Prolihisztor

1980-at írunk, nem sokkal járunk az ománi vérengzés után. A béketeremtő feladatokkal érkező SAS-alakulatok halálbrigádok módjára végzik ki a fontosabbnak tartott katonákat-politikusokat, akik a sejk gyermekeiként a trónt örökölhetnék. A halálán lévő sejk felfogadja Huntert (Robert de Niro), hogy balesetnek álcázva kiiktassa a brit ex-katonákat, a vénülő bérgyilkos azonban meglépnek a pénzzel. Foglyul ejti a sejk, majd Hunter legjobb barátját, a már megcsömörlött/visszavonult Danny-t (Jason Statham) bízza meg a feladattal, hogy a régi bandát összeszedve elvégezze az utolsónál is utolsóbb melót. Ez azonban cseppet sem megy zökkenőmentesen, elvégre a brit speciális alakulat egy "Feather Men" nevű csoport alá tartoznak, akik gazdasági-politikai indokkokkal végzik feladatukat, sokszor másodlagos jelentéssel ruházva fel a küldetéseket. Az SAS részéről is akcióba lendül egy volt katona, Spike (Clive Owen), hogy megmentse egykori társait valamint felgöngyölítse az őt üldözők csoportját.

Igaz történeten alapuló katonai-politikai akciómenetet kapunk, melybe negyedéves Statham (magyarázat Olivia Wilde esetében itt) köszön be ismét. A hidegháború végén, az olajválságokból kifele lábalva megannyi összeesküvés-elmélet látott napvilágot, nem kis irodalmat generálva a témában. Hogy egy hasonló kaliberű, mégis adaptációit tekintve hatványozottan sikeresebb figurát idézzünk meg: Jason Bourne esetében sajnos megannyi emberáldozatot és baráti veszteséget nyugtázhattunk, míg Danny Bryce eléri azt, ami Bourne-nak nem sikerül - megmenti a lányt, de ki is száll a bizniszből, ezzel szemben Bourne elveszti szerelmét, de fel tudja számolni az őt létrehozó, működtető majd likvidálni szándékozó testületet. Lehet, ez a különbség a boldog '80-as években játszódó sztorik és a rideg, acélszürke napjainkban zajló eseményeket megéneklő alkotások közt.

A színészgárdáról rossz szót ejteni káromlás a javából! Robert de Niro hiteles a kissé megkopott és kiöregedő gyilkos szerepében, Clive Owen bajusz ögé bújva is kemény karakter (nem is érteni, miért erőlteti a romantikus oldalt...), Statham pedig állítom, kondi helyett forgatásokra jár! Annyi filmet vállal, telve akciójelenetekkel, hogy elképzelhetetlen, amint lemegy gyúrni a sarkon található proteinbárba. Arról nem beszélve, hogy ideális ráhangolás Statham számára az Expendables 2 előtt, aminek zajlik a forgatása, ha egy ilyen retrószagú akciófilmben veri szét pár ember fejét úgy, hogy közben egy székhez kötve menekül az életéért. A szökés óta kicsit eltűnt Dominic Purcell viszont csak dícséretet érdemel, nagyon jól hozza a nőcsábász walesi ügynökkaraktert, nem kis maszkírozás árán is megőrizve Lincoln Burrows tettrekészségét. 

Tény, nagy újdonságot ez a film sem jelent a zsáneren belül, de kellemesen belekeverte Owent a már említett Bourne után egy hasonló kaliberű alkotásba, de Niro vén rókaként ügyesen oldalat a vígjátékok marcona apukája és az akciófilmek tanítómestere közt - valahol integrálva mind a kettőt. Statham pedig kemény, üt és csak aztán kérdez, házról házra ugrál... ha valaki netán szuperhősnek/gonosznak kérné fel, tegye minél előbb, ne csak a kiégett öreg figurát tudja hozni, hanem annak képességei csúcsán is maradandót alkothasson.

Egyszer mindenképp érdemes megnézni, az utóbbi időkben az egyik legjobb, a mozikba is eljutó oldschool-badass akciófilm. 

Next Stop - Expendables 2

6/10

Nehéz szívvel kezdem meg soraimat, ugyanis nem tudok maradéktalanul hozsannázni Tarsem Singh legújabb filmje esetében. A mozgóképes festészet (esetében talán ez a legpontosabb megnevezés) talán legkiemelkedőbb alakja most eddigi filmjeihez képets hatalmas, 75 millió dolláros költségvetéssel indulhatott harcba a rajongók kegyeiért, melyhez egyből a 3D-t is társította, hogy vizuálisan új mélységeket nyithasson meg alkotásában. Az előzeteseket látva mindenki Zack Snyder 300-ához hasonlítgatta a filmet,ami több okból is helytelen húzás: a két filmes összművészeti értékei közt Singh javára hatalmas a különbség, filmjeiket tekintve nem különben. Annyi azonban tény, itt is lassítva láthatjuk hullani az ellent, igaz, a film történetéhez alakított görög mitológia jelen esetben működőképesnek bizonyult, szemben a tavalyi verzióval (A titánok harca 3D).

Az istenek épp a semmittevésben dagonyáznak, Zeusz (Luke Evans) vezetésével Svájcot játszanak a hellének és a heraklioniak közti háborút nézve. A heraklioni király, Hüperion (Mickey Rourke) épp a görög istenek trónjának megdöntésén buzgálkodik, márpedig Mr Adler, a south parki technika-tanár óta tudjuk, a buzgálkodás cska bajjal jár, elvégre megsérül valaki. Itt is szép számmal sérülnek meg a serény buzgálkodók, a film első felében szinte csak a hellének hullanak a porba, a végére azonban már heraklioniak is számolhatnak "némi" emberveszteséggel. Míg az istenek kezdetektől fogva bíznak Thézeuszban (Henry Cavill), addig az emberek a jóféle társadalmi előítéletekben dagonyázva csak később állnak az ijfú fattyú oldalára, hogy mentsék a hellén vért. Az Olümposzon csücsülő istenek struccpolitikáját a bohó és fiatal gyermekistenek (Poszeidon, Athéné, Árész) vetnek véget, mely az isteni élet kiontása mellett végre becsatornázza a felhők felettieket is a történetbe. A végső csata epikus méreteket öltenek, míg az emberek egy szűk márványfolyosón ontják ki egymás életét, addig istenek és titánok a Tartarosz-hegy gyomrában vívják élet-halál harcukat. A harc kimenetele kiszámítható, ámbár látványos és fordulatos, mint egy jó Rocky-film - miket beszélek, minden Rocky-film jó film.

