Majd két évet vártunk arra, hogy normális minőségben, a stúdió elvárásainak is megfelelő Farkasember kerüljön mozikba. A végső anyagot látva elgondolkodtató, hogy egyrészt ezen mi nem ment elsőre, másrészt ha komolyan kellett belenyúlni a filmbe, akkor milyen (pocsék) lehetett az eredetileg elkészített verzió. Mindezt talán a rendezői dvd-kiadványon megtapasztalhatjuk, mindenesetre tény, látványban szép, mondanivalóban és történetben kissé sablonos vérfarkas-adaptációt láthatunk. Azt azonban a minimum elvárásként illő 18-as karikás kegyetlenséggel.

Az első előzeteseket még valamikor 2008-ban lehetett látni, amelyek alapján egy nagyjából átlagos, de véresebb filmet várhattunk. Aztán nagy sokáig csend az alkotás körül, majd még azon év végén, de legkésőbb 2009-ben be szándékozták mutatni. Ebből lett a mostani, 2010-es februári dátum, amely ráadásul kevéssé szerencsés, lévén a szerelmesek napja arra hivatott, csöpögni és romantikázni tódul a nép a szélesvásznak elé. Ilyen előzmények és aktualitások mellett nem is várható kiemelkedő siker, lévén az utóbbi időkben bőségesen elég volt a felnőtteknek szánt alkotás a kínálatban (külföldön jelesül a The Legion, The Book of Eli, Edge of Darkness, The Daybreakers), s ezen sort nem kívánta megszakítani a forgalmazó Universal, ezért egy régóta dédelgetett, babusgatott és csinosítgatott gyermekét küldte a csatába.

A filmről röviden: Lawrence Talbot (Benicio del Toro) , egy Amerikában élő brit színész épp Londonban vendégszerepel társulatával, mikor kapja a hírt, bátyja elhunyt. Amint tud, hazalátogat a családi  kastélyba, ahol mogorva apjával, Sir Johnnal (Sir Anthony Hopkins) és elhunyt bátyja menyasszonyával, Gwennel (Emily Blunt) elbeszélgetve mind baljósabb képet kap testvére haláláról. A faluban elinduló pletykákat követve egy éjszaka Lawrence meglátogatja a cigányok táborát, ahol megtámadja őket a vérfarkas, megsebesítve Lawrence-t. Súlyos sérüléséből maradéktalanul felépülve mind különösebb dolgoket vesz észre magán, mígnem teliholdkor előtör belőle az állati énje s farkasebemrré válik, azon szóbeszég tárgyát képező gonosszá, ami a falut is rettegésben tartja. Miután foglyul ejtik, elviszik Londonba egy pszichiátriára, ahol hosszas kezelés után épp teliholdkor (micsoda véletlen megint) akarják az orvosi csapatot meggyőzni arról, mindaz, amiben Lawrence szenved, nem más, mint pszichózis, szimpla elmebaj. "Hősünk" azonban kiszabadul a kétkedők fogságából, egész London hajtóvadászatra ered, csak hogy őt elkaphassa. Lawrence azonban nem akar mást, mint saját múltját és jelenét tisztázni, melynek során elkerülhetetlen a konfrontáció édesapjával, aki valamilyen módon felelős anyjuk haláláért.

