Prolihisztor

Idén már készült egy olyan alkotás, ami válaszútnak minősül(het) a főszereplő jövőbeni karrierlehetőségeit illetően. A Kéjjel-nappal esetében Tom Cruise az, aki a 40 feletti sztár új utakra lépésének lehetőségeit mérlegelheti, jelen esetben pedig, az aktuális film értékein felül Angelina Jolie lehetséges jövőbeni szerepvállalásairól is szó lesz. Arról nem is beszélve, hogy ezen filmmel kapcsolatban is vannak párhuzamok köztük.

Phillip Noyce rendező és Kurt Wimmer forgatókönyvíró csak a neveik alapján zseniális párosításnak hangzik. Míg Wimmer kiemelkedő alkotásai közé az általa írott/rendezett Equilibrium, a már csak forgatókönyvírói kredittel jegyzett Beavatás, Az utca királyai és A törvénytisztelő polgár is egytől egyig B-filmes hangulatot áraszt, sokszor A-kategóriás sztárokkal, kiszakítva azokat a megszokott stílusvilágú és üzenettel bíró alkotások közül, addig a rendező Noyce A csontember című filmjével bővítette a mostani főszereplő Jolie kisasszony színészi repertoárját, egyszersmind tanúbizonyságát téve a rendvédelmi szervek munkájában való jártasságáról.

A Salt ügynököt lehet szidni, van is miért, a felsorolt problémák, amikkel ostorozzák az alkotást, megállják a helyüket, azonban elvonatkoztatva, egy filmként kezelve igazi nyári ügynök-film, ha már Bourne határozatlan időre eltűnt, Bond kalandjai létbizonytalanság miatt felfüggesztve.

Az nagy csodás '90-es évek konzoljátékos bummjának köszönhetően megannyi háztartásban felütötte fejét a Street Fighter, a Mortal Kombat s még rengeteg verekedős játék. Emlékszem, milyen nagy partik voltak abból még általános iskolásként, hogy átmentünk valamelyik osztálytársunkhoz, egy-két órán keresztül csak nyikorogtattuk a joypadot, minél szebb és erőszakosabb kombókat felfedezve és használva.

Megfilmesítésük elkerülhetetlen volt: 1994-ben a Street Fighter jött ki a mozikban Jean-Claude Van Damme főszereplésével, ugyan mára már klasszikus, de önmagában akkor is kevéssé kiemelkedő alkotásként, míg 1995-ben a Mortal Kombat már jóval hangulatosabb és emlékezetesebb, a gamerek közt még mindig kultstátuszban levő, mégsem örök életű filmként, jobban sikerült színész- és zeneválogatással. A folytatások már kérdésesebbek, az 1998-as 2. Mortal-film már a szégyenteljesebb kategóriát erősíti, míg a tavaly vetített Chun-Li legendája alcímet viselő Street Fighter hasonlóan gyenge minőségű névelődjéhez képest is anyagi bukás volt.

Fentebb említett két kultikus versenytárssal párhuzamosan jelent meg címadó játékunk is, azonban nagyjátékfilmes bemutatkozására mindeddig várni kellett.

Az idei év is bebizonyította, a remake-készítés cseppet sem könnyű feladat. Hiába adott egy nagysikerű előd, hiába beszélhetünk az eredeti alkotások esetében többmilliós rajongótáborokról, ha eljön az ideje a ráncfelvarrott, mai modern sémákra szabott verziónak, a végeredmény esetében sokszor a pengeélen táncolás enyhe kifejezés.

Idén már láthattunk csúfos eredményeket produkáló musicalt világsztárok tömegét felvonultatva (Kilenc); tisztességes minőségű, de még mindig az anyagi bukás kategóriájába tartozó thrillert (A sötétség határán); kétes minőségében is borzasztó anyagi sikert jelentő, látványfilmnek szánt ókori történelmi fantasy-t (A titánok harca), popkulturális klasszikust feldolgozó izmos kalandfilmet (Robin Hood), valamint egy olykor megmosolyogtató, az eredeti alkotást a sokat szapult és ócsárolt tiniműfaj berkeibe lezüllesztő horrort (Rémálom az Elm utcában).

Jelen esetben egy hivatkozási alapot is jelentő, televíziós mérföldkőnek számító akció-sorozat került át a televízió műsoráról a mozik szélesvásznára, az eredeti szereplők stílusának megtartása mellett azonban rengeteg újdonságot sorakoztat fel, melyek csak alátámasztják, a feldolgozás képes túlmutatni az alapul szolgáló történeten, már csak aktualitását tekintve is.

Ismételten egy ikonikus rendező legfrissebb alkotását járom körül. Két korábbi cikkem közül az elsőben egy hibázásra eddig képtelennek tűnő alkotó és legújabb alkotása került górcső alá, a második esetben pedig egy olyan rendező legújabb filmjét vizsgáltam, aki eleddig egy filmtörténetileg is maradandó alkotással bír.

Jelen alkotás rendezője sorrendben, filmtörténeti hatását nézve a dobogó legalsó fokára pozícionálható, alternatív megjelenési és fejlődési szempontból viszont esélyes az első helyre. Kevin Smith, saját filmjeinek Néma Bobja igyekszik a proli humorú, altesti gettódumáktól eltávolodva magasabb szintre lépni, első próbálkozása a vegyes fogadtatású, mégis kellemes emlékeket hagyó Apja lánya című vígjáték volt. Az idei, összességében második hasonló kútkereső alkotás pedig a címadó Két kopper, mely ugyan megőrzi a smith-es verbalitást, azonban egy eddig nem nagyon alkalmazott szekvenciával bővíti a rendezői repertoárt, ami nem más, mint az akciófilmes megjelenítés. Ehhez nem is tudott volna nagyobb akciófilms ikont találni, mint a két kopper fehér felét, Bruce Willist (Die Hard, Hasonmás). Hozzájuk társult a smith-es stílus hordozójaként Tracy Morgan (30 Rock), kiegészülve cseppet sem másodrangú mellékszereplőkkel, hogy egy már keletkezése idején vitatott alkotás stábjaként szórakoztassanak minket bő másfél óra erejéig.

Előző cikkem nyitó bekezdését a rendező korábbi munkásságának éltetésének szenteltem, lekoppintanám magamat, ha nem is a stílust. M. Night Shyamalan első nagy dobásával, a Hatodik érzék című filmmel az élvonalba robbant, nem csak hollywoodi berkekben, világszerte sikert aratott, nem csak anyagi, közönségi-szakmai értelemben is. Azóta viszont érdekes ívet vett pályája. A sebezhetetlen még mindig kifogástalan darab, bár sok esetben az "érzék" újrafelhasználása, újracsomagolása vehető észre, mégis megvette a nézőket.

A szakmai lejtmenet már a Jelek című film földönkívüliek a vallástagadó egykori pappal szembeni történetével kezdte morzsolgatni a rendező szobrát, A falu és a Lány a vízben egyenesen dózerolva tette tönkre a rendezői renomét, még ha anyagilag hoztak is valamennyit a konyhára. Két évvel ezelőtt kisebb tatarozás indult meg, a sok helyen ostorozott Az esemény azonban nem tudta pozitív irányba kanyarítani az életművet.

Mert itt van a legújabb alkotás, az animációs sorozat Avatarból készült Az utolsó léghajlító, mely a négy éltető elem felett uralkodni képes törzsek háborújának első felvonása.