A színészválasztással komoly probléma nem volt, talán Rourke urat lehetett volna némileg kegyetlenebb és gőgösebb köntösbe bújtatni, Cavill viszont már most köpönyeget lobogtat a szélben, kosztüm terén készülve a Superman-szerepre. Itt is ez volt a szerepkör, elvégre a legszuperebb embert alakítva kellett megvédeni népét a rá törő gonosztól, legyen annak bármilyen is az alakja. A görög mitológia alkalmi kifacsarása miatt sem lehet hiányérzet, már a tárgykör megszállottjait leszámítva. Nincsenek benne logikai bakik, messzemenően bugyuta elképzelések, elvégre nem a mainstream hollywoodi agymosáson nevelkedett szerzőpáros, Charly és Vlas Parlapanides kanyarította a szkriptet, ami ennélfogva élvezetes, realista és emberfeletti is. Ami miatt hiányérzete lehet az embernek, az Singh munkája terén keresendő. A vizualitás magával ragad, már ha képesek vagyunk szemüvegben is érzékelni a valós kétdimenziós síkokat, mert ezt a filmet több okból is felesleges volt harmadik diemnzióval megdobni. Első körben megjegyzem, nem láttam olyan jelenetet, ahol az egymás mögött elhelyezkedő jelenetsávok mérvadó és szükségszerű térérzetet kellett hogy keltsenek bennem, mint nézőben. Másrészt az erre fordított költségeket visszaterelve a büdzsébe egy kicsivel hosszabb, de annál méltóságteljesebb körítést adva a legújabb vizuális orgiának. Mert valljuk be, ez most orgia a szemnek, de rendesen! A film előtt kiszivárgott jelenet, melyben az istenek és a titánok küzdelmét követhetjük végig, még Snyder részéről is elismerést követel: a teljes valójában mutatott kaszabolás és öldöklés szinte már a középkorban felejtett brutalitás ízét és szagát idézi meg, egyedül a trendi túlpörgetett vágáson kellett volna visszább venni. A 3D-hez csatolnék vissza: több helyütt is vakított a nappali fény, melyben felvették a jeleneteket, a fehér szín annyira erőteljes jelenlétet adott, mely kettőnél több dimenzióban az elvárt eredmény (tág pupillával meredni a vászonra) helyett a hunyorgást hozta el osztályrészül.

Ha nem lenne a 300, akkor ez lenne a legjobb görög mitologikus film! - olvastam valahol. Helytelen összevetés. Ahogy a legújabb ZTE Skate telefont sem érdemes egy HTC Desire-rel összevetni. Míg a korábbi kiadás egy helyből csúcsra juttatott termék, melyet hihetetlen hype-pal tettek még vonzóbbá, addig a másik egy eddig popkulturális szinten háttérben mozgó alkotó első világszintű nagy dobása, mely megtalálja az örökké keserű szájízzel mozgók kritika-mirigyét, de a kompromiszumkész többség szemében értékes és elfogadható alkotásként marad fent. Ahogy az ókori görög drámaírókat is csak elvakult állapotban, irodalomórán lehet csak hasonlítgatni, úgy itt is csak azok hasonlítgassák, akik nem látnak 3 gondolatnyit előre egy film esetében.

Ami tény, Singh elmaradt a hozzá mért várakozásoktól, de a filmet végignézve el kell mondani, köröket vert Snyderra, ami a legutóbbi alkotásaik összevetését illeti. Most már csak az a kérdés, mit fog kezdeni Snyder Cavillel karöltve Superman kissé kisiklott nimbuszának felívelésével...

8/10

Érdekes hipotézisek születnek, ha elgondolkodunk azon a tényen, hány uralkodó faj volt eddig a bolygón és feltesszük az ebből következő logikus kérdést: Még mennyi lehet?

Ha nem is konkrétan erre ad választ a film, de egy több évtizedes franchise-t helyezett új alapokra, mintegy 10 évvel az első ilyen kísérlet után. Az akkori, Tim Burton nevével fémjelzett mozifilm nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, se a Burton-rajongók, se a majmok-széria lelkes követői nem azt kapták, amire számítottak (igaz, 100 millióból így is 360 felett hozott). A modern kor azonban ismét kitermelte legalább az alkotói igényt egy újabb poszthumán-alkotásra, bár itt még erősen humán kort élünk, egyelőre csak az első lépcsőfokot látjuk, ahol a majmok kilépnek az ember árnyékából, sőt, sok helyütt emberibbek is nálunk.

A 20. század technikai-tudományos fejlődése során megannyi betegséget győzött le az emberiség, most épp az Alzeimer-kór agyleépítő hatása ellen dolgozik egy szorgos tudós-csapat a GEN-SYS cégnél. A projekt vezetője Will (James Franco), aki édesapja betegsége miatt duplán motivált kutatóként veti bele magát az állatkísérletekbe, melyek sikeresen zárulnak. A tesztalanyt azonban dührohamának közepén lelövik, megsértve ezzel az édesanyja halála után megszülető Caesart (Andy Serkis talpig motion capture-gúnyában). A már a gyógyító szert öröklés útján magában hordozó Caesar villámgyorsan tanul, ezáltal idejekorán szembesül a ténnyel, ő csak egy majom az emberiség szemében. Miután egy félreértés során ejtett sebesülés miatt elkerül Will-től, a többi majom társaságában (kiérdemelve nevét) saját birodalmat kezd építeni, melynek végeredménye a majmok felszabadítása.

Ez a tudatra ébredés, mint látjuk, nem csak a számítógépek érdeme lehet. Ennél sokkal életszagúbb ez az alternatíva, amit az egyedfejlődési folyamatok, még ha sokkal nagyobb időintervallummal, de feltételezhetőnek tartanak. Maga a filmes ötlet 1968-ból származik, amikor a lázadás, osztályok felébredése és hatalmi igényeinek bejelentése idején egy ilyen alapötlet egy magasabb szintre emelt osztályharcot is jelképezett: a biológiai osztályharcot, mely már fajok között zajlik le. Philip K. Dick életműve örök tanulságul szolgál, sose tebb nálad érzőbbé és egyéni gondolkodásra alkalmassá a gépet, mert akkor a gyarló emberiség létére tör. Az emberi társadalmi hanyatlása magában hordozza egy új uralkodó, domináns faj létrejöttét, ami Dicknél a gépek felemelkedését vizionálta, mint mesterséges fajét. Ezzel szemben Pierre Boulle könyve a darwini evolúció egy továbbgondolása, netalán folytatása, ahol az ember pártfogásába vett majmok szép lassan átveszik az irányítást, szolgasorba taszítva az embert.

