi, amúgy ráhangolódásképp. Lehet, az én készülékemben a hiba, de valahogy nem akaródzott befogadni a trailer okozta adrenalinzuhanyt... A rendezői székben a Step Up 2-3 és a (most kapaszkodni) Justin Bieber: Soha ne mondd, hogy soha című doksi rendezője, Jon M. Chu?!?!

Ugye már mindenki feszülten várja???

Személyem olyannyira nem érdekes, hogy csak annyit mondanék magamról, egy kis magyar blog egyszem szerkesztője vagyok, aki most esdekel Önöknek!

Könyörgésem oka nem lehet más, mint hogy nevezett Brad Pitt részére a 2012-es díjátadójukon NEHOGY odaítéljék az arany szobrocskát! Nem viccelek! Egy nemsokára 48 éves színészt ne részeltessenek életmű-Oscarban, még ha a legjobb férfi főszereplő kategóriájában is ítélnék oda!

Legyenek őszinték önmagukhoz és a nézőkhöz, a filmes világ minden szegletéhez! Önök jelölték már korábban két alkalommal, először a 12 majombeli alakításáért legjobb férfi mellékszereplők közt, majd pedig Benjamin Button megformálásáért, immár a legjobb férfi főszereplők közé választva. A rajongók, a filmes tábor (akikért ölni tudnának, hogy az Önök átadóját nézzék) már jóideje hajtogatja, adjanak Mr. Pittnek végre egy szobrocskát. Tudjuk, hogy van egy olyan aberrált nézőpontjuk, miszerint jó pasik jó külalakkal és belbeccsel a vásznon nem juthatnak szoborhoz (Button szerepéért jutalmazhatták volna, helyette a melegkártyát lobogtató Sean Penn futott be). Azért én listáznám Önöknek, milyen filmekben láthatták eddig viszont Mr. Pittet (amik egyikéért azért illet volna szobrozni): Hetedik, 12 majom, Harcosok klubja, Blöff, Bábel, Jesse James meggyilkolása, Benjamin Button, Becstelen brigantyk.

Olyan érzése van az embernek, a több mint hatezer tag többsége komoly komplexusokkal küzd Mr. Pitt személyisége és munkássága miatt. Mitagadás, szexszimbólumról van szó, aki számos szerepet vállalt már el, melyben saját küllemét és imázsát rombolta, csak hogy színészi kvalitásait is elismerjék. Mostanra kifutott arra a pályára, ahol Amerika hősöket szokott találni: a sportpályára. Emblematikus történetet kanyarított Aaron Sorkin és Steve Zaillian, hogy egy élő legendát, Billy Beane-t, az Oakland Athletics baseballcsapat menedzserét mutassák be széles e világnak. Kevesen ismerik, elvégre sportága az Önök kontinensén kívül Ázsiában örvend osztatlan népszerűségnek, mifelénk, bigott európaiaknak zavaros és unalmas is olykor. Sebaj, filmet csináltak (nem pénzt, ahogy a magyarosított filmcím sejteti - a moneyball egy pénzügyi-csapatépítési stratégia, ahol hatékonysági analízis alapján választanak ki játékosokat, nem pedig puszta tehetségük folytán), ami most került bemutatásra. Jó kis karácsonyi ajándékként a hölgyrajongóknak, elvégre rá egy hétre már jön a Cannes-i versenyfilm, Az élet fája, melyben Mr. Pitt már keményebb karaktert formál meg. Látatlanban is nyugodt szívvel mondom, inkább abbéli alakításáért jelöljék, mert ez egy nagyon is egyszernézős sportdráma (nem úgy, mint az Invictus, melyre csak két jelölést "vesztegettek").

Volt olyan honi kritika, mely összevetette a műfaj talán legnagyobbjával, a Minden héten háborúval. Az is egy akkor hazánkban még kis népszerűségnek örvendő sportág szennyének kiteregetéséről szólt, mégis szórakoztató. Nincs baj a Pénzcsinálóval (a címen kívül), de a korrekt iparosmunkán túl nem érezni benne se átütő erőt, se filmtörténelmi pillanatokban nem bővelkedik. Egyetlen ilyet tudok: Jonah Hill végre komoly szerepben, ami jót is tehet a karrierjének - a fogyás mellett, amin azóta túl van (ha egy mód van rá, elkérném a sztár személyi edzőjének a számát, egyéb esetében módszerének leírását).

Egy jótanács (bár ki vagyok én az Önök szemében, hogy csak úgy tanácsoljak valamit):

El kéne gondolkodni, hogy egy-egy ítéletük után mennyire is voltak polkorrektek, mert vannak bizony olyan díjazottjaik, akik csak úgy eltűntek az emlékezet kusza útvesztőjében, míg sok hoppon maradt alkotás került be a kultikus kategóriába, évtizedes/korszakos klasszikusként a filmrajongók szívébe zárva.

Ezért kérem Önöket, hogy Mr. Pittet ne díjazzák, mert azzal munkásságot ismernének el, nem pedig a konkrét alakítást!

Üdvözlettel

Prolihisztor (egy kis blogger Magyarországról)"