Amint arról szó volt, a történet sok újdonságot vagy egyediséget nem hordoz magában (elkövetői David Self - A kárhozat útja, Andrew Kevin Walker - Az Álmosvölgy legendája), sokkal inkább a mostanság hasonló témában készült filmek (Underworld, Van Helsing) stílusjegyeit igyekeztek valamelyest megújítani. Ami kétségkívül a film érdeme, az a kendőzetlen erőszak és vérengzés, ahogy azt várni lehetett, a felnőtteket megcélzó alkotás kétséget sem hagy afelől, mi vár ránk a játékidő alatt. Igaz azonban, hogy sokszor majdhogynem a Ryan közlegény megmentésének a partraszállós jelenetei elevenednek meg, ahogy a szörny ellen kelő embereke végtagjai repkednek szerteszét a ködös brit éjszakában. Mindent egybevetve azonban látszik, milyen aprólékosan és hangsúlyosan kezelték a látványvilágot, hiszen még a nagy sikernek örvendő Sherlock Holmes is elbújhat olykor a Farkasember látványvilága mellett. A korhű környezet megteremtése varázslatosra sikeredett, nem csak Guy Ritchie személyesen, de Joe Johnston rendező díszletezői, John Dexter (Álmosvölgy legendája) és Phil Harvey (Star Wars újabb trilógia) is értik és érzik a 19. századi London és brit korszak mibenlétét. Emellett az operatőri munka, azaz Shelly Johnson képi világa sem hagy kívánnivalót maga után, erősítve a tényt, egy rendezőnek legyen egy fix operatőre, mert az csak megkönnyíti a munkát, annak gyümölcsét pedig élvezetesebbé is teszi (közös filmjeik: Jurassic Park 3, Hidalgo, valamint az elkövetkezendő First Avenger: Captain America című alkotás).

A film pozitívumaként emlegetett brutalitás sem mérhető ahhoz, a fő/címszereplő Benicio del Toro mennyire igyekezett felnőni a szerephez, állati énjének teret engedni, még ha Rick Baker maszkmester tökéletesen és élethűre sikeredett maszkja alatt nem egykönnyen azonosítható be, kit is látunk. Ami viszont fenomenális a filmmel kapcsolatban, az Hopkins és del Toro összecsapása a film végén. Olyan aprólékos, tudatos és realista kivitelezése ez két, zömében CGi-generálta szörny csatájának, amelyet tényleg csak ritkán látni. Ezen képsorokat mielőbb eljuttatni az Alien vs. Predator leendő készítőihez, így kell megkoreografálni és kivitelezni egy tökös bunyót, nem pedig annyira gyermetegen és nevetségesen, mint volt az a 2008-as 2. rész esetében. Azonban tény, a forgatókönyv esetében ha kiszámíthatóságról nem is beszélhetünk, de a legminimálisabb csavart sem hozta a történet, egyszerű lineáris, ok-okozati szinten összefüggéseket kezelő sztorit kapunk, amely egy 85 millió dolláros horror esetében nem feltétlenül életbiztosítás, arról nem is beszélve, hogy a Valentin nappal (mind a film, mind a dátum) egyidőben kvázi eltemetik a filmet. Pedig egy olyan rendező, mint a tisztes iparos Joe Johnston, aki mér előrukkolt a Jumanjival, aki (talán) lezárta a Jurassic Park-trilógiát, aki a Hidalgóval egy élvezetesé sivatagi lóverseny-filmet tett le az asztalra, most sem tett mást, mint patikamérlegen porciózva közepesen élvezetes filmet csinált. Ami nem volt az erőssége a produkciónak (történet, színészek konfrontációja), azt látvánnyal és Danny Elfman zenéjével korrigálta. Emily Blunt azonban tökéletlen és súlytalan a szerelmes asszony szerepében, míg a rendőrfelügyelő szerepében Hugo Weaving is keresi a figura lényegét, a horrorban elengedhetetlen végkifejlet sem adja meg számára a feloldozást a figura megértéséhez.

Utóéletét tekintve már megelőzte a rendező jelen alkotást, hiszen esetében már szinte szó sem esik a Farkasemberről, sokkal inkább a jövőre bemutatni széndékozott Amerika Kapitány-filmről, amellyel a Marvel mind nagyobb szeletet hasajt(hat) magának a filmipar húsos szalonnájából.

A film ugyan élvezetes szórakoztatást nyújt, de csak egy alkalommal. Talán egy-két év múlva, ha már minden 3D-ben forog, jó lesz visszanézni egy kortárs 2D-s alkotást, amely nem spórolt a vérrel és feszültséggel.