A "Lázadás" ezt a Boulle-i folyamatot ábrázolja számunkra, ahol a betegségek ellen küzdő faj életre hívja és megerősíti utódját az evolúciós ranglétrán. Arról nem beszélve, hogy milyen morális fegyvert ad az állatkísérletek ellen küzdők kezébe: nem tudhatjuk, hogy hosszú távon mit tett az emberiség a bolygón őshonos fajokkal, ahogy azt sem, mi vár ránk, ha tömegesen tudatos eszközkészítővé teszünk teljes fajokat (ld. tengerészeti bevetésekre használt delfinek, az itt is látható majmok, drogkereső kutyál). Most még csak kiaknázzuk ezeket a fajokat, de mi lesz, ha a szerzett készségeket továbbadják, netán örökítik? Ugyan eddig az ember a valaha volt legönveszélyesebb faj, de mi van akkor, ha nemcsak önmagát pusztítja (ld. emberiség története elejétől fogva), hanem konkurenciát is gyárt magának?

Kicsit visszatérnék a filmre. Ha szigorúan vesszük, nem blockbuster az alkotás, szezonálisan mégis tekinhetjük annak. Azok közt pedig A legjobb volt az idei felhozatalban, műfajhoz mérten kis költségvetésből az év egyik legjobb filmjét kapja a néző, szezonálisan pedig tényleg verte a mezőnyt. Anyagilag is jövedelmező a projekt, mely már most folytatásért kiált... 

A szereplők egytől egyig remek választásnak bizonyultak, Franco és Serkis viszi a hátán a filmet, amire azonban kíváncsi vagyok, vajon Serkis-t jelölik-e ezért az alakításért? Ez a téma már az Avatar óta a digitális filmkészítés vs. élőszereplős filmezés témakörének egyik sarkallatos vitatémája. A színészek most már azért is érdemelnek vajon díjat, ha trükkmesterek tucatjai bújtatják őt más gúnyába? Aki megnézi, mit hoz ki Serkis Caesar karakteréből, tudni fogja a választ.

9/10

Örök tanulság: ne képezd a beosztottaidat, mert a pozíciódra/életedre törnek. Ez nem csak a filmművészetben észben tartandó tanács, de a való életben is. Amint valaki ért annyit a szakmához, mint te, már konkurenciának számít, ami sosem jelent sok jót a jövőre nézvést. Különösen igaz ez az olyan "rétegfoglalkozásra", mint a bérgyilkos-szakma. Számtalan alkalommal láttuk már, amint a tanonc feladataihoz fel- és a mesterén túlnőve le kell hogy számoljon mentorával. Ennek többlépcsős megvalósításai lehetnek: van, ahol az előélettel és a cselekedetekkel foglalkoznak; van, ahol a kivégzést követő utóéletet veszik alapul; van, ahol az elhunyt családtagjainak bosszúhadjárata adja a végleges keretet. A mestergyilkos esetében egy fogyasztható és olykor intenzív szórakozást mutató összeollózást láthatunk, igaz, már második főzésre - ez ugyanis egy remake. Míg 1972-ben Charles Bronson kaszabolta a jónépet, addig a mostani tököslegény, Jason Statham a főszereplő, aki szolidan dilemmázik feltörő érzelmeinek szűkös tengerén.

A profi bérgyilkos Arthur (Jason Statham) szakmája legjobbja, aminek csak előnyeit látja. Kap azonban egy belsős megbízást, korábbi mentorát, Harry-t (Donald Sutherland) kell eltennie láb alól. A nehezen vállalt küldetés után azonban nem csak önmagában kell elszámolnia tetteivel, Harry fia, Steve (Ben Foster) apja gyilkosait akarja kézre keríteni, amihez Arthur segítségét kéri. Arthur kiképzi Steve-t, szolidan elhallgatja a tényt, hogy valójában őt keresi Steve, majd mindketten a parancsot kiadó Dean (Tony Goldwyn) kivégzésére szövetkeznek.

A film sztorija se nem eredeti, se nem különleges, mégis működik. Ezt a forgatókönyvíró kettős, Lewis John Carlino (A mestergyilkos - 1972) és Richard Wenk (16 utca) mellett a főszereplőknek köszönhetjük, ugyanis Statham, Foster és Goldwyn karakteréből fakadóan hiteles és élvezetes az ellentét ábrázolása, az akciójelenetek minősége pedig nem hagy maga után kívánnivalót: ahogy a végén lezúzzák a közel két utcányi autót és épületet, az a nagyköltségvetésű filmek is megirigyelhetik. Ugyan csempésztek némi hangulatot a Szemtől szemben klasszikus jelenetéből, ez inkább méltó tisztelgés, mint gyenge lopás. Ugyan Statham nem egy jellemóriás aktor, de a rá bízott szerepeket minden gond nélkül hozza kopasz fejével és kisportolt testével egyetemben, a film igazi színészi teljesítménye a "jó az öreg a háznál"- elv alapján Sutherland érdeme, utána pedig Foster karakterének fejlődése az, ami a film igazi mozgatórugója: nem véletlen, hogy első bevetésének mikéntje olyan hangsúlyos szerepet kapott a filmben, mert egyszerűen zseniális, ahogy a kiképzésen tanultakra fittyet hányva formálja a küldetést saját képmására.

Simon West rendező eddigi pályájának csúcsa kétségtelenül a Con Air - A fegyencjárat című film volt, melynek kritikai és rajongói fogadtatásához most sikerült a legközelebb kerülnie. Mindez azért fontos tény, mert a két film között eltelt 14 évben készített még 3 mozifilmet és vagy egy tucat tévéfilmet is, valamint azt se felejtsük el, hogy az egyik legnagyobb bizalommal várt, majd a későbbi rendezőknek és showrunnereknek köszönhetően csúfosan leszerepelt Tha Cape című újonc sorozatnak a pilotját rendezte, mely igen magasra tette a lécet a képregényrajongó sorozatőrültek körében, ezt azonban a későbbi részek mind hamarabb verték le.

Ugyan tény, hogy ez olyan film, amit dvd-kiadványban szoktak forgalmazni, de cseppet se érezzük ablakon kidobott pénznek a mozijegy árát, mert az akciójelenetek kivitelezése csak üdítő a szélesvásznon. Az is tény, hogy nem szerepelt túl jól a nemzetközi forgalmazásban, de kis költségvetése és ennek ellenére is erős színészgárdája bőven elegendő ok arra, hogy megtekintsük. Ennél sokkal rosszabb, drágább és reklámozott filmekre is kidobtuk pár a pénzünket, ne ez az alkotás lássa a kárát.

7/10

Megtettem azt, amit világpremierek esetében ritkán szoktam: elolvastam a hazai kritikákat, hogy legyen némi fogalmam arról, miként is ül hazánkban ez az eredeti címén értve "aljas ütés". Nos, a fogadtatás össztűzszerűen negatív, még a számítógépes effektek megítélése terén is. Az indokok egyértelműek, senki sem kapta azt, amit vártak az előzetesek és az információk alapján. Egy emancipációs diadalmenetről szóltak a hírek, melyet öntudatos és szexi fiatal lányok vívnak ki az '50-es évek rideg világában, mintegy megidézve az Eredet álomsíkjainak kreativitását. Ehelyett kaptak egy halom filmes utalást, megannyi apró tisztelgést nem csak a rendezői repertoár, hanem a kortársak és a kedvencek irányába egyaránt.

A csomagolás pedig nem más, mint az újabb és újabb gamer-generációk igényeinek magasfokú kiszolgálása, nagyon burkolt mondanivaló a nők helyzetéről, az összhatás azonban sokak számára fogyaszthatatlan lesz, mint random képregényfilm-fogyasztónak a Watchmen rendezői változata (mind a hossza, mind a mondanivalója miatt). Igen, túlpörgetett klippel van dolgunk, melyben a dráma bizony igencsak ingatag lábakon áll, a vizuális túlzások bőkezű alkalmazása pedig csak olaj erre a roskatag alapzatra, a lángokban pedig kevesen gyönyörködnek, az alkotói tehetség halálát látva benne. Hollywood is ostorozva lett bőszen (már a kritikákban), miszerint már a remake-k terén is kifulladhattak, ha egy eddig megbízhatóan teljesítő adaptációs rendezőnek szabad kezet adva hagyták ezt elkészíteni.

Akkor most személyes cáfolataim egy csokorral. Az, hogy a maga módján főhajtással megidézett egy (dvd-ben) maréknyi film előtt, mindig melengeti a geekek szívét, hiszen a nagy kedvencek remek alapot szolgáltatnak a megsvédeléshez. Az, hogy olyan kultfilmek voltak a szatyorban, melyek előtt tisztelettel óhajtottak adózni, mint a Harcosok klubja, a Kill Bill, a Tron, az Én a robot, a Száll a kakukk fészkére, a Gyűrűk ura , az Alíz Csodaországban vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása, csak pozitív irányba billentheti a mérleget. Ezek vagy tipikus beállításaikkal, vagy sajátos szereplőik átirataival, vagy mondandójuk egyszeletnyi elfogyasztásával jelennek meg, de egyik esetben sem lóg ki a történet fonalából. Ez a fonal nincs is agyongombolyítva, van egy lány, akit mostohaapja az örökség érdekében (no és a saját életét védendő) elmegyógyintézetbe zárat, ahol még a lobotómiát is elintézteti kéz alatt (éljen, hogy a korrupció emberéletekről is dönthet). A lány, Baby Doll (Emily Browning) két lépcsőben menekülne a helyzetből: egyrészt megszökne az orvos érkezése előtt, másrészt a valóságból saját képzeletének felhasználásával készít magának fogyasztható verziót, ezzel is megkönnyítve magának a lelki megpróbáltatásokat. A szökéshez segítségre is lesz szüksége, ezért négy betegtársát kéri meg, hogy csatlakozzanak és szabaduljanak meg abből a fertőből, ami az intézményt jelzi.

A feladatuk 5 lépcsőből áll, melyet egy japán dozsó-jelenetből ismerhetünk meg - el kell lopni négy tárgyat (térkép, tűz/öngyújtó, kés, kulcs), majd Baby Dollnak rá kell jönnie, mi is a cél, mi az ok, amiért ott van az intézetben. A lopásokban mindig másik társa segít, Sweet Pea (Abbie Cornish) a térképet szerzi emg az ápolók vezetőjének irodájából, Amber (Jamie Chung) az öngyújtót szerzi meg a másik ápolótól, Rocketnek (Jena Melone) a kés megszerzése a feladata, míg Blondie-nak (Vanessa Hudgens) marad a kulcs. A különböző lopások más és más keretet kapnak Baby Doll fantáziájában: a térképért egy első világháborús yperni csata körülményei közt zajlik, ahol a steampunk német katonákat kell legyőzni. A tűz megszerzése közben bokáig járunk egy Gyűrűk ura-film ostromjelenetében, melyet a vietnámi háború ihlette stílusban vívnak meg főszereplőnőink. A késért cserébe élettel fizetnek, miközben a fantázia szárnyán egy száguldó vonaton kell hatástalanítaniuk egy bombát, melyet az Én a robot egy komplett robotosztaga felügyel. Utoljára a kulcs megszerzése lesz feladat, melynek megszerzése még nagyobb áldozatokkal jár, mint a korábbiak, de ez már csak egy vékony fátyollal van elválasztva a valóságtól, nem olyan fantázia-ütközetekről van szó, mint a korábbiakban. A szökés során azonban a legfontosabb, az éldozathozatal kerül előtérbe, újabb síkot szállítva a mondandó rétegződésébe.

Kapunk egy adag tesztoszteron fűtötte emancipációs küzdelmet, talán még a Watchmen világánál is korruptabb és mocskosabb korszakot, melyben szexuális tárgyak voltak a nők, kiváltképp az ilyen intézetekben tartottak (és még mennyi hír tartalmazza napjainkban is az ápolt nőkkel szembeni szexuális zaklatást). A falakon belüli lányfuttatás és pénzkereseti forrás védelme pedig csak könnyebb, ha nincs egy olyan lélekgondozó, mint Dr Gorski (Carla Gugino), aki drámaterápiával játszatná el a lányokkal, mi is történt velük. De hogyan is lehetne őszinte játékot látni, ha mindazt a bántalmazóik szeme láttára kell megtenniük? Nem véletlen, hogy a hasonló korban játszódó Mad Men - Reklámőrültek főszereplője, Jon Hamm is beugrott egy epizódszerepre, megjelenése csak tovább erősíti ezt a feminizmus-gyilkos korszellemet.

Sokaknak nagyon is a bögyében lesz a film, amit meg is értek: ingadozó stílusú és dinamikájú alkotás, mely egyszerre minden akart lenni, valahol mégis elveszett a sűrű CGI-ködben. Az olvasatok nem olyan mélyre ágyazottak, hogy csak köldöknézős filmesztéták találják meg a mondanivalót, de tény, nem ebben a filmben keresné az ember. Itt, ahol a Tomb Raider-ötösikrek igazságot szolgáltatnak, ahol életükkel kell fizetniük a szabadság eszméjéért, amelynek elérését csak a szexista és pénzéhes férfiak nehezítik meg. Nálam ült az a bizonyos "aljas ütés", arról nem beszélve, hogy a Watchmen után Tyler Bates megint a zenei zsenialitását bizonyíthatta, társául pedig az a Marius De Vries szegődött, aki a Moulin Rouge zenéit is elkövette (így erősítve nálam az érzést, amiért nekem nem tetszett a musical, azért nem fog másoknak tetszeni az Álomháború - a tumultuózus szkript és megvalósítás egyes műfajok kedvelőit taszítja, másokat pedig vonz). Az Eurythmics örökzöld dala, a Sweet Dreams témaindítónak zseniális (Emily Browning előadásában még az ártatlanság felhangját is megkapja), a Queen mashup először erősnek hatott (önmagában), de a vásznon már tökéletesen időzített zeneszámot kapunk általa, de van itt még Björk, Iggy Pop, Skunk Anansie is a tarsolyban, melyet még Mozart Rekviemje és Pergolesi Stabat Matere is erősít - azaz a muzikalitás ezúttal is igen erős.

Ha másért nem, a képi világért mindenképp üljenek be a moziba, mert még a 120 cm-es plazmatévé sem adja vissza ezt a látványt.

6/10

Szokásosan kicsit idióta filmcím egy egyébként ütős inváziós akciófilmnek. Nyakunkon az idegenek, akik a közel s távol található egyetlen nyersanyagra, a vízre pörögtek fel. Igen, tanulságos alapvetés, ha mi is aszerint rangsoroljuk a bolygókat, hogy milyen eséllyel található víz a felszínén (netán alatta, akár jég formájában is), akkor a matematikai alapon valószínűsített idegen civilizáció is megteheti ugyanezt. Az már az emberiség általános jellemzőjéből fakad, hogy csak az inváziós, erőfölénnyel gyarmatosító módszer jön általában számításba (már ami a filmes feldolgozásokat illeti), de valjuk be őszintén, egy szimpla felfedezős film valószínűleg csekély érdeklődésre tartana számot, csekély akciós jelenete miatt is. Már az első előzetes óta tudjuk, itt bizony a legmocskosabb gerillahadviselés és a kérlelhetetlen idegenek gyilkos hajlamai kerülnek előtérbe, egy csapat (félelmet ugyan ismerő, de hátat sosem fordító) tengerészgyalogos hősies evakuációs küldetésének lehetünk szemtanúi. Igaz, majdnem hasonló felfogásban készült a Skyline című film is, mely miatt ráadásul a Sony perre is ment az azt készítő Strause-testvérpárral, de legyünk őszinték: a két film között ég és föld a különbség, a látvány, a megvalósítás, a trükkök minősége terén érződik a költségvetések közti hétszeres különbség. Persze, a hiúság dolgozik az alkotókban, de a tény is, ez a film sokkal sikeresebb és élvezetesebb, mint a low budget sidekick-változata.

A nemrég érkezett meteorrajról a becsapódás előtt kiderül, hogy az mesterséges és nagyon is céltudatos objektumok összessége, mely biza a vízbű veszi ki a zoxigént erőteljesen a Föld vízkészletét akarja megszerezni. Ennek során a nagyobb tengerparti városokat támadják, hogy megtörjék az ellenállást, túlélőket pedig nem igazán hagynak. Az utolsó kiképzését tartó Nantz törzsőrmester (Aaron Eckhart) a készültségi helyzet miatt újra éles bevetésen találja magát, ahol a rossz hírneve miatt már alapból pikkelnek rá a katonák. A bevetés közben azonban kiderül, a terepen a rutin számít, nem a papír, az akadémia frissen végzett hadnagya, Martinez (Ramon Rodriguez) hamarabb vinné a halálba a katonáit, mint tette azt korábban Nantz. A civilek evakuálása miatt beküldött egység egyre csak fogyatkozik, miközben testközelből is megismerhetik az ellenséget, mely egy kibernetikus organizmusra emlékeztet, amelyet egy masszívabb medúzára alapoztak. Az előzetes kimenekítési tervek kudarcba fulladtak, a beígért légicsapás elmarad, az addigi előretolt bázis romokban, Nantz és az emberei kénytelenek az utolsó kimenekítési pontra eljutni, hogy biztonságba kerüljenek. A helikopter megérkezik, hogy kivigyen mindenkit, azonban Nantz és az emberei egy utolsó nekifutással felderítik az idegenek kommunikációs központját. Az összecsapás végeredménye ugyan nagyban befolyásolja a túlélésüket, azonban ez csak egy állomás a harcban, mely az idegenek ellen irányul.

Jonathan Liebesman korábban csak két közepes horrorral, A sötétség leple és A texasi láncfűrészes mészárlás: A kezdet című filmekkel jelentkezett, azonban ki látta a Killing Room című filmjét, az már sejthette, hogy valaki felemelkedőben van. A szűk térben zajló kísérleti megfigyelés során a pszichológiai teszt résztvevői hullani kezdenek, míg a megoldás igazán kézenfekvő lenne. Mondták már rá, hogy az "okosabb Saw" lehetett volna, bennem azonban elérte a kívánt hatást. Ezért is vártam bizakodva ezt az inváziós hentelést, mely nem filozofál, nem romantikázik, csak az emberek nyakába varr egy kegyetlen fajt, amely jobb hatékonysággal pusztítja el a lakosságot, mint tették azt a földrajzi felfedezők a maguk korában. Ehhez jön a tényleg remek látvány, melyet első körben a kézikamera folyamatos mozgása tesz élvezetessé (mintegy résztvevő féllé emelve a nézőt), a robbanások, a lepusztult Los Angeles, a kiirtott lakosság mind-mind csupa zseniális fogás. Az, hogy egy ilyen film mindig az emberi nagyság és hősiesség példabeszéde legyen, teljesen természetes, mert az anyagi sikerhez ez kell. A bukásunkról és a gyengeségünkről szóló filmek ugyan elérik a kultstátuszt, de a gyártónak szükséges anyagi siker bizony elpártolhat, mert a széles közönség nem vevő a nihilista, lemondó filmekre.

A szereplőgárda megfelelően egységes, ugyan Aaron Eckhart itt igencsak Egyarc (szemben A sötét lovagban játszott karakterével), azonban olyan társakkal, mint Michelle Rodriguez, ki merne félni a frontvonalon. Annak a nőnek tőke van az ilyen szerepekhez, keményebb mint a férfi szereplőtársak zöme, akik közt tényleg csak 2 puhány volt, a legfiatalabb valamint a legmagasabb rangú. A katonák lelkiállapotáról is hihető képet nyújt: bevetés közben jelentkező pszichés állapot egyénenként eltérő megjelenítése, a fogyatkozó alakulat agresszív gyász-érzete, az igazi vezető elismerése után tűzön-vízen követése.

Sokan előre tartanak a film gagyi párbeszédeitől, a gyenge forgatókönyvtől és az értelmetlen kaszabolástól, de itt helyet kell adnom a cáfolatnak: a katonai párbeszédek nem Shakespeare és Szophoklész alakjai közt lezajló párbeszédek, többségében középiskolát épphogy végzett vidéki fiatalokról van szó, míg a forgatókönyv pont annyira gyenge, mint a bolygót megszálló idegenek - megfelelő szögből nézve nincs gyenge pontja. Az ilyen filmeket mindig szép számmal támadják a kritikusok, mert az nagy művészi értékeket hiányolják belőle. Ideje lenne észrevenni, hogy van egy olyan ága is a filmművészetnek, mely profi eszközeit felhasználva csak szórakoztatni akar. Ez pont egy ilyen darab - ülj be rá könnyű szívvel és megszállják az idegenek.

7/10

Nicolas Cage parókában keménykedi végig a filmet. Hopsz, hogy ez már megtörtént egy párszor és elég vegyes fogadtatással? Megnyugtathatok mindenkit, most jól jött ki belőle Mr Cage. Olyannyira, hogy itt végre megmutatta, milyennek kellett volna lennie A szellemlovas című képregényadaptációnak, amit még A sötét lovag előtti stúdiófelfogás vágott haza. A nagysikerű Batman-film előtt (Puzsér Róbertnek akkor is online fityisz) inkább az akciófilmek irányába igyekeztek terelni a füzethősök kalandjait, ezáltal maximalizálva a célközönséget. Sajnos sok ilyen kísérlet okozott fájó csalódást a nem csak hardcore képregényfanok körében: Daredevil, Elektra, Pókember s a sor még folytatható. Igaz, az újhullámhoz kellett némi Marvel Studios-háttér, hogy az egyik legnagyobb kiadó berkein belül építsék fel az újkor szuperhőseinek izgalmas, sikeres és mindenekelőtt élvezhető és elfogadható kalandjait.

A pokolból tér vissza Milton (Nicolas Cage), hogy a sátánista szekta karmai közül megmenekítse unokáját. Emellett még lánya haláláért is bosszút kell állnia a szekta vezetőjén, Jonah Kingen (Billy Burke) - még ha lánya élete utolsó cselekedeteként erőteljesen csorbította annak férfiasságát. Egy akaratos és önálló pincérnő, Piper (Amber Heard) szegődik társául, hogy megannyi megaláztatás és valós pofon után most már nála legyen a gyeplő, tehessen is valami hasznosat az életében. Miltont azonban sürgeti az idő, mert nyomában a Könyvelő (William Fichtner), aki vissza akarja juttatni hősünket a Pokolba, ahonnan megszökött.

Ez a kétlépcsős hajtóvadászat az, ami mozgatja a filmet, miközben megannyi tökös egysoros repked a magyar szinkronban is. Cage már lassan kezd visszatérni régi önmagához, azonban nem felejti el, milyen mélyről is igyekszik felemelkedni: Milton karaktere ezért is passzol rá, ha szimbolikusan a saját karrierjének mélypontját szeretnénk a pokollal párhuzamba állítani. Időről időre elvállal olyan filmeket, melyek minimum megkérdőjelezik a józan eszét, azonban főleg az utóbbi két évben még nem okozott csalódást: a Képlet kellően volt darkos és misztikus a világvégéhez közeledve; a Mocskos zsaru egyértelműen a legjobb alakításai közé tartozik; a Ha/ver talán a legjobb képregényadaptáció, Batman-fricskája pedig a fanok szívéhez szólt; A varázslótanoncot annyira temette a kritika, pedig ennél többet érdemelt volna; a Boszorkányvadászat visszahozott valamit a '90-es évek fantasy-hangulatából. Ezek után pedig csak tökösen és realistán merjenek nyúlni A szellemlovashoz, mert egy hasonló második rész csúnyán temetné a pokol motorásnak karakterét.

Női főszerep terén Amber Heard nem csak domborít, de férfiakat tör össze, olykor szó szerint is. Harcos amazonsága és nőisége ellenére keményöklű jelleme szinte már a Faster, Pussycat! Kill! Kill! női hőseinek gyökeréig nyúl vissza. A kisasszonyra pedig érdemes odafigyelni, mind komolyabb forgatókönyvek jutnak el asztaláig, következőleg pedig Hunter S. Thompson Rumnapló című könyvének filmváltozatában lesz Johnny Depp partnere. Epizódszerepekben Billy Burke, William Fichtner és David Morse érdemel említést, míg utóbbi tényleg csak azt, addig az előző kettő pár mondatot is. Burke lényegében csak az Alkonyat-filmek sheriffjeként ismert a szélesebb közönség előtt, most azonban a vér-és sátánimádó szektavezér szerepében megmutatta, mennyivel többre képes az ottani bárgyú alakításnál. Fichtner pedig nem csinált mást, mint fityiszt mutatott A szökésnek, mely világszerte ismertté tette a drogfüggő és ingatag FBI-ügynök szerepében. Öltönyben, jelvénnyel a kezében száguld Milton (Scofield) után, hogy annak indokait és a háttérbeli eseményeket megismerve már közös oldalon harcoljanak.

A Pokolból jött Terminátor-karakter az egyik legjobb újkori B-film-szereppel örvendezteti meg a nézőket. Attól tartok azonban, ahogy a Piranha 3D sem ért el kiemelkedő sikereket itthon, úgy ennél a filmnél sem elhet majd kiemelkedő magyar eredményt rögzíteni, egész egyszerűen azért, mert nálunk a B-film kultúrája inkább a televíziós kínálatra maradt, míg a moziba már a színvonalas alkotásokat várja a hazai közönség.

7/10

Tessék, csak tessék! Elkészült az első MTV-korosztályoknak szóló sci-fi, ami az outsiderek számára is élvezetes. Mindehhez fogtak pár sorozatos és kisebb filmes arcot, akik elég ismeretlenek ahhoz, hogy bevállaljanak egy közepes költségvetésű sci-fit, mely könyvadaptációként indulna hódító útjára. Könnyen emészthető, előre láthatólag több részesre tervezett filmsorozat vette kezdetét a Pittacus Lore jegyezte A negyedik című kötet-füzérből. Pittacus Lore egyébként álnév, mely mögött Jobie Hughes és James Frey húzódik meg. Kettejük közül Freynek van számottevő filmográfiája, bár 10 éve ő sem jelentkezett semmi érdemlegessel. Leültek hát, írtak pár kötetet Pittacus Lore nevében, aki egy a bolygónkon élő idegenek közül, akik a Lorien nevű bolygóról menekültek, népük utolsó tagjaiként. Pittacus a Lorieni Bölcsek bölcse, aki elmeséli a negyedik történetét, aki a vele utazó őrzővel együtt menekül a mogadoriak elől. Ez az élősködő, fajokat elpusztító nép most épp a Földet kolonizálná, azonban útjukát állják a lorinok, akik emberfeletti képességekkel bírnak s ők az egyetlenek, akik megakadályozhatják terveiket.

A bolygónkon három lorinit már kivégeztek, a történetünk pedig igazán akkor indul el, mikor a negyediket, John Smith-t (Alex Pettyfer) veszik üldözőbe. A gyönyörű tengerparti életet az esős Ohio-ra felcserélő fiú és védelmezője (Timothy Olyphant) szó szerint a Paradicsomba (Paradise) menekülnek, ahol nem csak a fiú fedezi fel képességeit, de feladja az addigi menekvést, hogy szembe nézzen kegyetlen üldözőivel. A háború azonban csak azután lesz igazán releváns, hogy John megismeri a szerelmet Sarah (Dianna Agron) személyében.

Igen, egy fiú, aki a szerelemért a saját életét is kockáztatja. Ennél azonban sokkal ötletesebb sablonhalmazból áll a film. Kiindulásként kapunk egy csapat Supermant, akik bolygónkon húzzák meg magukat, akik az egyedüliek fajtájukból, akik szintén emberfeletti ellenfelekkel és azok "háziállataival" küzdenek a túlélésért. A fényképész hobbival bíró lányt nehéz lenne nem Lana Lang és Lois Lane egyfajta kombinációjaként vizsgálni, de kapunk itt még egy metamorfózisos kimérát, aki Krypto megtestesítője. Bár csúnyán lopott alapokkal állunk szemben, ez a fajta átdolgozás nem az idegesítőbbek közé tartozik. Fogadjuk el, ez egy igazi popcorn-mozi, ami csak azért ilyenkor mutatkozik be, mert a bombaerős nyári blockbusterek ledarálnák ismeretlensége okán.

Alex Pettyfer ugyan minden, csak nem középiskolás, de ezt a kis hibát nézzük is el az amerikai filmművészetnek. Alex ugyan már 5 éve befutottnak számít, hiszen a 001 - Az első bevetés világszerte ismertté tette, de nagyon úgy néz ki, ez a 2011-es esztendő lesz az ő nagy esélye. Majd júliusban mutatják be A szép szörnyeteg című filmjét is, vagyis egy éven belül ő is kétféle arcát mutathatja meg a nézőknek, csakúgy, mint nemrég tette azt Natalie Portman is (Fekete hattyú, Csak szexre kellesz). A mostani televíziós sorozatok egyik leghype-oltabbja, a Glee egyik főszereplője, Dianna Agron szinte dekára ugyanazt az alakítást hozza, mint a sorozatban, sőt: itt is két pasi rivalizálna őérte, ha nem pozícionálták volna csak az új fiú irányába. Mellettük Olyphant nagyjából ugyanazt a badass figurát hozza, mint a Justifiedban, csak most a törvény kicsit másképp áll az ő oldalán, az azonban tény és öröm, hogy több lehetőséget és teret kapott, mint a Die Hard 4.0-ban. Ha 2008-ban a Star Trekben Eric Bana elmaszkírozása volt az egyik legjobb vizuális poén, akkor most Kevin Durand az, aki hasonló cipőben járva dícséretet érdemel. Tény, hogy a hangja elárulja, azonban jó volt látni, ahogy élettel tölti meg a maszkmesterek munkáját.

Aki egy jóféle, MTV-s zenei alapokra építő, követhető, nem agyonmisztifikált, egyszer mindenképp moziban nézős kommersz sci-fire vágyik, az mindenképp látogasson el a mozikban, mert megéri. Ugyan nem a guilty pleasure kategóriája, mert ezt nyugodt szívvel be fogjuk vallani ismerőseinknek, de kell olyan sci-fi is, amely nem a világmegváltó gondolatokra épít, hanem a szórakoztatásra. A rendező D.J. Caruso sok hideget kapott utolsó két filmjéért (Disturbia, Sasszem), most azonban mintha kicsit kevesebb elszántsággal kezdett volna bele a forgatásba. Az azonban mindenképp erény, hogy Shia LaBeouf ezúttal háttérben maradt, erre a filmre tényleg egy maszkulinabb színész kellett.

6/10

Jobb később, mint soha. Szinte napra pontosan egy éve mutatták be az Egyesült Államokban Pierre Morel új filmjét, melyben ismét Párizs a főszereplő, ismét az alvilág ábrázolása és annak lezúzása kerül a középpontba, ismét egy kipróbált öregfiú lesz az akciók sztárja. A klisék ismétlése ugyan kicsit elvesz a film értékéből, nem adja azt az élményt, mint tette az Elrabolva esetében, de ez a kicsit buddys áthallás másabb hangulatot is teremt.

A követségi alkalmazott és mellékállásban titkosszolgálati zöldfülű Reece (Jonathan Rhys Meyers) a szokványos rendszámtáblás melók után igazi nagypályás feladatot kap: az egyik titkosügynök, Wax (John Travolta) párizsi kísérőjévé kell szegődnie, hogy minél gyorsabban intézhesse el feladatát. Munka közben felszámolnak egy kínai drogforgalmazó egységet, egy robbantásos merényletre készülő pakisztáni csoportot, a fő feladat azonban, az érkező védelmi miniszter elleni merénylet megakadályozás már nem csak a terroristák elleni fellépést jelenti, hanem az érzelmekkel is harcolni kell.

A bevezetőben említett ismétlés-halmaz esetében muszály a különbözőségeket is megemlíteni: a kétszereplős osztag ütőképesebb (igaz, hangosabb is), a személyes érintettség éppenséggel ellentétes irányultságú (nem védelmezni, kiiktatni kell a szeretett nőt), az összeesküvés-elméletek rajongói embercsempészet és milliomosok játékai helyett a rideg és precíz terrorista sejtek világába nyer bepillantást. Morel ugyan nem érte utól az Elrabolva hangulatát, de jelen esetben a humor beemelése tényleg jó ötletnek bizonyult, még jobban ráerősítve a tényre, Luc Besson inkább már csak forgatókönyveket írjon, a rendezést hagyja meg másoknak. Travolta úgy igazán a Kardhal óta nem volt igazi akciófilmben, az itteni szerepvállalása először meglepő volt, de már az előzetesekben látható volt, jó kis pusztítást visz véghez. Karaktere az a fajta kemény ügynök, akit csak a halál nyugdíjaztathat, addig megy előre, emberen és falon át. Meyers ugyan kicsit gyengén és erőtlenül kezdte a filmet, de amint szabadjára engedhette az indulatokat, ő is jól teljesít.

Érthetetlen, miért vártak egy évet ennek a filmnek a bemutatásával. Ekkorra már a dvd-kiadással szoktak vesződni, nem a mozis premierrel. Főleg az internetes letöltések korában számít komoly hibának egy-egy akciófilm bemutatása, mert ha valami, akkor ez a műfaj a legéletképesebb a mozi berkein belül. Ez az a műfaj, ami a látványvilágával bevonzza az embereket, a poénokkal pedig csak újabb rétegeket talál meg. Aki akcióra vágyik a héten, mindenképpen nézze meg, ütős, csavaros és olykor gyilkos humorral átitatott alkotást láthat.

6/10

Ilyen lenne az Expendables, ha egyszereplős változatot írna Stallone? Nagy kérdés: Mi volt ennek az ízig-vérig bosszúfilmnek szánt alkotásnak a célja? Az átjön, hogy kegyetlen bosszút kell állni mindazokon, akik megölik a testvért. Azzal is tisztában van mindenki, hogy a moriális alapon ugyan megkérdőjelezhető, de egyenes és szavatartó főhősünknek a falon is át kell mennie ahhoz, hogy végezzen a gyilkosokkal. Azt nem értem igazából, ehhez miért nem választottak egy karakteresebb utat.

A sztori szerint a börtönből szabadult Sofőr (Dwayne "The Rock" Johnson) testvére gyilkosainak nyomába ered, hogy egytől-egyig levadássza őket a szemet szemért elv alapján. A lassan megismert múlt árnyai sötétebbek, mint első körben gondolnánk: a testvérek egy bankrablás részesei voltak, ahonnan meg is szöktek. Azonban a rejtekhelyükön rajtuk ütött pár fickó, akik a pénz mellett a testvérbáty életét is elvették. A fejbelőtt öccse azonban túléli az esetet, majd 10 év börtön után kiszabadulva ered a nyomukba. A gyilkossági hadjáratát megnehezíteni szándékozó rendőrpáros egyik tagja gyakorló heroinista (Billy Bob Thornton), akire a boldog nyugdíjas évek hetek távlatából néznek. Emellett egy egoista és kissé elmebajos bérgyilkos (Oliver Jackson-Cohen) is emberünk nyomába ered, hogy őrült táncuk nyomán gyarapítsák a hullák sorát.

Az utóbbi években a középszerű vígjátékokkal jelentkező rendező, George Tillman Jr. és a színész Dwayne Johnson is talán erőre kap ettől a tesztoszteron-szagú vendettától, mert mindkettejüknek jobban álltak a komolyabb, komorabb műfajok, az alkotói hitelességről nem is beszélve. A főleg az afro-amerikai témafelvetésekkel operáló író-rendező által írt vígjátékai helyett inkább a rendezett drámái a figyelemreméltóak, a Férfibecsület után Notorious B.I.G. életrajzi filmjével is szép sikereket tudhat magáénak. Johnson a családi filmek és a vígjátékok tengerében lubickolt pár évet, de úgy néz ki, visszatér az akciófilmes terepre: Ezt követően a Halálos Iram 5. részében lesz látható. Nagy visszatérő Billy Bob, aki szintúgy kicsit a gyorsan leforgatható és könnyen emészthető vígjátékok rabja volt az elmúlt pár évben, bár igaz, ebben a filmben sem hozza azt a színvonalat, amit tőle elvárunk.

A csavarosnak szánt történetet szállító Gayton-testvérek eddigi legnagyobb dobása a film, remélhetőleg nem ez lesz a zenit egyikük számára sem. Akik viszont dícséretben részesülhetnek, az egyrészrt a zeneszerző Clint Mansell, aki nagyon ráérzett ennek a filmnek a hangulatára, valamint az operatőr Michael Grady, akinek szintúgy sikerült a képi világgal hangulatba hoznia a nézőket.

Igazi, egyszer nézős akciófilm, remélhetőleg több tékozló fiú helyes irányba terelésével.

5/10

Manapság már nem csak az emblematikus és nagy rajongótáborra építő, mainstream képregények jogosultak a nagyjátékfilmes megvalósításra, a kisebb, de stílusosabb karakterek is meghódítják a vásznat. A Batman-, Pókember- és Superman-kalandok után egyre több kultikus figura vagy történet landol a vásznon, elég csak megemlíteni a Sin Cityt, a Vasember-filmeket. A technikai fejlődés mellé az is kellett, hogy a Marvel-kiadó önálló studiót alapítson, így házon belül keltheti életre hőseinek filmverzióit (idén Thor és Amerika Kapitány). Ez hatalmas lökés a műfajnak: ami az animációs filmek terén a Pixar versenyelőnyét jelenti, az most a Marvel piaci előnyében ismerhető fel. Most már a DC is rohamléptekben kelti életre szereplőit (Zöld Lámpás), de a kisebb kiadók is joggal házalhatnak termékeik adaptálásáért.

A kezdetben rádiójátékként funkcionáló, az 1940-es évektől kezdve képregény formában is kapható (1989-től újra forgalmazzák), majd ugyanekkor filmsorozatként is megjelenő páros egyre nagyobb rajongótáborra tett szert. 1966-67 televíziós idényében pedig egy 26 részes sorozat formájában jutott el a nézőkhöz. Ilyen előtörténettel nem csoda, hogy a 3D-hullám tagjaként eljutott a mai mozinézőkhöz, igaz, ez még konvertált változata a 3D-nek, mégis a szebbik - szemben A titánok harca című film japán kabuki-színházat idéző látványával. A rendezést a művészfilmes körökben sztárolt rendezőre, a francia Michel Gondryra bízták, a forgatókönyvet Hollywood testes párosa, Seth Rogen és Evan Goldberg írta, előbbi még a főszerepre is bejelentkezett.

2005-ben készült egy sokak által kedvelt, összességében azonban se nem világmegváltó, se nem túl eredeti, hamar kiismerhető francia film, az Athony Zimmer. Tény, hogy Sophie Marceau szereplése mellett a közepesen izgalmas krimiszál akár élvezhetessé is tehette az alkotást, azonban az átlagosnál nem erősebb háttéranyag, a kissé esetlenül alakuló szerelmi szál, valamint a film bűnügyi vonatkozásainak elnagyolt gyengeségei csak egy filmmé tették a sok közül. 2010-re az Álomgyár úgy gondolta, illik egy amerikai szájízre finomított verzióval előállni, melybe a szereplőket és a rendezőt is nagyon nehéz volt leszerződtetni.

A két főszereplő Johnny Depp és Angelina Jolie. Férfi és női nézőknek egyaránt eye-candy a párosítás, Florian Henckel von Donnersmarck személyében pedig A mások életével már Oscar-díjas rendezőként léphetett be Hollywoodba, ergo bizonyítania már nem nagyon kellett, hogy ért a feszültség fokozásához. A francia eredetihez képest annyi a változtatás, hogy most a Riviéra helyett Velence városa lett az események központja, a francia nyomozati szálat pedig egy Interpol-akció vette át. Arról nem beszélve, hogy az első rész orosz ex KGB-tisztjeit egy brit bankmilliárdos és orosz testőrei társaságára cserélték.